Az ember éli az életét, és közben annyi minden van körülötte. Egy csomó ember, például. Hozzájuk, amennyire tudunk, igazodunk. Nem mindegy, hogy mikor kelsz fel, mikor fekszel, hova mész, mit csinálsz, mit veszel magadnak, vagy épp mit eszel, mert tekintettel kell lenned a többi emberre is. És tekintettel kell lennünk még a társadalomra, meg a törvényekre, meg az illendőségre, és még sok minden másra is, hiszen ez természetes.
A baj csak az, ha folyton mindig és mindenkire tekintettel vagyunk, csak saját magunkra nem. Na ez a teljes hasonulás. Teljesen igazodsz a többiekhez, mindig mindenkinek a kedvére teszel, s közben saját magadra sem időd, sem pénzed, sem energiád nincs, és lassan már nem is érdekel. Na ez nem jó ám.
Szerencsére előbb-utóbb mindenki összeszedi magát, gondol egy JÓ NAGYOT, és elkezdi megváltoztatni az egész hülye helyzetet. Közben pedig még mindig tekintettel van mindenkire, csak nem ugyanúgy, mint előtte. Van, akire kicsit kevésbé, de azért őrá is. Talán páran kicsit furcsának találják az ilyen embert, de nem tudnak vele mit kezdeni.
Na ez az állapot a teljes átalakulás. Amikor érzed, hogy most változol, és Veled együtt a világ is. Talán még nem is történt semmi konkrét, de Te már tudod, mit kell tenned, meghoztad a döntésedet, s ezzel már elkezdődött, és visszafordíthatatlanul elindultál a teljes átalakulás felé. Ez elég jó érzés. Az a vicces benne, hogy amikor megléped azokat a lépéseket, amiket előtte lehetetlennek, de legalább is nagyon-nagyon nehéznek tartottál, rájössz: milyen rohadt egyszerű volt! És nem is érted, minek tököltél vele eddig.
Voltál már így?
Fontos: nagyon szeretem az embereket!
