Pörkölt, sós földimogyoró – Mindennapi NLP – Személyiségfejlesztő tanfolyamok
4

Pörkölt, sós földimogyoró

Sziasztok!

A sztori folytatódik, és pár dologra rá kellett jönnöm. Például, hogy ki kell hagynom a marketing-szempontokat, hogy például legyen RÖVID, vagy legyenek benne kiemelések, meg hasonlók. Illetve, hogy nemcsak ez a fejezet nem lesz rövid, hanem a sztori sem.

És még azt sem tudom, mi lesz a sorsa, vagy meddig íródik 🙂 Mindenesetre köszönöm a szavazatokat, amelyek eldöntöttek három kérdést..

Újabb kérdések, amelyekben dönthetsz, az írás alján, köszönöm, hogy segítesz!


-- előzmény itt --

és a folytatás...


— Elmagyaráznád kérlek, hogy mi volt ez? — kérdezte Telma, amikor Robert lerakta az űrhajóját egy kisebb holdon. 

A férfi a mobilján bepötyögte a rendelést, s úgy két másodperc múlva halk füttyenés jelezte, hogy megjött a vacsora. Apró drón szállította, amelyet az ablakon engedtek be. Robert kártyával fizetett, külön gomb szolgált a borravaló adására, amit a férfi nem nyomott meg.

— Bocs haver, nehéz napokat élünk.

A drón távozott, de röptében végigkarcolta kissé a krómozott asztalt. Telma felszisszent.

— Megáll az eszem — nézett utána Robert. — Pimaszul programozott egy dög. Legközelebb nem innen rendelek.

Telma türelmesen várakozott, és ha már itt volt, nekilátott a szendvicsének.

— Szóval, te is kaptál üzenetet az Eeva-ról? — kérdezte végül Robert.

— Tudod, hogy kaptam.

— Na és? Hogyan akarod megcsinálni?

— Tudod, hogy fogalmam sincs.

— De nekem van — mondta Robert, és kibontotta a második hamburgerét.

— Értem, és hogy jövök én a képbe? Ahogy mondtam, nem sok hasznomat vennéd. Te is kaptál üzenetet, egyedül is megpróbálhatod.

A férfi nem válaszolt, hanem befejezte az evést, aztán kibontotta a csokis pitét.

— Nos, valójában én nem kaptam — felelte teli szájjal.

Telma nem lepődött meg. Ismerte már egy ideje Robertet. Még amikor a jogosítványát szerezte, együtt tanultak, és segített is neki, mert Robert nem tűnt túl ügyes pilótának, Telma viszont nagyon is. Már akkor észrevette, hogy Robert szereti levágni a kanyarokat, és igyekszik megkerülni a szabályokat. Talán erre szüksége is volt, hogy megkaphassa a jogosítványt. De mentségére szóljon, hogy miután megkapta, egész jól megtanult repülni. Főleg a gyors és észrevétlen távozásban jeleskedett.

— Oké, akkor térjünk át egy másik kérdésre — mondta végül a nő. — Ki volt az a két férfi ott a hajónál?

— Milyen két férfi? — kérdezte a másik bárgyú ábrázattal.

— Robert…

— Ja, a hajónál? Hogy az a két férfi? Csak az energiaszolgáltató munkatársai voltak. Egy nagyobb panelt akarok beszereltetni, és…

— Robert, ha akarod, hazaviszlek. Legalább beszerelik azt a panelt, amit meg sem rendeltél. Minek hívtál ide? Semmi kedvem ehhez a játékhoz.

— Oké, rendben — Robertnek már minden étele elfogyott. — Ezt még megeszed? — kérdezte, s lopva Telma szendvicsére pillantott. Az tüntetőleg beleharapott.

— Szóval? — kérdezte most Telma teli szájjal.

— Jó, oké. Igazad van. Tudj meg mindent. Az a két férfi valójában nem humanoid volt. Csak álcázták magukat.

Telma azt asztalra dobta a maradék szendvicset, aztán felállt, és egyenesen a pilótaszékéhez indult.

— Kapcsold be magad. Hazaviszlek — ezt már a székében ülve mondta.

— Jól van, jól van, állítsd le magad! — mondta sietve Robert, miközben észrevétlennek szánt, de mohó mozdulattal megszerezte a maradék szendvicset az asztalról. — Nyomozók voltak. Tessék, most boldog vagy?

Telma megfordult a székében.

— Nem kifejezetten. Mondd, mibe akarsz belerángatni? — kérdezte halkan.

— Életed kalandjába — vigyorgott a férfi. Rendelj most te, és mindent elmesélek.


Robert nem volt nagy darab, pedig folyton evett volna. Rendelkezett még pár rossz szokással, például dohányzott, és nem volt túl megbízható, de azért alapjában véve rendes fickónak tűnt. Telma nem tudta volna megmondani, miért kedveli. Kicsit olyan volt a férfi, mint akiben sokkal több rejlik, mint amit mutat. Ritkán találkoztak. Robert láthatólag kedvelte a nőt, de sosem próbált hozzá komolyabban közeledni.

— Szóval én nem kaptam semmiféle üzenetet. Illetve a címemre nem érkezett, viszont véletlenül elcsíptem párat. Tizennégy ilyen üzenet érkezett a Földhöz. Tizennégy személyt rendeltek a Betha-ra.

— Hogy érted azt, hogy véletlenül elcsípted az üzeneteket?

— Jaj, tudod, hogy van az. Jó, ha az ember nyitott füllel jár. A spacenet sosem volt biztonságos. Aki ezt nem használja ki, az bolond — Robert látva a nő arckifejezését, gyorsan hozzátette. — Neked nem kell ilyesmit tenned, elvégre ezért vagyok én — és vigyorgott.

— Tovább — rendelkezett a nő.

— Szóval, nem is ez az érdekes, hanem az, hogy kik kapták a hívásokat. Te nem gondolkoztál el rajta, hogy miért pont neked küldik? Hiszen, már ne is haragudj, de nem vagy egy menő fuvaros, nincs hatalmas céged, sem iskolád, meg semmid. Konkrétan el sem tudsz menni oda. De ne aggódj, a többiek pont ilyenek, mint te. Lúzerek.

— Szóval lúzernek tartasz? — kérdezte Telma inkább kíváncsian, mint megbántottan.

— Persze, mint ahogy magamat is. Mindenesetre te kaptad a levelet. Szóval a többiek mind hasonló kaliberű férfiak és nők. De mindenkinek van valami zizije. Az egyik pasas például jelenleg drónokat ellenőriz egy étteremben, és a 612-es holdon lakik.

— A 612-esen? Te jó ég! — Telma egyszer járt ott, azóta kerülte azt a helyet.

— Viszont! — folytatta a férfi. — Otthon hajtóműveket készít, csak úgy hobbiból, mert van egy lepukkant hajója. És mit ad isten, egy nap alatt olyan távolságokba jut el — persze csak a Naprendszeren belül — amit csak a Flotta hajói tudnának megtenni, vagy azok sem.

— És azt áruld el akkor, légy szíves, hogy ezt honnan a fenéből tudod.

— Használta a kártyáját.

— Honnan tudod, hogy használta a kártyáját? — emelte meg a hangját a nő.

A férfi úgy nézett rá, mintha valami eszeveszett őrültséget kérdezett volna.

— Spacenet — Robert olyan arcot vágott, mintha már ezerszer elmondta volna ugyanazt.

— Ja, hogy az — bólintott a nő. — Bocsáss meg, kérlek. Folytasd. Nagyon izgalmas történet.

Robert elégedetten mosolygott, bár nem tudta eldönteni, volt-e valamiféle szarkazmus a nő hangjában.

— Mondom a többieket. Egy nő ruhákat csomagol, miközben magasabb fokozatot ért el matematikából, mint a Központi Egyetem számítástechnikai osztályának igazgatója. Egy másik nő számítógépet javít egy cégnél. Kevesen vették észre, de MINDENT megjavít. Amióta a vállalatnál van, nem küldtek semmit külső szervizbe. Jellemző, hogy ez senkinek sem tűnik fel, de az a nő egy zseni. Nekem persze feltűnt.

— Spacenet — bólintott Telma.

— Spacenet! — Robert boldognak tűnt, hogy Telma végre megértette, mire jó a hálózat. — A többieket nem sorolom fel, de akad köztük pár fuvaros, mint te, a többi az tanár, szerelő, orvos, kocsmáros, munkanélküli, meg hasonló.

— Tudod, én csak filmeket nézek a neten — merengett el a nő —, meg rendelek ezt azt, üzeneteket váltok. Egyébként értem, amit mondasz. Már csak két dolgot nem értek.

— Éspedig? — Robert készségesen állt a kérdések elé.

— Az egyik te vagy. Abból, amit elmondtál, úgy gondolom, neked is kellett volna meghívót kapnod. Lúzer vagy, de közben a fél univerzumot a zsebedben hordod. Mindent tudsz mindenkiről. Ekkora tudással már akárhol lehetnél.

— Remek megfigyelés — felelte Robert, akinek láthatólag jólesett az elismerés. — De engem ez nem lepett meg. Sokkal jobban csodálkoztam volna, ha én is kapok ilyen üzenetet. Tudod, aki mindent megtalál, azt ne találja meg senki, különben hamar hűvösre kerül. Senki sem tudja, hogy mit csinálok. Kivéve azt a két pasast. Meg a Flottát, aki mögötte áll. De ők meg azt nem tudják, hogy ki vagyok.

— A Flottával húztál ujjat?

— Tök mindegy, nem? A hajómhoz már nem mennék vissza, és ahogy mondtam, azt sem tudják, kit keresnek.

— És miért keresnek?

— Mindent a maga idejében.

— Ha a hajód megvan, te is megleszel.

— Ugyan már, kérlek. Csak nem képzeled, hogy az asztalon hagytam a névjegyem? De van még egy kérdésed. Hadd találjam ki, hogy mi az.

Telma bólintott.

— Találd.

— Te vagy az.

A nő ismét bólintott.

— Tudod — felelte —, én tényleg lúzer vagyok. Csak egy fuvaros. Nem tudok semmit. Nem vagyok különleges. Nincs bennem semmi.

— Jó, jó, hagyd már! — intette le Robert. — Te abban vagy különleges, hogy neked van a világon a legkisebb önbizalmad. Sőt, egyenesen vak vagy a saját képességeidre.

Telma nagyon furcsa arcot vágott.

— Mit gondolsz, hogy a fenében szerezted meg olyan könnyen a jogosítványt? — kérdezte Robert. — Mit gondolsz, ki az az eszement, aki kikapcsolt navigációs rendszerrel repül a bolygóközi térben? Ki az, aki bármikor eljut bárhová, méghozzá a legrövidebb idő alatt, aki elmegy bármilyen akadályok között, aki…

— De hát ez a munkám! Fuvaros vagyok! — kelt ki magából a nő.

A férfi megrázta a fejét.

— Fuvaros. Egy lúzer fuvaros. A Flottánál királynő lennél. Te meg itt keringesz kereskedőkkel meg turistákkal a hajódon. Fuvaros lúzer vagy, de közben egy megveszekedett zseni.


Akkor Telma elvonult a kabinjába, Robert pedig megnézte, talál-e valamit valamelyik hűtőszekrényben.

Telma fel volt dúlva. Haragudott a férfira, akinek sajnos igaza volt. Telma tényleg nagyon elrontott valamit. Elherdálta a tehetségét. De hát, ezen már rég túl volt. Eddig.

Nyilvánvalóan nem direkt csinálta. Összejöttek a dolgok. Nem lehet mindenki szerencsés. És kedve sem volt a Flottához. Valami másra vágyott. Igaz, azért sem tett semmit.

Órákig ült a kabinjában, még sírt is. Aztán elaludt. Órák múlva ébredt fel, de nem volt kedve felkelni. Ismét álomba merült.

Amikor felébredt, rendbe szedte magát, és az irányítóterembe ment. Robert az ablakban dohányzott. Telma csinált magának egy italt, és felhúzott lábakkal egy gömbölyű fotelbe ült.

— Hallani szeretném, miért kerestél meg.

Robert úgy folytatta a társalgást, mintha észre sem vette volna, hogy a nő órákra eltűnt.

— Nézd, arra gondoltam, én elmegyek az Eeva-ra. Nem hívtak meg, de csak azért nem, mert nem találtak meg. Egyedül viszont nem akarok menni, mert nincs kedvem. És nem is tudnék. Én információkat szerzek, de nem vagyok jó pilóta.

— Értem — felelte Telma. Egy ideig csendben voltak.

— Tételezzük fel, hogy azt mondom, igen — folytatta végül a nő. — De hiába vagyok jó pilóta, és hiába nyomozol le bármit és bárkit. Hiperhajtómű nélkül sehova sem megyünk.

Robert elmosolyodott.

— Nos, azért nem csak információt tudok szerezni. Talán hallottál már a L-412-es fejlesztésről.

— Mindenki hallott róla, de nem biztos, hogy működni fog. Azt egy év múlva akarják kipróbálni a Flotta néhány hajójában.

Robert kifújta a füstöt az ablakon.

— És mi volna ha te hamarabb próbálnád meg?

— Nem értem — mondta a nő. — Micsodát próbálnék meg?

— Egy L-412-eset.

— Ugye nem azt akarod mondani, hogy elloptad a Flotta prototípusát?

— Csak egyet hoztam el — rántotta meg a vállát a férfi. — Ne aggódj, van még ott egy csomó.

Telma megmarkolta a fotel karfáját.

— Te jó ég. Mibe kerültem. Most hazaviszlek.

— Kérlek — csattant fel Robert. — Vigyél csak haza, és maradj lúzer egész életedben, és furikázzál a Föld körül. Hát nem érted, hogy ez nem véletlen? Nem véletlenül küldték azt az istenverte üzenetet! Én sem véletlenül kerestelek meg. Fogd már fel végre, hogy ez az a jel, amire egész életedben vártál! Vagy küldjem el email-ben, hogy felfogd?

Telma az asztalra csapta a csészéjét. Az nem bírta a feszültséget, és szilánkokra tört. Apró robot jelent meg, eltakarította a cserepeket, miközben messzire elkerülte az űrhajósnőt.

— Hát jó, tudod mit? — szólt végül Telma. — Rendben. Csináljuk! Mit kell tennem, kit öljek meg?

Robert felkacagott.

— Ugyan, kérlek. Senkit sem fogunk megölni. De most adj egy kabint. Álmos vagyok. Holnap korán indulunk.

— Hova indulunk?

— Ketten kevesek vagyunk. Kell még pár ember.

— Hát persze — felelte Telma. Aztán megmutatta Robertnek a vendégkabint, és készített egy újabb kávét.


— Hogy értik azt, hogy nem találtak semmit? — a Tábornok veszélyesen ingerültnek tűnt. A Flottánál nem díjazták a kudarcot.

— Sajnálom uram — felelte egyenesen a V69-es ügynök. — Minden adathordozó leformázta magát, amikor beléptünk.

— IP címek? Központi kód? Útvonal?

— Azok megvannak. Tizennégy másodpercenként újragenerálódnak egy véletlen algoritmus szerint. Használhatatlan információ.

— És a beégetett memória? Azt nem lehet formázni. Fekete doboz. Minden benne van.

A V69-es ügynök a társára nézett. Ő egy alacsonyabb szintű, de tehetséges X81-es besorolású ügynök volt.

— Csupán egy mondat volt benne — felelte az, és a társára nézett. Az bólintott.

— „Pörkölt, sós földimogyoró” — mondta az X81-es.

A Tábornok szeme villámokat szórt, ahogy felállt az asztala mögött.

— Ne lássam itt magukat, amíg nem kapják el.

Nagyon gyorsan távoztak.

Hogyan tovább?

Segíts folytatni a történetet!

Három kérdésben szavazhatsz.

1. Milyen belső erőforrás jelenjen meg az új fejezetben?

2. Mi történjen a folytatásban?

3. Hova menjenek?

A szavazást május 20-án zárjuk.

tibi
 

  • Barna Judit szerint:

    Húúú, Tibi! Ez nagyon izgalmas! Gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki úgy érzi, hogy ő maga Telma és Robert egy személyben (ezért is nem “vonzódnak” egymáshoz), úgyhogy rettentő kíváncsian várom, hogy hogyan tudod őket “egyesíteni”, egy személyben…. 🙂

    • tibi szerint:

      Köszönöm, Judit! 🙂 Nem tudom, de valóban gyakori, hogy több szereplőben is magunkra ismerünk.

  • Kovács Gábor szerint:

    Szia Tibi!
    Nagyon tetszik amit írtál, várom a folytatást!

    Köszönettel
    Gábor

  • >