Kung fu

Sziasztok. Folytatódik a történet. Előzmények odalent.

Köszönöm, hogy segítettetek formálni a sztorit. Íme, a szavazás eredménye:

Nos, most még hosszabb lett a sztori, mint korábban, és még így sem jutottunk el a hiperhajtóműhöz - de az lesz a következő állomás.Viszont az új női szereplő "mellbedobással" 🙂 győzött a férfival szemben, így köszöntsétek szeretettel Martha-t.

A többi kiderül a sztoriból, és ismét lehet SZAVAZNI odalent. Segíts folytatni a sci-fi metaforát! A szavazatokon kívül támogatásnak veszem a hozzászólásokat is.

Köszönöm a segítséget, a türelmet, meg mindent! 🙂

Még valami: Ha szeretnéd, az egész történetet letöltheted egyetlen közönséges (avagy mezei) PDF dokumentumban itt.

Kung fu

Edzés után Martha a helyi önkiszolgáló étterembe ment. Rizst evett és csirkemellet, egy üveg ásványvizet kért hozzá, és egy szerencsesütit. A szerencsesüti egyszerű ostya volt, amit ha kettétört, egy apró papírcetlire nyomtatott üzenetet talált. Amúgy nem evett édességet, a szerencsesütit csak szórakozásból vette.
Naponta legalább hat órát edzéssel töltött. Az edzés java részét a kung fu tette ki, mellette futott és úszott, falat mászott. A maradék idejében három különféle nyelvet tanult, olvasott, és fegyverprogramozást tanult.
Bekapott egy kanál rizst. Még mindig, oly sok év után is a rizs íze gyerekkorára emlékeztette.

Még csak három éves volt, amikor a szülei Kínába költöztek, mert ott kaptak munkát. Eleinte arról volt szó, hogy csak pár évig kell maradniuk, de később ott ragadtak. Persze, ez nem olyan ott ragadás volt, amikor az ember nagyon szeretne hazamenni már, de nem lehet. Ők élvezték az ottani életet. A szüleik valósággal beleszerettek abba a világba. A munka, amit végeztek, sikeres volt, így újra és újra meghosszabbították a szerződésüket. Végül is tizenkilenc évet töltöttek ott.
Martha is szerette Kínát. A szüleivel jó volt a kapcsolata, sokat voltak együtt, és barátai is lettek, nem is kevés. Kedvelte az iskolát, az ottani szokásokat, de ami a legjobban megragadta, az a kung fu volt. Öt évesen kezdte el tanulni az ősi harcművészetet. A szülei eleinte tartottak attól, hogy Martha alulmarad a többiekkel szemben, de a mester sosem hagyott magára senkit. Senki sem maradt el, de volt, aki lassabban ért el eredményeket.
Martha nem ezek közé tartozott. Valószínűleg tehetsége is volt a kung fuhoz, de ennél sokkal többet jelentett elhivatottsága. Minden edzésen részt vett, s gyakran önállóan is edzett. Aztán munkát kért a mestertől. Sokat segített, amiben csak tudott. Takarított, pakolt, később pedig szervezéssel és mindenféle ügyek intézésével is megbízták.
Tizenkét évesen a helyi kung fu iskola legjobb tanítványa lett belőle. Mivel egyéb tanulmányaiban is eredményesnek bizonyult, igen sok elismerésben volt része.
Martha úgy emlékezett vissza arra az időre, mint élete legszebb korszakára.
Húszéves volt, amikor a szüleit visszahívták Európába. Ő hallani sem akart arról, hogy visszaköltözzenek. Nem tudta, milyen ott az élet. A szülei meséltek erről, így tisztában volt azzal, ha hazaköltözik, minden más lesz.
Végül ott maradt még két évig, de akkor hírt kapott arról, hogy az édesanyja megbetegedett. Akkor hazaköltözött. A betegség súlyosabbnak bizonyult, mint gondolták. Három évet tudott még az édesanyjával tölteni.
Aztán beállt a Flottához, hogy tanuljon. Le akarta magát foglalni valamivel. Kiderült, hogy kitűnő érzéke van a lőfegyverekhez. Pár évbe tellett, amíg a technikai tantárgyakból felzárkózott, de a fegyverek használatában hamar élenjáróvá vált. Harcművészetek terén kénytelenek voltak felismerni a tudását, így hamarosan saját csoportokat kapott. Bár ez nem az az élet volt, amit Kínában élt, Martha úgy érezte, megtalálta a helyét.
De aztán beválasztották az akciócsoportba. A Flottánál nem lehetett nemet mondani.
Eleinte minden jól ment. Az éles bevetéseken megállta a helyét, nem ijedt meg semmilyen helyzetben, soha senkit nem hagyott hátra. Sosem kérdezte, mi a célja ezeknek az akcióknak. Legtöbbször egyszeri bevetésekről volt szó. Háborúk nem voltak, de bűnözés igen. Fegyverek, kábítószer, rablások, és persze a Spacenet-en elkövetett bűncselekmények is előbb-utóbb valós személyekhez vezettek.
Egy idő után azonban felmerültek bizonyos kérdések a lányban. Néhány akció során úgy tűnt neki, nem bűnözőket vesznek célba. Terveket, számítógépeket, hajókat foglaltak le, embereket tartóztattak le, épületeket zártak le. Martha semmit sem kérdezett a feletteseitől, mert tudta, hogy ezt nem teheti meg - de a Flottánál is voltak barátai, így sok mindent megtudott.
Hamarosan szembe kellett néznie a ténnyel, hogy a „jók” és a „rosszak” fogalma közel sem egyértelmű a Földön. Utánanézett dolgoknak, olvasni és kutatni kezdett a Spacenet-en, és hamarosan ráébredt, hogy a Flotta kettős játékot űz. A cél nem csupán a bűnözés felszámolása volt, hanem olyan magasabb célok elérése, amelyben a korrupció, a hatalom és a politika emberei irányították a szálakat.
A Flottát otthagyni nem volt egyszerű. Nem árulhatta el, hogy miért akar menni. Gondosan utánanézett mindennek. Akik előtte távozni akartak a Flottától, azok vagy még mindig ott szolgáltak, vagy rejtélyes körülmények között tűntek el. Egy olyan katonát, amilyen ő is volt, nem engedtek el.
Fizetetlen szabadságot kért. Azt mondta, szüksége van arra, hogy elvonuljon, mert tanulni akar, és fejleszteni magát. Azt mondták neki, erre a legalkalmasabb a Flotta. Azt válaszolta, hogy legalább két évig távol kell lennie ahhoz, hogy elérje, amit akar. Azt is mondta, hogy a két év alatt olyan fejlődést fog elérni, amit itt a Flottánál sosem szerezhetne meg.
Mivel különlegesen tehetséges volt, végül elengedték. Martha akkor Londonba költözött. A Flotta nem fukarkodott, szép summát rakott a számlájára. Ennek persze megvolt az ára. Visszavárták.
Martha tisztában volt azzal, hogy figyelik. Tudta, hogy a szabadsága csak látszat. Elengedték, mert értékes volt, és tudták, hogy a lány valóban többre képes, mint a Flottánál a legtöbb katona.
Tizennyolc hónapja tartott a saját magára szabott kiképzése, amikor megkapta az üzenetet az Eeva-ról. Különös volt, hogy egy borítékot talált a kabátja belső zsebében. Ez nem a Flottára vallott. A könyvtárban olvasott utána az Eeva-nak, de ő is csak a Betha társaságról talált némi hiányos információt. Az üzenetet megsemmisítette.
Két dologra tudott gondolni.
Az egyik, hogy ez nem más, mint a Flotta tesztje. Próbára teszik. Ha most ezt az üzenetet átadná a Flottának, akkor azzal bizonyítaná, hogy megbízhatnak benne.
De ott volt a másik lehetőség, hogy ez nem a Flotta trükkje, hanem valós üzenet. Talán ez a kiút a csapdából, amelybe került. De akkor is, hogyan is juthatna el ő az Eeva-ra? Csak egyetlen módon hagyhatná el a Naprendszert: a Flottával. Visszamehetne, és kérhetné, hogy küldjék ki őt oda, de miért is tennék ezt meg? Ha a Flotta érdeke úgy kívánja, akkor majd kiküldik. Ha nem, akkor marad. És eddig itt látták nagyobb hasznát.
Martha-nak fogalma sem volt arról, hogy mit tegyen.

Gyalog ment haza. Szerette az esti sétákat. Igaz, szakadt az eső, de Martha-nak ez mindig örömöt okozott. Sárga esőkabátot húzott magára. Egy szerényebb bérházban lakott. A hálózati szolgáltató autója parkolt a ház előtt. „Valahol már megint elment a Spacenet” — futott végig a gondolat a fejében, de nem sokat törődött vele.
A másodikon lakott, és sosem használta a liftet. Valóban probléma lehetett a házban a hálózati kapcsolattal, mert már a folyosón összefutott a szerelővel, és pár lakóval.
— Hozzám is jöjjön majd — mondta egy férfi.
— Megyek uram, de szerintem ez központi probléma — felelte a szerelő.
— Az lehet — válaszolta a férfi. — A kapunyitó sem működik. Márpedig jó lenne ezeket mihamarabb rendbe hozni. Egy óra múlva kezdődik a meccs.
— Nekem mondja? — kérdezte a szerelő. — Maga legalább itthon van már. Nekem még haza is kell érnem addig.
— Jó, jó. Akkor nem is zavarom. Csak javítson meg mindent.
Martha ezt már csak távolról hallotta, mert közben felért a másodikra. A folyosó a végén L alakban kanyarodott, ott volt Martha lakása. Mire odaért, már elővette a kulcskártyát a zsebéből, de ekkor észrevette, hogy az ajtaja résnyire nyitva áll. Fény szűrődött ki.
„Sok mindent okozhat egy hálózati hiba, de az ajtó nem nyílik ki magától” - gondolta hirtelen. A szíve hevesebben kezdett verni, de nem félt. Több emberrel is el tudott bánni, de akkor is különösnek találta, hogy pont hozzá törjön be valaki. Hangtalanul nyitotta ki az ajtót, mindenre felkészülve. Nem volt nála fegyver, de nem is hiányzott neki. Nagy levegőt vett, de akkor egy hang szólalt meg odabentről.
— Csak nyugalom! Kérem, bocsássa meg az udvariatlanságomat.
Martha belépett. Egy férfi ült a heverőn. Cseppet sem tűnt veszélyesnek. Evett.
— Hát, maga kicsoda?
— Robert vagyok. Ugye, nem haragszik, hogy… — és zavartan felemelte a zabszeletet, amit a kezében tartott. — A hűtőben nem találtam semmit. Nincs esetleg egy kis sonka, vagy sajt, vagy valami?

— Mit akar itt? — kérdezte Martha.
A férfi az asztalra rakta a zabszeletet. Csalódottnak tűnt.
— A segítségét szeretném kérni.
— A segítségemet? De hogyan jött be? Nem zavarja, hogy ez az én lakásom?
— Biztosíthatom, hogy nem véletlenül választottam a jövetelemnek ezt a nem túl udvarias módját. Jobbnak tartottam észrevétlenül érkezni.
Martha felkacagott.
— Hát, már ne is haragudjon, de nem gondolom, hogy észrevétlen maradt. Tudja… — itt zavartan elhallgatott.
— Ó, a poloskák és kamerák miatt ne aggódjon. Mind meghibásodott a házban. Senki sem tudja, hogy itt vagyok.
— Honnan veszi, hogy kamerák vannak a lakásomban?
— Hát, ezt talán ne itt beszéljük meg. Szívesen visszakapcsolnám a hálózatot. Gondoljon arra a szegény szerelőre. Nem venném a szívemre, hogy miattam késse le a meccset.
Martha még mindig az ajtóban állt.
— Maga a…
— Dehogy is. Semmi közöm a Flottához.
Robert felállt. Martha hátrébb lépett. Most Robert nevetett fel.
— Ugyan kérem. Azt ne higgye, hogy meg akarom támadni. Nem ment el a józan eszem. Tisztában vagyok a képességeivel. Ahogyan már mondtam, a segítségéért jöttem. De, hogy valami jó hírrel is szolgáljak, én is tudok segíteni.
— Hogyan? — kérdezte a lány.
— Elviszem innen magát.
— Igen? És mégis, miből gondolja, hogy el akarok menni? És hova akar elvinni?
— Oda, ahol senki sem találja meg. Az Eeva-ra.

Robert leintett egy taxit a városban. A Hyde parkba mentek. Közben elállt az eső, és Martha levette az esőkabátját. Robert most tudta csak lopva szemügyre venni a lány rövidre nyírt, szőke haját. Szép arca volt, egyenes orra, ívelt szemöldöke. Egészen kedvesnek tűnt, s Robertnek átfutott az agyán, hogy nem is látszik a lányon, hogy a harcművészet mestere. Aztán arra gondolt, ez sosem látszik az igazi mestereken. Aztán pedig arra gondolt, hogy milyen éhes.
A taxiban nem beszélgettek. Amikor megérkeztek, a taxis bosszúsan csapott az órájára. Semmit sem mutatott.
— Nem tudom, mi van ezzel az átkozott órával.
— Én sem tudom, de céges kártyával kell fizetnem.
— Mindegy, hagyja csak — felelte bosszúsan a taxis. — Ez nem az én napom.
— Nagyon sajnálom! — felelte Robert derűsen, és fizetés nélkül távoztak.
Sétálni kezdtek befelé a parkba.
— Itt már nyugodtan beszélhetünk — szólt Robert. Martha tétova mozdulattal a táskájához nyúlt.
— A mobilja miatt ne aggódjon — nyugtatta meg a férfi. — Nem működik.
A lány elővette a telefont. Nem volt rajta a megszokott hálózati ikon.
— Élvezze a szabadságot! — nevetett Robert, és körbemutatott a karjával. — Hát nem csodálatos, hogy senki sem tudja, merre jár? És nem is kell aggódnia. Ha pár napra felszívódna, az még senkinek sem volna gyanús. Megesik ez minden műszaki egységgel. A Flottának sem tökéletes a rendszere.
— Kicsoda maga? — kérdezte Martha.
— Robert vagyok. Ja, de ezt már mondtam — felelte a férfi szórakozottan. — Ne haragudjon, de állati éhes vagyok. Kapjunk be valamit, és közben mindent elmondok.
Martha csak egy ásványvizet kért. Robert egy pizzát, némi süteményt, és kólát is.
— Szóval, én és a barátaim az Eeva-ra megyünk. Ez persze nem olyan egyszerű, de mindenre van megoldás.
— És miből gondolja, hogy én is oda akarok menni?
— Hát, ezt tényleg csak gondolom. Mert akár maradhat is, és visszamehet a Flottához. De azt hiszem, valami okból kifolyólag nem akar visszamenni. A másik, hogy maga is kapott üzenetet a Betha társaságtól.
— De hiszen arról senki sem tudhat. Hacsak…
— Hacsak? — Robert érdeklődve és kissé maszatosan nézett fel a pizzájából.
— Maga küldte az üzenetet? Maga tette a kabátomba?
Robert oldalra fordította a fejét, és lassan bólintott.
— Nem is volna rossz feltételezés, de… — megrázta a fejét. — Nem. Nem én voltam.
— Akkor hogyan szerezhetett erről tudomást?
A férfi nagyot kortyolt a kólából, és felsóhajtott.
— Miért mindig az a legfontosabb, hogy honnan szerzem az információkat? Mindenki folyton ezt akarja tudni. Mondjuk azt, hogy szakmai titok. Én sem akarom tudni, hogy hogyan tudott a Flottánál két hónap alatt a kung fu mestere helyébe lépni. Rendben?
Martha nem válaszolt. Végül is, nem ez a legfontosabb most.
— Folytassa — mondta.
— Szóval, van egy egyszerű hajónk, és egy kivételes pilótánk. Szeretni fogja, Telma hasonló teremtés, mint maga. És van egy piszok jó gépészünk, Gordon. Ja, igen, és egy hiperhajtóművünk. Azt hamarosan beszereljük, és már itt sem vagyunk. De szükségünk van még valakire, akinek van némi jártassága a harcban, és ért a fegyverekhez. Ezért is gondoltunk magára.
Martha egy ideig nem felelt. Robert fizetett, és elindultak a parkban.
— Én nem mehetek el innen csak úgy — szólalt meg végül Martha.
Robert a vállára tette a kezét, s barátságosan annyit mondott:
— Tudom én azt. Nem „csak úgy” fogunk elmenni. De elmegyünk. És senki sem érhet a nyomunkba.
Martha a szemébe nézett, aztán így szólt.
— Rendben van. Őrültségnek tűnik, de épp ezért azt gondolom, akár sikerülhet is.
— Ez a beszéd — nevetett Robert. — De most menjünk. Be akarom mutatni a barátaimnak.
Pár perc múlva a park egy csendesebb részéhez értek, ahol Telma és Gordon várta őket. Együtt indultak tovább.

A fegyverkereskedés tökéletes biztonsági rendszert üzemeltetett. A tulajdonost Lorenzo-nak hívták, származását tekintve olasz volt. Lorenzo úr azért kereskedett fegyverekkel, mert ez a fajta üzlet jelentős hasznot hajtott számára. Bár voltak egyéni vásárlói is, de javarészt cégeket szolgált ki, különféle társaságokat, bizonyos fegyvertípusokat pedig még a Flotta is tőle vásárolt. A kínálat óriási volt, de Lorenzo gondosan megválogatta, hogy mit árul, és mit nem. Csak minőségi fegyverekkel foglalkozott.
Lorenzo törvénytisztelő ember volt, minden engedéllyel rendelkezett, minden adót befizetett és minden követelménynek megfelelt és eleget tett.
Mindezeken túl babonásan hitt a számokban, és fontosnak tartotta, hogy az üzlet az mindig fejlődjön. Természetesen nem esett kétségbe, ha ideiglenesen csökkent a bevétele. Minden kereskedő tudja, hogy vannak kevésbé forgalmasabb időszakok. Most azonban még hiányzott pár ezer dollár ahhoz, hogy sikeresnek könyvelhesse el az elmúlt negyedévet. Augusztus utolsó napja volt. „Ha a nyár nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, annál jobb lesz az ősz” - nyugtatta magát, de azért enyhén kellemetlen volt ez az érzés. Minden embere a helyén tartózkodott, a könyvelés naprakész volt, a polcokat szakszerűen feltöltötték a boltban és a raktárban is. Lorenzo a noteszában számolgatott. Tizennégyezer dollár kellett volna, hogy nyugodt szívvel zárja a negyedévet. Egy óra volt zárásig.

Amikor egy hajó szállt le a tetőn a vásárlóknak fenntartott területen, Lorenzo szíve reménnyel telt meg. A kamerákon látta, hogy két férfi és két nő száll be a liftbe. Mindannyian a Flotta egyenruháját viselték. A kereskedő összevonta a szemöldökét. A hajó egyszerű magánhajónak tűnt. Ez szokatlan. Elrendezte a jegyzeteket a pulton, és feltöltötte a savanyú cukros pohárkát, amelyet a vásárlóknak helyezett ki. Ez persze nem igazán volt túl szerencsés választás. Talán, ha gyerekek is jártak volna az üzletbe. Így csak az alkalmazottak és ő maga eszegette az édességet.
A lift ajtaja kinyílt, és beléptek a vásárlók.
— Jó napot. Remélem, még időben jöttünk — Robert a kezét nyújtotta.
— Smith.
— Örvendek — válaszolta Lorenzo. — Ne haragudjon, de a Flotta nem jelezte, hogy jönnek. Ha tudom, akkor már előre összekészítem, amit kérnek.
— Ugyan, ne is törődjön ezzel. Tudja, változnak a dolgok. Amint látja, magánhajóval érkeztünk, és ez sem véletlen. De természetesen nem hagyjuk ki a formaságokat — átnyújtott egy kártyát, s a kereskedő beszkennelte azt.
— Köszönöm, uraim. Ez rendben.
— Nincs mit. Most azonban látnunk kell a kínálatot, hogy tudjuk mit viszünk el.
Lorenzo zavartnak tűnt. A Flotta mindig előre leadta a megrendelést.
— Értem — felelte. — Nos, akkor szíveskedjenek elmondani, hogy mégis, mi az elképzelésük.
— Azonnal — válaszolta Robert. — Megengedi? — És belemarkolt a cukorkás pohárba.
— Hogyne - felelte a kereskedő.
— Ami a fegyvereket illeti, azt bízzuk inkább a szakértőre.
Martha lépett előre.
— Nos, szükségünk lesz lézerfegyverekre, elsősorban a Spa-Power sorozatból. Ezenkívül néhány speciális kábító pisztolyra, lehetőleg a Z-712 sorozatból, de mindenképpen a 650-es felett. Aztán kelleni fognak még hajóra szerelhető külső lövőegységek, és teljes védelmi rendszer is.
Lorenzo szeme ide-oda szaladt.
— Nos, ezek egy része mindenképpen átvehető már most, de hajóra szerelhető egységek csak korlátozott számban vannak raktáron.
— Hadd lássam, mi van. Biztosan találunk megoldást.

Amíg a kereskedő és Martha a számítógépen nézték a kínálatot, és néha eltűntek az üzlet egyéb részeiben, Telmát, Gordont és Robertet kávéval és ásványvízzel kínálta az üzlet egy alkalmazottja. Közel egy órába telt, mire Martha összeállította a megrendelést. Eközben rendesen összemelegedtek a kereskedővel. Sokat nevettek, és elmerültek a fegyverekről szóló diskurzusban. Úgy tűnt, mindketten szakértői a témának.
— Mikor jönnek az áruért? — kérdezte Lorenzo mosolyogva.
— Máris elvisszük — rendelkezett Robert. — Megtenné, hogy felviteti a hajónkba? A társaim kinyitják önnek.
— Végül is, megoldható — felelte a kereskedő. Előtte azonban intézzük el a formaságokat.
— Természetesen — Robert készségesen nyújtotta a kártyáját Lorenzo felé. Amíg az a számítógéphez lépett, pár cukrot a zsebébe tömött.
Lorenzo zavartan állt a képernyő előtt.
— Valami gond van? — érdeklődött Robert.
— Elnézést. Valami nem működik. Nem értem. Be kell szólnom a szolgáltatóhoz.
— Rendben, de közben megkezdenék a pakolást? Időre megyünk.
— Természetesen — intett pár alkalmazottnak, akik a kezükben tablettal a raktárba mentek. Telma és Gordon a hajóhoz indultak.
Lorenzo telefonált.
— A kapcsolat rendben van. Nem, nem tölt be az alkalmazás. Így nem tudok számlázni… Mikor tudják megnézni? Értem. Hívjanak vissza, amint tudnak.
Bosszúsan rakta le a telefont.
— Ilyen még sosem fordult elő. Ne haragudjanak. Nem tudok számlázni.
— Semmi gond. Aláírjuk a szerződést, maga átküldi a számlát, amint működik a rendszer, és a pénzügyi osztály máris utal.
— Tízezer dollár felett csak kártyás fizetést fogadhatok el — tördelte a kezét Lorenzo. — Ez pedig száztízezer dollár értékű készlet.
— Semmi gond. Kiállítunk egy elektronikus engedélyezést. Az én kapcsolatom működik. Azonnal hitelesíttetem, és máris teljesen legális az átutalás. Rendben?
— Nem tudom, még sosem csináltam ilyet.
— Nézze — komolyodott el Robert. — Segíteni próbálok. Vagy elvisszük az árut most, vagy többet nem fog magától vásárolni a Flotta.
— Hogyne… Azaz… Természetesen, megfelelő az elektronikus engedély — tört meg Lorenzo.
Robert pár percig a saját készülékén gépelt, majd kihúzott abból egy kártyát, és átnyújtotta a kereskedőnek.
— Ellenőrizze.
Lorenzo a számítógépbe helyezte azt, s pár másodperc múlva így szólt:
— Rendben van, hiteles az engedély. Nagyon köszönöm a segítségét.

Amikor Robert és Telma a hajóhoz értek, épp az utolsó darabokat pakolták a raktérbe.
— Nos, köszönjük a segítséget, viszlát uraim — búcsúzott Gordon az alkalmazottaktól.
— Elnézést — szólt Robert barátságosan. — Ételautomata van Önöknél?
— Talán jobb volna indulunk — Telma hangja kissé élesebben csengett, mint kellett volna.
— Hát, nálunk a raktárban van, de az az alkalmazottaknak van kihelyezve.
Robert csúnyán nézett a férfira.
— Úgy értem, nem biztos, hogy megfelel az igényeiknek — felelte az zavartan. — Csak szendvics és csokoládé van benne.
Robert arca felderült, és megveregette az ijedt alkalmazott vállát.
— Tudja fiam, a Flottánál megbecsülik a szendvicset és a csokoládét. Mutassa az utat!
Boldogan követte a férfit, de még hátraszólt Martha-nak.
— Velem jönnél, kérlek? Nem biztos, hogy elbírom egyedül.
Martha nem akart ellenkezni, már így is fura volt ez az egész jelenet.

Úgy tíz perc múlva szálltak be a tetőre vezető liftbe. Valóban szükség volt Martha-ra. Robert annyi szendvicset és csokoládét vásárolt, amennyivel az Eeva-ig is kitarthattak volna.
— Nos, így már sokkal kedélyesebb lesz az út a hiperhajtóműhöz - jegyezte meg Robert. Boldognak tűnt. A boldogsága azonban hamar szertefoszlott, amikor a liftajtó kinyílott. A tetőn épp akkor szállt le egy hajó. Robert megismerte. Martha is megismerte.

— Ott vannak - szólt a V69-es ügynök.
— Most nem fognak meglógni — felelte az X11-es, és a fegyveréhez nyúlt.

A metafora további részei a blogban: