képesség

Képtelenség (2.)

Képtelenség (2.)

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -

A cikk első részét itt olvashatod.

Egy nap azonban – miközben Tilda lányomat figyeltem, ahogy annyira vágyott arra, hogy Norden játsszon vele, de a fiam lerázta magáról, mert a húga éppen zavarta magányos óráit –, megtaláltam a magam problémájára a megoldást. Elővettem a már említett empatikus képességem, de kicsit más oldalról közelítve, ugyanis addig csupán konkrétan megfogalmazható esetekben tudtam felébreszteni magamban ezt a képességet, és soha nem gondoltam arra, hogy az egyszerű hétköznapi cselekedeteinkben is lehetnek olyan dolgok, melyek másokban konfliktusokat eredményezhetnek – képtelenné téve minket és másokat a cselekvésre –, de mivel maga a konfliktus nincs kimondva, így olyan, mintha nem is létezne. Nos, az elmenetelem – vagy, hogy kicsit kritikusabban fogalmazzak önmagammal szemben is: a menekülésem – éppen az empátia hiányát jelentette. Láttam fiam megfeszülését és azt, hogy egyáltalán nem érzi, Tilda csupán vele szeretne lenni, a közelében lenni, mert felnéz rá és szereti a bátyját, de ezt Norden egyáltalán nem vette észre, csupán saját magával volt elfoglalva. Hirtelen felismertem magamat a fiamban és azt, hogy milyen példát is mutatok. Amikor ez a felismerés belém hasított menten elszégyelltem magam, mintha egy egész világ omlott volna össze bennem, s egyszeriben a magamról kialakított képem, a hiedelmem, hogy én tényleg tudok figyelni másokra, semmivé lett. Ennek a hamis alapokra épített hiedelemnek az összeomlása segített aztán abban, hogy felépíthessek valami egészen új dolgot magamban arról, hogy miként, milyen képekkel is tudom meghatározni magam és képességeim, valamint, hogy megfogalmazzam legfontosabb képességemet: a változásra, változtatásra való képességet.

Képtelenség (1.)


Képtelenség (1.)

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -


– Képtelen vagyok rá, nem érted?!?!
– Miért lennél képtelen? Egyszerűen csak képzeld el, aztán a többi már megy a maga útján.
– De nem tudom elképzelni sem!
– Akkor most nem akarod?
– Akarom, de fogalmam sincs hogyan. Ez az egész képtelenség.
– Azt hiszem igazad van. Tényleg képtelen vagy.

Ez a beszélgetés még sok-sok évvel ezelőtt játszódott le köztem és a fiam, Norden között. Sosem felejtem el. Ő akkoriban nyolc éves lehetett, és olyan erősen küzdött önmagával, megtagadva még a lehetőségét is annak, hogy legalább elmerengjen azon, miként is lehetne közelebb lépni céljához. Nem volt egy nagy dolog. Fára akart mászni, azonban valamitől félt. Azt, hogy mitől, nem tudta megmondani, én meg nem is fejtegettem tovább. Egyedül arra akartam rávenni, hogy képzelje el, amint egyik kezével kapaszkodik az egyik ágba, míg a másikkal egy másikba és közben fokozatosan lépked felfelé a fa törzsén mialatt felhúzza magát, és ahogyan egyre magasabbra és magasabbra jut, egyszer csak megáll és végignéz a körülötte elterülő tájon.

Persze eleinte magam is azt kívántam megfejteni, hogy mitől is félhet, mert akkor talán feloldhattuk volna benne azt a komoly akadályt, melyet gerjesztett magának, de olyan makacs volt, hogy nem volt hajlandó még beszélni sem róla. Azután próbálkoztam azzal, hogy elképzeltettem vele, ahogyan szépen és fokozatosan egyre feljebb jut azon a fán. Ám ekkor kezdtem el megérteni, hogy valójában nem is a félelem a legnagyobb akadály, amit le kellene győzni ahhoz, hogy feljusson a fára, hanem az, hogy nincs meg benne a kép arról, hogy odafönt van. Még csak el sem tudja képzelni magáról, hogy ő oda feljuthat.

Ez az igazi kép-telenség.