Jupó

Regőczi Lalus: Az alma jutalma, hogy táplálja a szívet

Nem volt elég, hogy a minap épp sasként éltem meg az élet újabb szépségeit, megint egy újabb bizonyítékot kaptam azt illetően, hogy az élet gyönyörű és összetett, s bizony ezt az összetettséget még csak elképzelni sem tudjuk igaz valójában, csupán sejtésünk lehet róla.

Habár ez éppen elég is lehet, mert ha igazán látnánk a valódi kapcsolatokat elménkkel úgy, hogy a szívünk még nem ért fel hozzá, akkor abba könnyen beleroppanhatnánk. Talán a bolondok sem bolondok, csak elméjükkel olyan dolgot tapasztaltak, amit a szív nem ért, és ezt nem tudják összehangolni magukban.

Regőczi Lalus: A megértés titka

A fákról sok mindent lehet mondani, de azt, hogy egyformák, biztosan nem. Én is éppen ezen töprengtem, amikor végighaladtam egy számomra egészen ismerős helyen. Már többször jártam erre, és szinte vakon is tudtam merre visz a gyalogút, de most mégis más volt. Korábban észrevettem, ahogyan közeledtem az erdő felé, hogy egy sas kering a fák felett. Annyira magával ragadott lassú siklórepülése, ahogyan zsákmányt keres magának, hogy először azt hittem, a nap túlságosan forrón sütötte üstökömet, és meghabarodtam, mert sasnak képzeltem magam.

Lenni vagy nem lenni? Ez nem is kérdés

A figyelem, most ismét egy újabb szintre emelkedett bennem. Együtt lenni valakivel nem csupán időtöltés, hanem időnk meghosszabbítása is. Ezek a pillanatok ugyanis kitörölhetetlenül ott lesznek velünk, amíg világ a világ. Nem csak addig tartanak, amíg együtt vagyunk, hanem örökké. Egy lenyomat képeződik bennünk, mely meghatározza azt, hogy hogyan is vagyunk a világban.

Akinek inge az vegye magára

Azt mondta, hogy bizony egy egész év is kevés lenne ahhoz, hogy megmutassa nekem mestersége lényegét, de ha rászánok pár napot, akkor segít nekem egy kis tarsolyt készíteni, s közben beszélgethetünk tovább. Többet nem is kívánhattam volna, hiába is mocorgott ott bennem a kiskabát víziója, tudtam, hogy az még nem az én léptékemnek való feladat.

A szokások börtöne

Az utóbbi időben azonban tényleg sokat voltam távol és most, ahogyan megérkeztem erre az ismerős helyre, valami érdekes érzés fogott el. Akárhogyan is figyeltem a tájat, az embereket, zsigereimben éreztem, hogy itt valami megváltozott, mintha mindent kicseréltek volna. Nem csak a helyet, de az embereket is. Kicsit félve is szólítottam meg őket, mert olyan volt, mintha valami idegen világba csöppentem volna. Ugyan mindenki mosollyal, régi ismerősként fogadott, de mégis, valami megváltozott.

Játék az illúziókkal

Talán végig játszom az egész életem – mondhatnák sokan, sőt még azt is, hogy a fellegekben járok és képzelgek –, de ezek a játékok nekem nem menekülések, hanem igazi érzésekkel telített világok, ahol jól érzem magam és amikben hiszek. Még ha úgy látszik, hogy a játéknak vége is és újra csak egy sáros folyót látok rohanni a dombok között, akkor is érzem magamban azt az országot, ahol király és koldus vagyok egyszerre, s ez boldoggá tesz.

Köszöntelek az új világban!

Köszöntelek az új világban

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -


Évekkel ezelőtt lépten-nyomon beleakadtam egy olyan, számomra megoldhatatlannak tűnő helyzetbe, amely igencsak kifogott rajtam. Eleinte még nem zavart, mert azt gondoltam, vannak életszakaszok, amikor az ember mogorva, befelé forduló, városiasan szólva „antiszociális”. Arról van szó, hogy az emberek között egyre kevésbé éreztem jól magam. Talán ezért is vágytam annyira el, s fogtam magam, útra keltem. Persze egyáltalán nem ez volt az alapja vándorlásaimnak. Nem menekültem, vagyis... nem ettől menekültem.

A vízre írt stratégia

A vízre írt stratégia

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -

A reggeli ébredésem után, mely egy árnyas ligetben ért, leugrottam a patakhoz, hogy megmossam az arcom, s kissé felfrissüljek, felkészítsem magam az új napra, s annak minden lehetőségére. Már gyermekkoromban is szerettem patakban fürdeni, ugrándozni, s bár annak idején megfogadtam magamnak, hogy erről sohasem mondok le, mégis, mostanra csupán a frissítő mosakodás maradt meg, de ezt igyekeztem megtartani magamnak napi szinten. Ahogy nézem az arcom a víz fodrozódó tükrében, azon találom magam, hogy merengek a változásokon, melyeket a szememben és arcom bőrén vélek felfedezni. Sokszor magam sem tudom rögtön megfejteni ezeket az újonnan észlelt átalakulásokat, melyek folyamatosan változnak, ahogyan a víz felülete mozdul. Ilyenkor képek is beugranak hozzá. Múltbéli képek, melyek arról szólnak, hogy miként indultam útnak, milyen célok vezéreltek, s miként változtak, mivé lettek ezek a célok mostanra.

Ezüst háló, avagy a láthatatlan kapcsolat

Ezüst háló, avagy a láthatatlan kapcsolat

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -

Az alkonyatkor megrakott tűz mellett üldögélve egy bokor ágai között szétterülő, mívesen megalkotott pókhálót nézegettem az előző este, miközben szeretteimre és az utam során megismert emberekre és a közöttünk lévő kapcsolatokra gondoltam. Bár ritkán láttam őket, sőt, valakivel csupán alkalmi találkozóm volt itt-ott a világ tájain, mégis magamban éreztem őket, bár kérdésekkel telve azzal kapcsolatban, hogy mégis miért kötődöm hozzájuk. Még azokhoz is, akiket csak egyszer láttam egész életemben, ám olyan helyzetben találkoztam velük, ahonnan már egészen más emberként álltam tovább, és valószínűleg ők is.

Elengedni a legnagyobb félelmet

Elengedni a legnagyobb félelmet

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -

 

Furcsa álomból ébredtem pirkadat előtt, majd miután felmértem, hogy hol is vagyok tulajdonképpen, behunytam a szemem és próbáltam visszaidézni a percekkel korábbi helyet, ahol éppen az élet egy újabb oldalát ismerhettem meg.

Kissé kába voltam ugyan, de még olyan erősen hatottak rám az álomban megélt dolgok, hogy egyszerűen csak bámultam magam elé. Mélyeket és lassan lélegeztem, miközben figyelmem fokozatosan követni kezdte a tekintetemet. Szívem erősen, de mégis lassan vert. Egyfajta, egyelőre még tisztázatlan nyugalom volt bennem, majd egyre inkább bekúsztak újra az álom képei a tudatomba. Mintha meg kellene ismételnem az álmot, hogy ténylegesen, ne csak tudat alatt és testi szinten, de tudatosan is megéljem azt, ami az éjszaka csendjében történt velem.

A kommunikáció hiánya: a magány (2.)

A kommunikáció hiánya: a magány (2.)

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -

Az írás első felét IDE kattintva olvashatod.

Először viccesnek találtam a helyzetet, de a fejemben kattogni kezdett valami, s a kezdeti mosoly azonnal lelohadt az arcomról, amikor felismertem, hogy mi is történt tulajdonképpen. Egyik néni sem figyelt arra, mit mondott a másik, csupán saját magára. A fájdalmuk, a mindennapok terhei nem voltak megosztva senkivel, s ez a magány érződött a hangjukban és abban, ahogyan megnyilvánultak egymás felé. A saját problémájuk volt a legnagyobb teher a számukra, de talán csak azért, mert igazán senki nem hallgatta meg őket, így folyamatosan ugyanazt ismételgették. Egészen beleszorultak a saját gondolataik által felállított körökbe, s onnan bizony egyedül szinte lehetetlen kilépni.

A kommunikáció hiánya: a magány (1.)

A kommunikáció hiánya: a magány (1.)

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -

 

Hűvös reggelre ébredtem, s még a Nap korongja sem látszott, de már a madarak hangos csivitelésbe kezdtek, s jelezték, hogy hamarosan kezdetét veszi egy újabb nap, amikor remélhetőleg már emberközelbe kerülök. Az utóbbi napokban valahogy elkerültem a településeket, és habár a körülöttem lévő természet folyamatos megfigyelni valót biztosított a számomra, mégis hiányzott az emberi hang, a szó. Ugyan a folytonos csevegés nem a kenyerem, de szeretem nézni az embereket, hogy miként viszonyulnak egymáshoz. Jómagam is rengeteget tanultam már a mások viselkedéséből, melyeket később magamban felfedeztem, igaz, nem volt kellemes felfedezés. Szembesülni önmagunk hibáival az egyik legnehezebb dolog a világon, míg mások hibáit könnyen a szemükre vetjük, pedig csak értelmezni kellene és megkeresni magunkban, hogy pontosan miért is bánt vagy rettent el egy bizonyosfajta viselkedés, modor.

A világ, s ami bennem van

A világ, s ami bennem van

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -

Azt hiszem, ma nem lesz valami jó napom – gondoltam reggel, amikor ébredés után, alighogy kikecmeregtem a magam vájta gödörből és léptem volna a tűzhöz, hogy felszítsam a parazsat, amikor beleléptem egy kisebb mélyedésbe. Olyan fájdalom hasított belém, amint testem egész súlyát ráhelyeztem a furcsa helyzetet felvett lábfejemre, hogy majdnem az égig hallatszott a kiáltásom. Régen történt már velem bármi hasonló is, de úgy néz ki, most valamiért rám fért. Persze a nagy fájdalmak közepette nem ez jutott eszembe, hanem az, hogy én milyen szerencsétlen vagyok, hogy egy ilyen szép napon így kell kezdenem a reggelt. Szitkozódtam magamban a nagy fájdalomtól, és miközben igyekeztem kezemmel átfogni a sérült bokámat egyre csak az zengett továbbra is bennem: hogy lehetek ilyen szerencsétlen?!

Nem kellett sokat mondogatnom magamnak, mert alighogy fel tudtam állni, ismét megerősítettem a meggyőződésemet. Bicegve ugyan, de azért odaléptem a parázshoz, hogy most már tényleg legyen egy kis tüzem is, mert a reggeli napsütés bizony elég fukarul bánt a meleggel, amikor megbotlottam egy kisebb faágban, melyet éppen azért hagytam ott heverni a földön, hogy majd a tűz újraélesztéséhez jó lesz. Arccal a föld felé zuhanva még volt annyi lélekjelenlétem, hogy karjaimat magam elé helyezve tompíthassam az esést, de egyik kezemre sikerült úgy esnem, hogy abba szintén istenes fájdalom hasított belé, miközben egy reccsenést is hallottam.

Piaci mimikri (2.)

Piaci mimikri (2.)

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -

Az írás első felét IDE kattintva olvashatod.

A képek lassan összekapcsolódtak a tanult arcokkal és rá kellett döbbennem, hogy a piacon lévő történésekben is minden arc és viselkedés más és más helyzetre volt válasz. Ezek után igyekeztem visszaemlékezni életem olyan szakaszaira, amikor kristálytisztán éreztem magamon, hogy most úgy viselkedek, mint mondjuk édesapám vagy épp Kaltea nagyanyám. Eszembe is jutott, hogy nagyanyám modelljére akkor volt szükségem, amikor a magam eszköztárával képtelen voltam megoldani egy olyan konfliktus, ahol a sarkamra kellett volna állnom, mert az édesapámtól hozott minta – mely arról szólt, hogy menekülni kell a konfliktusok elől – gyorsabban előjött, mintha jobban rögzült volna bennem. Mikor azonban már éreztem, hogy ez nem megy, változtatnom kell, valahogy beugrott a tudatalattimba Kaltea nagyi, akinél erősebb embert nem ismertem. Mindig példa volt előttem, hogy miként is lehet úgy megjelenni emberek előtt, hogy a lágyság, nőiesség mellett ott van jelen a határozottság is, s mégsem bántó a kettősség jelenléte. Amikor tudtomon kívül is Kaltea arcát viseltem, valahogy sokkal magabiztosabbnak éreztem magam. Ám, ha elmúlt a szükség, akkor ismét a saját arcomat használtam.

Persze a modellezés másik oldala is megvan, mert édesapám oldaláról a már említett mintát szívtam magamba, mely sokszor a konfliktusok elől való menekülési kényszert hozott fel bennem. Ez volt a közelebbi minta, amit talán többször is használtam, hiszen vele napi kapcsolatban álltam, jobban rögzült, míg Kaltea nagyival csupán időszakonként találkoztam, bár akkor huzamosabb időre. Mindenesetre fel kellett ismernem, hogy édesapám mintája olyan volt, ami nem vitt előre, így meg kellett értenem ennek a gyengeségét is. Persze sokszor a nagyanyám modellje sem volt megfelelő, mert túl erős volt az a karakter, így a modell alapján a magam útját kellett megtalálnom, ami persze nem volt könnyű, s máig sem az.

Piaci mimikri (1.)

Piaci mimikri (1.)

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -

Pár napja egy városon haladtam keresztül. Volt ott aztán sokféle látnivaló, szép épületek, érdekes kézművességeket hirdető cégérek és persze régmúltat idéző romok, emlékek. Azonban a helyi nevezetességek helyett engem első utam a piacra vezetett. Ha valahol, akkor ott igazán megvan minden, amit az adott településről tudni érdemes. Elsősorban az emberek.

Órákig tudom nézni az embereket. Figyelem a járásuk, a megjelenésük, a testtartásuk és persze próbálom kitalálni, hogy miként is érezhetnek. Erre sokszor igen könnyű ráérezni, mert egyszerűen csak azt kell csinálnom, amit ők tesznek. Vagyis, hogy pontosabb legyek, nincs más dolgom, csupán leutánozni a ritmusukat, a mozgásukat, vagy csak egyszerűen az arckifejezésüket.

Ez a leutánozás a természetben is jelen van, szóval nem emberi találmány, de igencsak hasznos. Habár a mimikri jelenség a természetben jobbára alkalmazkodás a környezethez, megtévesztés, rejtőzködés vagy elrettentés formában jelenik meg. Azonban mi emberek ezt másképpen is használhatjuk, ha jól megfigyeljük egymást.

A kreativitás mint teremtés (2.)

A kreativitás mint teremtés (2.)

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -

Az írás első felét IDE kattintva olvashatod.

Gyermekeimen figyelhettem meg a legjobban, hogy miként is használják saját kreativitásukat. Norden ugyan nem nagyon szeretett egyedül ügyködni dolgokon, de ha vele voltam, akkor egészen elképesztő dolgokat hozott ki magából. Egy dolgot több szemszögből is végigmért, és ezt szó szerint kell érteni. Viccesen hatott, ahogyan az a csepp emberke körbejárta például a húga eltörött bölcsőjét. Éppen a közepén hasadt ketté. Én magam kidobtam volna, de Norden nem engedte, mondván, azzal ő még játszik. És csakugyan. Nézegette egy darabig a törött bölcsőt, billegette fejét ide-oda, majd segítséget kért tőlem és láss csodát, tényleg játékot készíttetett velem a bölcsőből, melyet még a húga, Tilda is szívesen használt a későbbiekben. Azt találta ki, hogy ha már úgyis megvan a bölcső két széle, ami íves lábazattal rendelkezett, hogy lehessen ringatni a benne lévő gyermeket, akkor ha rövidebbre vágom neki és rakok rá egy deszkát, amin ülhet és egy seprű fejét, akkor neki éppen jó lesz hintalónak. Egyszer látott egy ilyen hintalovat az egyik vásárban és megragadt a pici fejében, és lám, nem hiába.

Csupán remélhetem, hogy a sok-sok év alatt nem vesztette el a széles látás képességét, mert bizony a kreativitás is képesség, mely ugyanúgy fejleszthető, mint minden más.

A kreativitás mint teremtés (1.)

A kreativitás mint teremtés (1.)

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -


„A teremtéshez vezető út magán a teremtőn keresztül vezet.”

Sokat gondolkodom ezen a mondaton, melyet még gyermekkoromban hallottam egy vándor prédikátortól, aki olyan meggyőző erővel tudott hatni az emberekre, hogy mi gyerekek is szerettük hallgatni hosszú beszédeit, melyeket többnyire a piacon tartott. Nem tartozott egyetlen felekezethez sem, s talán éppen ebben rejlett az ereje, mert mindenféle korra és nemre való tekintet nélkül tudott szólni az emberekhez, egészen hozzájuk. Nem kellett korlátok, dogmák között átemelni mondandóját. Egyenesen a szívhez tudott szólni. Valahogy nagy érzékkel volt képes megtalálni az utat magához az emberhez. Ez számomra igen csak nagy csoda volt, mert addig még nem láttam semmi ehhez foghatót. Mesterien forgatta a szavakat, élni tudott a bennük rejlő szabadsággal. Mintha egyenesen varázsolna velük. Hosszú idő volt, hogy megértettem ezt a varázslatot, mely nem volt más, mint maga a teremtés és az ehhez vezető út, a kreativitás.

A kreativitás megértése azonban sokkal nagyobb kihívás volt a számomra, mint eljutni hozzá. Eleinte nem is értettem, mitől lehet valaki egyszer kreatív, másszor meg olyan, aki egyetlen megoldást sem talál. Különböző feladatokat adtam magamnak – amellett, hogy az élet is sorra adta nekem –, amiket a lehető legtöbb módon igyekeztem megoldani. Persze mondanom sem kell, hogy a legelső próbálkozás még korántsem volt olyan sikeres, mint mondjuk a legutóbbi. Ám, hogy mi juttatott el arra a pontra, ahol már több úton-módon is megoldást találhatok egyetlen problémára, az még engem is meglepett.

A szabadság illúzió? (2.)

A szabadság illúzió? (2.)

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -

Az írás első felét IDE kattintva olvashatod.

A vágy tárgyának hajszolása minden esetben gúzsba kötött anélkül, hogy észrevettem volna. Emlékeim hosszas elemzése során rá kellett jönnöm, hogy a vágyak nagyon kifinomultan működő érzetek, és ezek között is vannak valósak és hamisak, melyeket megkülönböztetni nagy művészet, és ehhez felül kell kerekedni az ego hatalmán. Az „Én” ugyanis kiváltképp fel van készülve abból, hogy miként is hat az emberre a vágy és ezt az ismeretet bizony ki is használja, s néha olyan dolgokat csináltat meg velünk, ami valójában nem a mi hasznunkat szolgálja. Semmi módon nem leszünk többek tőle sem mi, sem pedig a világ. Ez velem is nemegyszer megtörtént már és nagy a valószínűsége, hogy fog is még, mert nagyon nagy önismeret szükséges ahhoz, hogy ezeket az úgy nevezett hamis vágyakat felismerjük. Volt, hogy bennem is megjelent egy finom, édesanyám sütötte édesség képe és annyira vágytam rá, hogy majd beleőrültem, ha nem ehettem. Aztán édesanyám a hosszas unszolásra végül kötélnek állt és elkészítette. Már alig bírtam magammal, hogy magamhoz vegyem a hőn áhított nyalánkságot, s mikor végre hozzájutottam szinte habzsoltam. Két pofára gyűrtem magamba és nem is figyeltem arra, hogy milyen az íze. Egyedül az foglalkoztatott, hogy kielégítsem a vágyamat. Mintha az egész világ elém borult volna, megelégedetten szemléltem dagadó hassal, ahogyan lassan fogy a tálamról a mennyei manna. Aztán, amikor befejeztem, bizony rosszul kezdtem érezni magam. Fájt a hasam, a fejem zsongott, alig kaptam levegőt és az összes erő elszállt belőlem. Olyan fáradt lettem, hogy mozdulni alig bírtam. Akkor visszasírtam, hogy bárcsak ne is ettem volna, mert sokkal rosszabbul érzem magam, mint amikor csak vágytam rá. Elég lett volna belőle csak egy falatka, hogy enyhítsem ezt a nagy vágyat, de addigra már a rabja lettem és nem tudtam felülkerekedni rajta.

A szabadság illúzió? (1.)

A szabadság illúzió? (1.)

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -

Több hónapja úton vagyok, és azon tűnődöm, hogy ez idő alatt vajon mit is csináltam volna odahaza a családommal, ha épp nem itt lennék ennek a magányos fának a tövében, ami alatt meghúztam magam a hőség elől. Elég régóta rágom magam ezen a kérdésen – mondhatni kora reggel óta, nem beszélve arról, hogy időről időre felmerül bennem –, de konkrét kép nem ugrik be a „mi lett volna” kapcsán, inkább csak maga a gondolat köröz a fejemben, és valahogy nem akar kimenni belőle. Hogy őszinte legyek, nem is igazán tudom, mi hiányzik annyira. Persze a családom, velük lenni, együtt tölteni egy kis időt, ezt még magamnak sem kell sokat bizonygatnom, de ugyanakkor meg szeretem a szabadságot is. Azt az érzést, amikor nincsenek kötöttségeim, akkor és azt csinálok, amikor és ahol akarok. Nem kell alkalmazkodnom senkihez és semmihez. Egyedül én vagyok és a függetlenség, melynek vágya már gyermekkorom óta itt mozog bennem és folyton helyet kér és legtöbbször csinál is magának, de olyan erővel, hogy sokszor azt érzem, ez a szabadság – most, hogy megkaptam – már nem az, amit én gyermekként és ifjú felnőttként vágytam, elképzeltem magamnak. Megerősödött, túlnőtt rajtam. Fogva tart, rabul ejtett. Nem én határozom meg őt, hanem ő határoz meg engem. És, hogy mennyire fogja lettem azt az is bizonyítja, hogy már személyként tekintek rá.

Képtelenség (2.)

Képtelenség (2.)

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -

A cikk első részét itt olvashatod.

Egy nap azonban – miközben Tilda lányomat figyeltem, ahogy annyira vágyott arra, hogy Norden játsszon vele, de a fiam lerázta magáról, mert a húga éppen zavarta magányos óráit –, megtaláltam a magam problémájára a megoldást. Elővettem a már említett empatikus képességem, de kicsit más oldalról közelítve, ugyanis addig csupán konkrétan megfogalmazható esetekben tudtam felébreszteni magamban ezt a képességet, és soha nem gondoltam arra, hogy az egyszerű hétköznapi cselekedeteinkben is lehetnek olyan dolgok, melyek másokban konfliktusokat eredményezhetnek – képtelenné téve minket és másokat a cselekvésre –, de mivel maga a konfliktus nincs kimondva, így olyan, mintha nem is létezne. Nos, az elmenetelem – vagy, hogy kicsit kritikusabban fogalmazzak önmagammal szemben is: a menekülésem – éppen az empátia hiányát jelentette. Láttam fiam megfeszülését és azt, hogy egyáltalán nem érzi, Tilda csupán vele szeretne lenni, a közelében lenni, mert felnéz rá és szereti a bátyját, de ezt Norden egyáltalán nem vette észre, csupán saját magával volt elfoglalva. Hirtelen felismertem magamat a fiamban és azt, hogy milyen példát is mutatok. Amikor ez a felismerés belém hasított menten elszégyelltem magam, mintha egy egész világ omlott volna össze bennem, s egyszeriben a magamról kialakított képem, a hiedelmem, hogy én tényleg tudok figyelni másokra, semmivé lett. Ennek a hamis alapokra épített hiedelemnek az összeomlása segített aztán abban, hogy felépíthessek valami egészen új dolgot magamban arról, hogy miként, milyen képekkel is tudom meghatározni magam és képességeim, valamint, hogy megfogalmazzam legfontosabb képességemet: a változásra, változtatásra való képességet.