Otthon vagyok a családommal. A fiam alig 14 éves, s már bizony sokszor megtapasztalta, hogy milyen apa nélkül küzdeni a hétköznapokban. Nem állítom, hogy ez a legjobb módszer, de úgy érzem, talán azért olyan önálló, mert én nem voltam a közelében, s muszáj volt neki megtanulnia, hogy egyedül gondoskodjon magáról. Elgondolkodom aztán édesapámon is, aki meg épp az ellenkezője volt annak, ami most én vagyok. Otthon ülős. Hogy miért nem volt kíváncsi a világra, azt nem tudom, de sokat foglalkozott velem. Rengeteget mesélt. Így visszagondolva még az is lehet, hogy túlságosan is sokat. Nem volt meg a saját tapasztalásom. Egyedül a meséken keresztül ismertem a világot... vagyis apám világát, mert én magamnak nem voltak élményeim a világot illetően. Úgy érzem, hogy édesapám félt az egyedülléttől. Sőt, ha jobban belegondolok, rettegett tőle. Ezért is ragaszkodott hozzánk annyira. Félt az elmúlástól, s attól, hogy elveszíthet mindent, amit addig megismert, lett légyen az a gyerekei vagy az édesanyám. Szinte őt is pórázon tartotta, holott tudom róla, hogy nem ez volt a szándéka, de akkora volt benne a félelem, hogy önkéntelenül is magához láncolt minket. Ha jobban belegondolok, akkor éppen ez a kötelék űzött engem oly messzire tőle, hogy évekig nem is találkoztam vele, és ezért is lettem én ilyen örökös utazó.

Az utazásaim kezdete előtti időkben, amit még apám közelében, apám kalitkájában töltöttem nem csak a külső világ hiányzott, hanem a belső világ ismerete is. Édesapám sokat regélt nekünk a teremtésről, a világmindenségről, de ezek nem a saját képei voltak, hanem a másoktól tanult ismeretek. Valahogy azonban nekem sosem voltak teljesek ezek a mesék, mert hiányzott belőlük pont az a plusz, amit az ember a saját lelkéből tesz bele a saját történetekbe, s valószínűleg éppen ezért nem az ő történetei voltak.

Esik. No, nem szakad, hanem olyan szépen, csendesen, de folyamatosan. Már régen volt, hogy ilyen sokat esett volna. Vártam rá, és a föld is vágyott rá, ám amikor itt van, akkor valahogy nem kívánom. Fázom, és olyan érzés, mintha az eső egyenesen beköltözött volna a csontjaimba. Meleget kívánok. Persze, mert ha épp felhős az ég, akkor a napot keresem, s amikor előbukkan..., nos, akkor meg egy idő elteltével a hűvöset kívánom. Néha még magamon sem tudok kiigazodni, s ez roppantul bosszantó tud lenni, mert haladnék, mennék előre, de maradnom kell. Az eső miatt – gondolom én az első pillanatokban. Valahol máshol kellene lennem. Ott, ahol cselekedhetek, ahol tehetek valamit azért, hogy elérjem a célom. Elvégre úton vagyok a Nagy Keresésben. Azonban most a keresés leállt, az eső van itt, és esőben nem lehet keresni. Szóval várakozom.

Bár, ha jobban belegondolok, akkor talán most nem is cselekedni kellene, hanem pihenni és figyelni. Például az esőre, mert ez van most, s ahogyan elnézem, nem is olyan rossz. Különben is az esőben olyan sok csoda van.

Korlát: akadály vagy támaszték? (2.)

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -

Az írás első felét IDE kattintva olvashatod.

Túlságosan nagy és végletesnek tűnő célt tűztem ki magam elé azzal, hogy megismerjem önmagam. Éreztem, hogy itt lehet a kutya elásva és könnyen beletörhet egy ekkora falatba a bicskám. Természetesen nem szabad elfelednem eme célomat, de, hogy közelebb kerüljek hozzá, először is egy rövidebb távú célt kellene kitűznöm magam elé. Lépésről lépésre kellene haladni. Sokkal könnyebb – és izgalmasabb is számomra – lépésben haladni és nem pedig nagyokat ugrálva, ami rövid távon ugyan hatékonynak tűnhet, ám roppantul fárasztó, s nem utolsósorban, én hosszú távra tervezem földi létemet. Hisz annyi tapasztalni való van még ezen a gyönyörű, teremtett világban.

Tehát egy kisebb, vagy mondhatnám úgy is, közelebbi cél kell. Egy olyan, aminek megvalósítása újabb erőt adhat egy távolabbinak a megvalósítására. Egészen izgalomba jöttem a gondolattól, mert arra is rádöbbentem, hogy talán épp ezeknek a kis, rövid távú céloknak a beteljesülése lehet egy olyan erőforrás, amit a Nagy Keresésben felhasználhatok.

Utam során számos emberrel találkoztam. Sokukra emlékszem egészen pontosan, másokra pedig csak halványan. Mégis minden találkozásból megmaradt valami bennem. Valami, ami hozzárakott az életemhez. És teljességgel kijelenthetem, hogy egyik találkozásom sem volt fölösleges, mert mindegyikből tanultam valami újat. A legcsodálatosabb minden esetben azonban az volt, amikor a találkozástól én magam lettem több.

A minap egy forrásnál pihentem meg. Egész nap erősen tűzött a nap és a hosszú menetelés után már nagyon vágytam egy helyre, ahol hűs árnyékot kaphatnék a fejem fölé. Fejem egészen felforrt a napmelegtől és szám is cserepesedésnek indult. Noha mindig van nálam némi víz, hogy szomjamat oltani tudjam, de ezúttal – magam sem tudom, hogyan – észrevétlenül elfogyott, s üres butykossal rúgtam a port a talpam alatt.

Órákig gyalogoltam, mire észrevettem a távolban egy kisebb erdősávot, s reményekkel telve vettem utam a hűs árnyékot ígérő fák felé. Nem is kellett sokat mennem, mert épphogy feleszméltem súlyos gondolataimból, már ott is álltam az erdő szélén. Éppen a legjobbkor, mert bizony nem sokáig bírtam volna tovább árnyék nélkül.

Amint beléptem a lombok alá, azon nyomban megcsapta arcomat a fák között keringő hűs levegő. Habár olyan nagy különbség nem lehetett, ami a hőmérsékletet illeti, ám mégis számomra hatalmas megváltást jelentett ez a kevéske is. Behunyt szemmel kóvályogtam egy ideig, amikor egyszer csak egy jellegzetes illat csapta meg az orromat. Még csak a szememet sem kellett kinyitnom hozzá, rögtön tudtam, hogy víz van a közelben. Alig pár lépes után már a csörgedező hangokat is hallottam, s egyszeriben lelkem – már pusztán a víz jelenlétének tudatától is – mintha felfrissült volna. A melegtől és az állandóan bennem kavargó gondolatoktól fáradtan roskadtam le a forrás mellé, mely egy sziklahasadékból folydogált ki csöndesen és feltartóztathatatlanul. Magam mellé raktam kalapomat, megmerítettem butykosomat, s áhítattal nyeltem a hűsítő vizet.

A felelősség szabadsága (2.)

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -

Még azt is meg merném kockáztatni, hogy kijelentsem, Floriana az én döntéseim következtében hagyta el ezt a vízszintes világot. Távollétem túl terhes, majd már elviselhetetlen volt a számára, s miután lelke belehalt magányába, már teste sem bírta sokáig. Ugyan öreg barátom, Perkola sokat volt mellette, biztonságot nyújtott neki, sokszor apjuk helyett apjuk volt gyermekeimnek, de ő mégsem én vagyok. És ez így is vagyon rendjén.

Nemhiába az a közkeletű kijelentés, hogy: minden mindennel összefügg. Ez olyan, mint a messzi keletről származó Pillangó-hatás. Ha egyszer itt történik valami, akkor annak lenyomata lesz ott is, legfeljebb azt a vékony kis ezüstszálat nehéz megtalálni, ami összeköti ezeket az eseményeket. Ám nem is biztos, hogy dolgunk nekünk halandóknak, hogy ezeket az összefüggéseket keressük és megértsük valódi mibenlétüket. Legyen elég számunkra, hogy a világgal való kapcsolatnak önmagában is jelentősége van, s ezzel tudatunkban kell meghozni döntéseinket. Azonban az nem tarthat vissza minket, hogy a nézőpontokat mérlegelve céljainkat sutba dobjuk. Minden nézőpontot nem tárhatunk fel a lelki szemünk számára sem, hiába is keressük az abszolútot.

Változni azonban csak belülről lehetséges. Hiába is kenegetem kiszáradt kezemet bármiféle kencével, balzsammal is, az legfeljebb ideig-óráig nyugtatja meg bőröm és tölti meg látszólagos élettel. Ha valóban újra élettel teli bőrt szeretnék a kezemen, akkor bizony azt kell megtalálnom, hogy mi is az, ami elvonja belőlem a vizet. Milyen gondolat, milyen érzés szárítja ki a lelkem.

Már évek óta úton vagyok. Hol visszatérek családomhoz egy rövidebb-hosszabb időre, hol pedig újra érzem a késztetést, hogy útra keljek, s olyankor bizony, hiába is parancsolnék a lábamnak, ha egyszer a mellkasom nem bírja a szívem kalapálását. Megnyugtatni pedig csak akként lehet, ha hagyom lábaimat, hogy vigyenek arra, amerre épp dolgom van, mert azt sokszor még magam sem tudom, merre és miért is induljak. Csak annyi a biztos, hogy mennem kell. Ennek persze családom örül a legkevésbé. Noha elfogadták, de meg nem értették. Talán nem is lehet, mert jómagam sem tudom, miért kell állandóan úton lennem. Nyughatatlan vagyok, s ez a nyughatatlanság kihat rájuk.

A lányom, Tilda észre sem veszi távolléteimet. Ő megmaradt a könyveinek és azok társaságát élvezi a legjobban. Bár azokat a történeteket is kedveli, amiket én hozok magammal útjaimról, de nem jelentenek többet neki, mint bármely más könyvben elolvasott rege.

Fiam, Norden már egészen más. Ő a maga módján fejezi ki távollétem számára nehéz időszakait, s még ha épp ott is vagyok vele, akkor sem tudunk kellő időt együtt tölteni, mert valamelyikünk még akkor is úton van. Egy belső úton, amiről gyakran nem tudom eldönteni, hogy most egy menekülés vagy épp valami katartikusabb, mesébe illő utazás.

Első lépések (2.)

Az írás első felét IDE kattintva olvashatod.

Még gyerekfejjel rá kellett döbbennem arra, hogy a magunk megfigyelése úgy a legegyszerűbb, ha azt nézzük meg, hogy miként reagál ránk a világ vagy épp a másik személy, amikor épp beszélgetünk. Figyeljük a gesztusait, a szavait, amiket mondatai hordoznak, nézzük a szemét, a kéz- és testtartását. Izgalmas játék volt ez mindig is, s ki hinné, hogy milyen sokat elárul rólunk a mások viselkedése. Persze ez sem megy olyan könnyen, mint ahogyan az hangzik. Hosszas megfigyelés és elemzés vezet el addig, hogy a lehető legvalósághűbben tudjuk megmondani azt, miként is jellemeznek minket beszélgetőpartnerünk gesztusai.

Emlékszem arra az esetre, amikor Perkola barátommal beszélgettünk, s igyekeztem kívül helyezni magam a saját helyzetemen. Mondhatjuk úgy is: perspektívát váltottam.

Egy jól megrakott tűz körül üldögéltünk, s néztük ahogyan a fahasábok eleinte átveszik a tűz melegét, majd izzásba jönnek, s miután átadják magukat a hirtelen hőnek és lángokat csapnak ki magukból mindenfelé, fokozatosan átmennek egy finomabb izzásba, ahol az erő már nem a lángban van, hanem a folytonosan, egyenletesen meleget adó parázsban rejlik. Arra már nem nagyon emlékszem, hogy miről is folyt a diskurzus – mert hát Perkolával a világ legtöbb dolgát át tudtuk beszélni –, de arra jól emlékszem, ahogyan barátom velem szemben ül, és beszélgetünk. Pontosabban én beszélek, ő pedig hallgat.

Sok mérfölddel a hátam mögött a minap úgy döntöttem, hogy papírra vetem gondolataimat. Ugyan még sok minden előttem van az életben, de amit eddig megéltem az mégis sokat mondhat azoknak, akik még csak most kezdik saját útjukat járni. Nem hiszem, hogy megoldottam a gordiuszi csomót, sem azt, hogy az élet misztériumát kiismertem volna, de magam tanulságára is kikívánkozik belőlem életem bizonyos részeinek története, s az, ahogyan mertem változtatni magamon és körülményeimen.

Rengeteg döntést kellett meghoznom az évek során. Hol fájdalmasat, hol kevésbé fájdalmasat, de azt hiszem, életem legnehezebb lépése az volt, amikor eldöntöttem, hogy jobban meg akarom ismerni magamat. A döntés nehézsége abban állt, hogy nem tudtam miként és hogyan is kezdhetnék neki. Egyetlen cél vezérelt: megtudni ki vagyok Én.

Mondanom sem kell, hogy sem szüleim, sem pedig barátaim nem tudtak mit kezdeni egy olyan egyszerű – mégis számomra alapvetően fontos – kérdéssel, hogy ki vagyok Én? Akárhányszor is teszem fel ezt a kérdést magamnak nap mint nap, sosem tudom, miként kellene válaszolni. Valami mindig kimarad a válaszból.

Talán 14 éves lehettem, amikor legelőször felmerült bennem az alapvető igény, hogy megfogalmazzam magamnak létem alapjait. Azonban sokáig nem jutottam el, mert a kérdés értelmezésénél elakadtam.

Ki vagyok én?

Miféle kérdés ez?

Akármilyen oldalról is közelítettem meg, annyit sikerült megállapítanom, hogy jóféle kérdés, mégis valószínűleg a legnehezebben megválaszolható az összes közül, ami eleddig a fejemben motoszkált. De ez engem csöppet sem bátortalanított el. Inkább adott némi célt az életemnek és későbbi vándorlásaimnak.

Egy új sorozat veszi kezdetét a Mindennapi NLP oldalán, ahol egy „rejtélyes” ember – név szerint: Jupó – személyes kalandjai mentén ismerkedhetünk meg azokkal a dolgokkal, élményekkel, megfigyelésekkel, amit a címben szereplő férfiú megtapasztalt. Lehetnek olyanok akiknek esetleg ismerősen csenghet a név, de bizonyosan többen vannak azok, akik még soha nem hallották ezt a nevet.

Jupó nem más, mint Az égig érő erdő c. könyv egyik szereplője. Azaz, majdnem szereplője, ugyanis Jupó nem jelenik meg a lapokon. Egyedül az emléke és az a nyom követhető, amit maga után hagyott a családjában és az erdő környékén élő emberekben. A történetben Ő az a rejtélyes figura, akit szinte istenesít nyolc éves unokája, Tirmi. Ő az, akinek folytonos hiányát megélő Norden (Jupó fia, Tirmi édesapja) még mindig nem tudja elfogadni apja állandó csavargásait, s ő az, akiről a megbékélés csendjében, a világot szemlélve mesél Perkola, a hegyekben élő, öreg pásztor, Jupó gyermekkori barátja. Ő az is, akinek hátrahagyott történetei mentén bizony az ember mindig visszavágyik egy csendes, békés világba, ahol otthon érezheti magát.

Ugyan a történetben nem jelenik meg saját valójában, mégis olyan mély és erős nyomot hagyott maga után az örökké mesélő Jupó, hogy szinte érezzük a jelenlétét. Számos olvasó hiányolta és kérdezte, hogy mikor tér haza, mi lesz vele, s ennek a finom nyomásnak a hatására döntöttem úgy, hogy megmutatom Jupót. Megmutatom, ám kicsit másként, úgy, ahogyan a könyv lapjain keresztül nem ismerhetjük meg. Ez a sorozat – mely egy napló is egyben – az ő elmélkedéseit és történeteit fogja végigkísérni.

Jó szórakozást és elmélyedést önmagunkba az elkövetkezendő időkre!

Baráti üdvözlettel az Égig érő erdőből,
Regőczi Lalus
www.egigeroerdo.hu

Az Égig érő erdő c. könyv, melyhez kapcsolódik Lalus írása megrendelhető nálunk is az info@mindennapinlp.hu e-mail címen. A könyv ára: 3 000 Ft, plusz postaköltség (előre utalás esetén: 595 Ft, utánrendelés esetén: 1 210 Ft).