Regőczi Lalus cikkei

A világ, s ami bennem van

A világ, s ami bennem van

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -

Azt hiszem, ma nem lesz valami jó napom – gondoltam reggel, amikor ébredés után, alighogy kikecmeregtem a magam vájta gödörből és léptem volna a tűzhöz, hogy felszítsam a parazsat, amikor beleléptem egy kisebb mélyedésbe. Olyan fájdalom hasított belém, amint testem egész súlyát ráhelyeztem a furcsa helyzetet felvett lábfejemre, hogy majdnem az égig hallatszott a kiáltásom. Régen történt már velem bármi hasonló is, de úgy néz ki, most valamiért rám fért. Persze a nagy fájdalmak közepette nem ez jutott eszembe, hanem az, hogy én milyen szerencsétlen vagyok, hogy egy ilyen szép napon így kell kezdenem a reggelt. Szitkozódtam magamban a nagy fájdalomtól, és miközben igyekeztem kezemmel átfogni a sérült bokámat egyre csak az zengett továbbra is bennem: hogy lehetek ilyen szerencsétlen?!

Nem kellett sokat mondogatnom magamnak, mert alighogy fel tudtam állni, ismét megerősítettem a meggyőződésemet. Bicegve ugyan, de azért odaléptem a parázshoz, hogy most már tényleg legyen egy kis tüzem is, mert a reggeli napsütés bizony elég fukarul bánt a meleggel, amikor megbotlottam egy kisebb faágban, melyet éppen azért hagytam ott heverni a földön, hogy majd a tűz újraélesztéséhez jó lesz. Arccal a föld felé zuhanva még volt annyi lélekjelenlétem, hogy karjaimat magam elé helyezve tompíthassam az esést, de egyik kezemre sikerült úgy esnem, hogy abba szintén istenes fájdalom hasított belé, miközben egy reccsenést is hallottam.

Piaci mimikri (2.)

Piaci mimikri (2.)

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -

Az írás első felét IDE kattintva olvashatod.

A képek lassan összekapcsolódtak a tanult arcokkal és rá kellett döbbennem, hogy a piacon lévő történésekben is minden arc és viselkedés más és más helyzetre volt válasz. Ezek után igyekeztem visszaemlékezni életem olyan szakaszaira, amikor kristálytisztán éreztem magamon, hogy most úgy viselkedek, mint mondjuk édesapám vagy épp Kaltea nagyanyám. Eszembe is jutott, hogy nagyanyám modelljére akkor volt szükségem, amikor a magam eszköztárával képtelen voltam megoldani egy olyan konfliktus, ahol a sarkamra kellett volna állnom, mert az édesapámtól hozott minta – mely arról szólt, hogy menekülni kell a konfliktusok elől – gyorsabban előjött, mintha jobban rögzült volna bennem. Mikor azonban már éreztem, hogy ez nem megy, változtatnom kell, valahogy beugrott a tudatalattimba Kaltea nagyi, akinél erősebb embert nem ismertem. Mindig példa volt előttem, hogy miként is lehet úgy megjelenni emberek előtt, hogy a lágyság, nőiesség mellett ott van jelen a határozottság is, s mégsem bántó a kettősség jelenléte. Amikor tudtomon kívül is Kaltea arcát viseltem, valahogy sokkal magabiztosabbnak éreztem magam. Ám, ha elmúlt a szükség, akkor ismét a saját arcomat használtam.

Persze a modellezés másik oldala is megvan, mert édesapám oldaláról a már említett mintát szívtam magamba, mely sokszor a konfliktusok elől való menekülési kényszert hozott fel bennem. Ez volt a közelebbi minta, amit talán többször is használtam, hiszen vele napi kapcsolatban álltam, jobban rögzült, míg Kaltea nagyival csupán időszakonként találkoztam, bár akkor huzamosabb időre. Mindenesetre fel kellett ismernem, hogy édesapám mintája olyan volt, ami nem vitt előre, így meg kellett értenem ennek a gyengeségét is. Persze sokszor a nagyanyám modellje sem volt megfelelő, mert túl erős volt az a karakter, így a modell alapján a magam útját kellett megtalálnom, ami persze nem volt könnyű, s máig sem az.

Piaci mimikri (1.)

Piaci mimikri (1.)

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -

Pár napja egy városon haladtam keresztül. Volt ott aztán sokféle látnivaló, szép épületek, érdekes kézművességeket hirdető cégérek és persze régmúltat idéző romok, emlékek. Azonban a helyi nevezetességek helyett engem első utam a piacra vezetett. Ha valahol, akkor ott igazán megvan minden, amit az adott településről tudni érdemes. Elsősorban az emberek.

Órákig tudom nézni az embereket. Figyelem a járásuk, a megjelenésük, a testtartásuk és persze próbálom kitalálni, hogy miként is érezhetnek. Erre sokszor igen könnyű ráérezni, mert egyszerűen csak azt kell csinálnom, amit ők tesznek. Vagyis, hogy pontosabb legyek, nincs más dolgom, csupán leutánozni a ritmusukat, a mozgásukat, vagy csak egyszerűen az arckifejezésüket.

Ez a leutánozás a természetben is jelen van, szóval nem emberi találmány, de igencsak hasznos. Habár a mimikri jelenség a természetben jobbára alkalmazkodás a környezethez, megtévesztés, rejtőzködés vagy elrettentés formában jelenik meg. Azonban mi emberek ezt másképpen is használhatjuk, ha jól megfigyeljük egymást.

A szabadság illúzió? (2.)

A szabadság illúzió? (2.)

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -

Az írás első felét IDE kattintva olvashatod.

A vágy tárgyának hajszolása minden esetben gúzsba kötött anélkül, hogy észrevettem volna. Emlékeim hosszas elemzése során rá kellett jönnöm, hogy a vágyak nagyon kifinomultan működő érzetek, és ezek között is vannak valósak és hamisak, melyeket megkülönböztetni nagy művészet, és ehhez felül kell kerekedni az ego hatalmán. Az „Én” ugyanis kiváltképp fel van készülve abból, hogy miként is hat az emberre a vágy és ezt az ismeretet bizony ki is használja, s néha olyan dolgokat csináltat meg velünk, ami valójában nem a mi hasznunkat szolgálja. Semmi módon nem leszünk többek tőle sem mi, sem pedig a világ. Ez velem is nemegyszer megtörtént már és nagy a valószínűsége, hogy fog is még, mert nagyon nagy önismeret szükséges ahhoz, hogy ezeket az úgy nevezett hamis vágyakat felismerjük. Volt, hogy bennem is megjelent egy finom, édesanyám sütötte édesség képe és annyira vágytam rá, hogy majd beleőrültem, ha nem ehettem. Aztán édesanyám a hosszas unszolásra végül kötélnek állt és elkészítette. Már alig bírtam magammal, hogy magamhoz vegyem a hőn áhított nyalánkságot, s mikor végre hozzájutottam szinte habzsoltam. Két pofára gyűrtem magamba és nem is figyeltem arra, hogy milyen az íze. Egyedül az foglalkoztatott, hogy kielégítsem a vágyamat. Mintha az egész világ elém borult volna, megelégedetten szemléltem dagadó hassal, ahogyan lassan fogy a tálamról a mennyei manna. Aztán, amikor befejeztem, bizony rosszul kezdtem érezni magam. Fájt a hasam, a fejem zsongott, alig kaptam levegőt és az összes erő elszállt belőlem. Olyan fáradt lettem, hogy mozdulni alig bírtam. Akkor visszasírtam, hogy bárcsak ne is ettem volna, mert sokkal rosszabbul érzem magam, mint amikor csak vágytam rá. Elég lett volna belőle csak egy falatka, hogy enyhítsem ezt a nagy vágyat, de addigra már a rabja lettem és nem tudtam felülkerekedni rajta.

A szabadság illúzió? (1.)

A szabadság illúzió? (1.)

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -

Több hónapja úton vagyok, és azon tűnődöm, hogy ez idő alatt vajon mit is csináltam volna odahaza a családommal, ha épp nem itt lennék ennek a magányos fának a tövében, ami alatt meghúztam magam a hőség elől. Elég régóta rágom magam ezen a kérdésen – mondhatni kora reggel óta, nem beszélve arról, hogy időről időre felmerül bennem –, de konkrét kép nem ugrik be a „mi lett volna” kapcsán, inkább csak maga a gondolat köröz a fejemben, és valahogy nem akar kimenni belőle. Hogy őszinte legyek, nem is igazán tudom, mi hiányzik annyira. Persze a családom, velük lenni, együtt tölteni egy kis időt, ezt még magamnak sem kell sokat bizonygatnom, de ugyanakkor meg szeretem a szabadságot is. Azt az érzést, amikor nincsenek kötöttségeim, akkor és azt csinálok, amikor és ahol akarok. Nem kell alkalmazkodnom senkihez és semmihez. Egyedül én vagyok és a függetlenség, melynek vágya már gyermekkorom óta itt mozog bennem és folyton helyet kér és legtöbbször csinál is magának, de olyan erővel, hogy sokszor azt érzem, ez a szabadság – most, hogy megkaptam – már nem az, amit én gyermekként és ifjú felnőttként vágytam, elképzeltem magamnak. Megerősödött, túlnőtt rajtam. Fogva tart, rabul ejtett. Nem én határozom meg őt, hanem ő határoz meg engem. És, hogy mennyire fogja lettem azt az is bizonyítja, hogy már személyként tekintek rá.

Képtelenség (2.)

Képtelenség (2.)

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -

A cikk első részét itt olvashatod.

Egy nap azonban – miközben Tilda lányomat figyeltem, ahogy annyira vágyott arra, hogy Norden játsszon vele, de a fiam lerázta magáról, mert a húga éppen zavarta magányos óráit –, megtaláltam a magam problémájára a megoldást. Elővettem a már említett empatikus képességem, de kicsit más oldalról közelítve, ugyanis addig csupán konkrétan megfogalmazható esetekben tudtam felébreszteni magamban ezt a képességet, és soha nem gondoltam arra, hogy az egyszerű hétköznapi cselekedeteinkben is lehetnek olyan dolgok, melyek másokban konfliktusokat eredményezhetnek – képtelenné téve minket és másokat a cselekvésre –, de mivel maga a konfliktus nincs kimondva, így olyan, mintha nem is létezne. Nos, az elmenetelem – vagy, hogy kicsit kritikusabban fogalmazzak önmagammal szemben is: a menekülésem – éppen az empátia hiányát jelentette. Láttam fiam megfeszülését és azt, hogy egyáltalán nem érzi, Tilda csupán vele szeretne lenni, a közelében lenni, mert felnéz rá és szereti a bátyját, de ezt Norden egyáltalán nem vette észre, csupán saját magával volt elfoglalva. Hirtelen felismertem magamat a fiamban és azt, hogy milyen példát is mutatok. Amikor ez a felismerés belém hasított menten elszégyelltem magam, mintha egy egész világ omlott volna össze bennem, s egyszeriben a magamról kialakított képem, a hiedelmem, hogy én tényleg tudok figyelni másokra, semmivé lett. Ennek a hamis alapokra épített hiedelemnek az összeomlása segített aztán abban, hogy felépíthessek valami egészen új dolgot magamban arról, hogy miként, milyen képekkel is tudom meghatározni magam és képességeim, valamint, hogy megfogalmazzam legfontosabb képességemet: a változásra, változtatásra való képességet.

Képtelenség (1.)


Képtelenség (1.)

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -


– Képtelen vagyok rá, nem érted?!?!
– Miért lennél képtelen? Egyszerűen csak képzeld el, aztán a többi már megy a maga útján.
– De nem tudom elképzelni sem!
– Akkor most nem akarod?
– Akarom, de fogalmam sincs hogyan. Ez az egész képtelenség.
– Azt hiszem igazad van. Tényleg képtelen vagy.

Ez a beszélgetés még sok-sok évvel ezelőtt játszódott le köztem és a fiam, Norden között. Sosem felejtem el. Ő akkoriban nyolc éves lehetett, és olyan erősen küzdött önmagával, megtagadva még a lehetőségét is annak, hogy legalább elmerengjen azon, miként is lehetne közelebb lépni céljához. Nem volt egy nagy dolog. Fára akart mászni, azonban valamitől félt. Azt, hogy mitől, nem tudta megmondani, én meg nem is fejtegettem tovább. Egyedül arra akartam rávenni, hogy képzelje el, amint egyik kezével kapaszkodik az egyik ágba, míg a másikkal egy másikba és közben fokozatosan lépked felfelé a fa törzsén mialatt felhúzza magát, és ahogyan egyre magasabbra és magasabbra jut, egyszer csak megáll és végignéz a körülötte elterülő tájon.

Persze eleinte magam is azt kívántam megfejteni, hogy mitől is félhet, mert akkor talán feloldhattuk volna benne azt a komoly akadályt, melyet gerjesztett magának, de olyan makacs volt, hogy nem volt hajlandó még beszélni sem róla. Azután próbálkoztam azzal, hogy elképzeltettem vele, ahogyan szépen és fokozatosan egyre feljebb jut azon a fán. Ám ekkor kezdtem el megérteni, hogy valójában nem is a félelem a legnagyobb akadály, amit le kellene győzni ahhoz, hogy feljusson a fára, hanem az, hogy nincs meg benne a kép arról, hogy odafönt van. Még csak el sem tudja képzelni magáról, hogy ő oda feljuthat.

Ez az igazi kép-telenség.

Korlát: akadály vagy támaszték? (2.)

Korlát: akadály vagy támaszték? (2.)

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -

Az írás első felét IDE kattintva olvashatod.

Túlságosan nagy és végletesnek tűnő célt tűztem ki magam elé azzal, hogy megismerjem önmagam. Éreztem, hogy itt lehet a kutya elásva és könnyen beletörhet egy ekkora falatba a bicskám. Természetesen nem szabad elfelednem eme célomat, de, hogy közelebb kerüljek hozzá, először is egy rövidebb távú célt kellene kitűznöm magam elé. Lépésről lépésre kellene haladni. Sokkal könnyebb – és izgalmasabb is számomra – lépésben haladni és nem pedig nagyokat ugrálva, ami rövid távon ugyan hatékonynak tűnhet, ám roppantul fárasztó, s nem utolsósorban, én hosszú távra tervezem földi létemet. Hisz annyi tapasztalni való van még ezen a gyönyörű, teremtett világban.

Tehát egy kisebb, vagy mondhatnám úgy is, közelebbi cél kell. Egy olyan, aminek megvalósítása újabb erőt adhat egy távolabbinak a megvalósítására. Egészen izgalomba jöttem a gondolattól, mert arra is rádöbbentem, hogy talán épp ezeknek a kis, rövid távú céloknak a beteljesülése lehet egy olyan erőforrás, amit a Nagy Keresésben felhasználhatok.

Utam során számos emberrel találkoztam. Sokukra emlékszem egészen pontosan, másokra pedig csak halványan. Mégis minden találkozásból megmaradt valami bennem. Valami, ami hozzárakott az életemhez. És teljességgel kijelenthetem, hogy egyik találkozásom sem volt fölösleges, mert mindegyikből tanultam valami újat. A legcsodálatosabb minden esetben azonban az volt, amikor a találkozástól én magam lettem több.

Korlát: akadály vagy támaszték? (1.)

Korlát: akadály vagy támaszték? (1.)

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -


A minap egy forrásnál pihentem meg. Egész nap erősen tűzött a nap és a hosszú menetelés után már nagyon vágytam egy helyre, ahol hűs árnyékot kaphatnék a fejem fölé. Fejem egészen felforrt a napmelegtől és szám is cserepesedésnek indult. Noha mindig van nálam némi víz, hogy szomjamat oltani tudjam, de ezúttal – magam sem tudom, hogyan – észrevétlenül elfogyott, s üres butykossal rúgtam a port a talpam alatt.

Órákig gyalogoltam, mire észrevettem a távolban egy kisebb erdősávot, s reményekkel telve vettem utam a hűs árnyékot ígérő fák felé. Nem is kellett sokat mennem, mert épphogy feleszméltem súlyos gondolataimból, már ott is álltam az erdő szélén. Éppen a legjobbkor, mert bizony nem sokáig bírtam volna tovább árnyék nélkül.

Amint beléptem a lombok alá, azon nyomban megcsapta arcomat a fák között keringő hűs levegő. Habár olyan nagy különbség nem lehetett, ami a hőmérsékletet illeti, ám mégis számomra hatalmas megváltást jelentett ez a kevéske is. Behunyt szemmel kóvályogtam egy ideig, amikor egyszer csak egy jellegzetes illat csapta meg az orromat. Még csak a szememet sem kellett kinyitnom hozzá, rögtön tudtam, hogy víz van a közelben. Alig pár lépes után már a csörgedező hangokat is hallottam, s egyszeriben lelkem – már pusztán a víz jelenlétének tudatától is – mintha felfrissült volna. A melegtől és az állandóan bennem kavargó gondolatoktól fáradtan roskadtam le a forrás mellé, mely egy sziklahasadékból folydogált ki csöndesen és feltartóztathatatlanul. Magam mellé raktam kalapomat, megmerítettem butykosomat, s áhítattal nyeltem a hűsítő vizet.

A felelősség szabadsága (2.)

A felelősség szabadsága (2.)

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -

Az írás első felét IDE kattintva olvashatod.

Még azt is meg merném kockáztatni, hogy kijelentsem, Floriana az én döntéseim következtében hagyta el ezt a vízszintes világot. Távollétem túl terhes, majd már elviselhetetlen volt a számára, s miután lelke belehalt magányába, már teste sem bírta sokáig. Ugyan öreg barátom, Perkola sokat volt mellette, biztonságot nyújtott neki, sokszor apjuk helyett apjuk volt gyermekeimnek, de ő mégsem én vagyok. És ez így is vagyon rendjén.

Nemhiába az a közkeletű kijelentés, hogy: minden mindennel összefügg. Ez olyan, mint a messzi keletről származó Pillangó-hatás. Ha egyszer itt történik valami, akkor annak lenyomata lesz ott is, legfeljebb azt a vékony kis ezüstszálat nehéz megtalálni, ami összeköti ezeket az eseményeket. Ám nem is biztos, hogy dolgunk nekünk halandóknak, hogy ezeket az összefüggéseket keressük és megértsük valódi mibenlétüket. Legyen elég számunkra, hogy a világgal való kapcsolatnak önmagában is jelentősége van, s ezzel tudatunkban kell meghozni döntéseinket. Azonban az nem tarthat vissza minket, hogy a nézőpontokat mérlegelve céljainkat sutba dobjuk. Minden nézőpontot nem tárhatunk fel a lelki szemünk számára sem, hiába is keressük az abszolútot.

Változni azonban csak belülről lehetséges. Hiába is kenegetem kiszáradt kezemet bármiféle kencével, balzsammal is, az legfeljebb ideig-óráig nyugtatja meg bőröm és tölti meg látszólagos élettel. Ha valóban újra élettel teli bőrt szeretnék a kezemen, akkor bizony azt kell megtalálnom, hogy mi is az, ami elvonja belőlem a vizet. Milyen gondolat, milyen érzés szárítja ki a lelkem.

A felelősség szabadsága (1.)

A felelősség szabadsága (1.)

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -


Már évek óta úton vagyok. Hol visszatérek családomhoz egy rövidebb-hosszabb időre, hol pedig újra érzem a késztetést, hogy útra keljek, s olyankor bizony, hiába is parancsolnék a lábamnak, ha egyszer a mellkasom nem bírja a szívem kalapálását. Megnyugtatni pedig csak akként lehet, ha hagyom lábaimat, hogy vigyenek arra, amerre épp dolgom van, mert azt sokszor még magam sem tudom, merre és miért is induljak. Csak annyi a biztos, hogy mennem kell. Ennek persze családom örül a legkevésbé. Noha elfogadták, de meg nem értették. Talán nem is lehet, mert jómagam sem tudom, miért kell állandóan úton lennem. Nyughatatlan vagyok, s ez a nyughatatlanság kihat rájuk.

A lányom, Tilda észre sem veszi távolléteimet. Ő megmaradt a könyveinek és azok társaságát élvezi a legjobban. Bár azokat a történeteket is kedveli, amiket én hozok magammal útjaimról, de nem jelentenek többet neki, mint bármely más könyvben elolvasott rege.

Fiam, Norden már egészen más. Ő a maga módján fejezi ki távollétem számára nehéz időszakait, s még ha épp ott is vagyok vele, akkor sem tudunk kellő időt együtt tölteni, mert valamelyikünk még akkor is úton van. Egy belső úton, amiről gyakran nem tudom eldönteni, hogy most egy menekülés vagy épp valami katartikusabb, mesébe illő utazás.

Ökológia – Pillangó hatás

Ökológia – Pillangó hatás

Valahol Ázsiában éppen ebben a pillanatban egy pillangó megrebbenti szárnyait, s ezen apró mozdulatnak a hatására Dél-Amerikában hatalmas tornádó alakul ki . Brazíliában odalesz a cukorrépa termény zöme, a cukorexport megakad, Európában cukorhiány lép fel és közben az egekig emelkednek a cukorárak. Az a fránya pillangó tehet mindenről, miközben mi csak éltük a dolgos kis hétköznapjainkat, belefeledkezve céljaink megfogalmazásába és azok elérésébe. Ám ez a pillangó keresztbe tett nekünk, de rendesen. Valószínűleg erre a pillangóra is hatással volt valami, ami miatt megrebbentette szárnyait. Talán épp mi magunk.

Gondolom sokan felismerik ezt az elméletet: ez a Pillangó-hatás. Ez egy nagyon régi megfigyelés vagy okosság, melyre az új kor egy egész tudományágat épített fel – csak kicsit más szavakkal, talán kevesebb keleti bölcselettel a szótárában –, ez pedig az ökológia. Mindkettő ugyanazt a jelenséget vizsgálja, de más nyelvi eszközökkel.

Habár az ökológia szó jelentése: az élőlényeknek környezetükhöz való viszonyát kutató tudományág, a média különböző platformjain keresztül manapság mi is sokat találkozhatunk ezzel a szóval, de már korántsem a tudományos értelembe vett jelentése alapján. (Valahogy, már minden öko lett, ami a környezetvédelemre utal.) A Pillangó-hatással már jóval kevesebbet találkozunk, mégis mindkettő fontos tanulságokkal bír az emberre nézve is. Nincs olyan cselekedetünk, amely ne hatna ki a nagyvilágra, s amelynek hatása ne kanyarodna vissza hozzánk, bármely rendszert is nézzük az előzőekben megemlítettek közül.

Jupó elmélkedései a világról és önmagáról - Első lépések (2.)


Első lépések (2.)

Az írás első felét IDE kattintva olvashatod.

Még gyerekfejjel rá kellett döbbennem arra, hogy a magunk megfigyelése úgy a legegyszerűbb, ha azt nézzük meg, hogy miként reagál ránk a világ vagy épp a másik személy, amikor épp beszélgetünk. Figyeljük a gesztusait, a szavait, amiket mondatai hordoznak, nézzük a szemét, a kéz- és testtartását. Izgalmas játék volt ez mindig is, s ki hinné, hogy milyen sokat elárul rólunk a mások viselkedése. Persze ez sem megy olyan könnyen, mint ahogyan az hangzik. Hosszas megfigyelés és elemzés vezet el addig, hogy a lehető legvalósághűbben tudjuk megmondani azt, miként is jellemeznek minket beszélgetőpartnerünk gesztusai.

Emlékszem arra az esetre, amikor Perkola barátommal beszélgettünk, s igyekeztem kívül helyezni magam a saját helyzetemen. Mondhatjuk úgy is: perspektívát váltottam.

Egy jól megrakott tűz körül üldögéltünk, s néztük ahogyan a fahasábok eleinte átveszik a tűz melegét, majd izzásba jönnek, s miután átadják magukat a hirtelen hőnek és lángokat csapnak ki magukból mindenfelé, fokozatosan átmennek egy finomabb izzásba, ahol az erő már nem a lángban van, hanem a folytonosan, egyenletesen meleget adó parázsban rejlik. Arra már nem nagyon emlékszem, hogy miről is folyt a diskurzus – mert hát Perkolával a világ legtöbb dolgát át tudtuk beszélni –, de arra jól emlékszem, ahogyan barátom velem szemben ül, és beszélgetünk. Pontosabban én beszélek, ő pedig hallgat.

Jupó elmélkedései a világról és önmagáról - Első lépések (1.)

Első lépések (1.)

Sok mérfölddel a hátam mögött a minap úgy döntöttem, hogy papírra vetem gondolataimat. Ugyan még sok minden előttem van az életben, de amit eddig megéltem az mégis sokat mondhat azoknak, akik még csak most kezdik saját útjukat járni. Nem hiszem, hogy megoldottam a gordiuszi csomót, sem azt, hogy az élet misztériumát kiismertem volna, de magam tanulságára is kikívánkozik belőlem életem bizonyos részeinek története, s az, ahogyan mertem változtatni magamon és körülményeimen.

Rengeteg döntést kellett meghoznom az évek során. Hol fájdalmasat, hol kevésbé fájdalmasat, de azt hiszem, életem legnehezebb lépése az volt, amikor eldöntöttem, hogy jobban meg akarom ismerni magamat. A döntés nehézsége abban állt, hogy nem tudtam miként és hogyan is kezdhetnék neki. Egyetlen cél vezérelt: megtudni ki vagyok Én.

Mondanom sem kell, hogy sem szüleim, sem pedig barátaim nem tudtak mit kezdeni egy olyan egyszerű – mégis számomra alapvetően fontos – kérdéssel, hogy ki vagyok Én? Akárhányszor is teszem fel ezt a kérdést magamnak nap mint nap, sosem tudom, miként kellene válaszolni. Valami mindig kimarad a válaszból.

Talán 14 éves lehettem, amikor legelőször felmerült bennem az alapvető igény, hogy megfogalmazzam magamnak létem alapjait. Azonban sokáig nem jutottam el, mert a kérdés értelmezésénél elakadtam.

Ki vagyok én?

Miféle kérdés ez?

Akármilyen oldalról is közelítettem meg, annyit sikerült megállapítanom, hogy jóféle kérdés, mégis valószínűleg a legnehezebben megválaszolható az összes közül, ami eleddig a fejemben motoszkált. De ez engem csöppet sem bátortalanított el. Inkább adott némi célt az életemnek és későbbi vándorlásaimnak.

Jupó elmélkedései a világról és önmagáról - Bevezető

Jupó elmélkedései a világról és önmagáról

Egy új sorozat veszi kezdetét a Mindennapi NLP oldalán, ahol egy „rejtélyes” ember – név szerint: Jupó – személyes kalandjai mentén ismerkedhetünk meg azokkal a dolgokkal, élményekkel, megfigyelésekkel, amit a címben szereplő férfiú megtapasztalt. Lehetnek olyanok akiknek esetleg ismerősen csenghet a név, de bizonyosan többen vannak azok, akik még soha nem hallották ezt a nevet.

Jupó nem más, mint Az égig érő erdő c. könyv egyik szereplője. Azaz, majdnem szereplője, ugyanis Jupó nem jelenik meg a lapokon. Egyedül az emléke és az a nyom követhető, amit maga után hagyott a családjában és az erdő környékén élő emberekben. A történetben Ő az a rejtélyes figura, akit szinte istenesít nyolc éves unokája, Tirmi. Ő az, akinek folytonos hiányát megélő Norden (Jupó fia, Tirmi édesapja) még mindig nem tudja elfogadni apja állandó csavargásait, s ő az, akiről a megbékélés csendjében, a világot szemlélve mesél Perkola, a hegyekben élő, öreg pásztor, Jupó gyermekkori barátja. Ő az is, akinek hátrahagyott történetei mentén bizony az ember mindig visszavágyik egy csendes, békés világba, ahol otthon érezheti magát.

Ugyan a történetben nem jelenik meg saját valójában, mégis olyan mély és erős nyomot hagyott maga után az örökké mesélő Jupó, hogy szinte érezzük a jelenlétét. Számos olvasó hiányolta és kérdezte, hogy mikor tér haza, mi lesz vele, s ennek a finom nyomásnak a hatására döntöttem úgy, hogy megmutatom Jupót. Megmutatom, ám kicsit másként, úgy, ahogyan a könyv lapjain keresztül nem ismerhetjük meg. Ez a sorozat – mely egy napló is egyben – az ő elmélkedéseit és történeteit fogja végigkísérni.

Jó szórakozást és elmélyedést önmagunkba az elkövetkezendő időkre!

Baráti üdvözlettel az Égig érő erdőből,
Regőczi Lalus
www.egigeroerdo.hu

Az Égig érő erdő c. könyv, melyhez kapcsolódik Lalus írása megrendelhető nálunk is az info@mindennapinlp.hu e-mail címen. A könyv ára: 3 000 Ft, plusz postaköltség (előre utalás esetén: 595 Ft, utánrendelés esetén: 1 210 Ft).

 

Advent után

Advent után

Új év, új gondolatok, új érzések. Már ha az adventi időszakban sikerült kipucolni magunkból a bennünk rekedt rossz gondolatokat, érzéseket, sértettséget, fájdalmat. Advent egy eléggé hosszú periódus és hossza tökéletesen alkalmas ezek rendezésére, kiürítésére, hogy a fény ünnepét már tisztán élhessük meg és minden energiánkkal a bensőnkre és a világgal (szeretteinkkel) való kapcsolatunkra figyelhessünk.

Januárban pedig tisztalappal kezdhetjük a naptári évet.

Érezzük magunkban az elszántságot, hogy talán ebben az évben majd megváltjuk a világot. Új tervek látnak napvilágot, utazás, testedzés, több kényeztetés, pihenés, kevesebb felesleges aggodalom és mértéktelen evés. Január tökéletes hónap átgondolni mindent, amit addig magunkról gondoltunk. Csend van. Ideális esetben a hó is segíti ezt a csendet, ahogy a fehér ragyogása elnyomja még a föld zaját is, egészen magunkba merülhetünk. Ehhez még nagy segítség lehet egy jó kis zene is. Mondjuk George Winston December c. lemeze, amely szépen végigzongorázza a téli időszakot és segít kicsit kikapcsolni. Közben megkezdhetjük az év eleji leltárt: mit csináltunk tavaly, hogyan sikerült az előző év eleji ígéreteket betartani, miként segítettünk önmagunkon és másokon és hogy milyen érzésekés gondolatok kísérték végig az évet, s azok mennyire késztettek a változásra, változtatásra. Ha ez megvan, akkor jöhet a mérleg másik oldala, hogy mindezekhez képest mit szeretnénk idén.

Regőczi Lalus
Az Égig érő erdő c. könyv szerzője
http://www.egigeroerdo.hu/

 

Az égig érő erdő

Már egy ideje taposom a saját ösvényem. Közben itt-ott elágazásokba botlok, ahol újabb élmények várják, hogy bekebelezzenek és magammal vigyem őket a további útra. A hosszú bolyongás során utam elvezetett az égig érő erdőbe. Itt újra megláttam az égig érő fát is. Azonban arra lettem figyelmes, hogy ez a fa már nincs egyedül. Több fával összekapaszkodva, erdőként hirdeti az áramlást, a változást, a közösség erejét és persze magát az életet. Amíg be nem léptem ebbe az erdőbe, addig azt hittem, hogy életem legfontosabb állomása volt, hogy felfedeztem magamban az égig érő fát. Nos, tévedtem.

Az égig érő erdő

Egy új könyv látott napvilágot 2009. december 15-én. Talán a maga nemében formabontó is egyben. Abban az értelemben, hogy az embert és környezetét jeleníti meg, de egyszerre kívülről és belülről is.
Az egész egy égig érő fából nőtt ki, mely termést hozott, majd magjait szétszórva egy egész erdőt teremtett maga köré: Az égig érő erdőt.


Nem akarok kusza köröket leírni a könyvről. Álljon itt helyettük egy ajánló:

Enelpések tollából: Félelem

Olyan egyszerű és mindennapi ez a szó, hogy már bele sem gondolunk abba, hogy mennyire ott van közöttünk, bennünk a hétköznapok sokaságában. Nagyon megdöbbennénk, ha kicsit megfigyelnénk a világot, ugyanis a félelem mindenhol jelen van. Otthon, az utcán, a bevásárlócsarnokban, a kórházakban, de még a levegőben és a vízben is. Persze mindenhová mi visszük magunkkal, hisz nélküle már mozdulni sem tudunk.

Enelpések tollából: Akarsz én lenni?

Akarsz én lenni?

Cseréljünk helyet! Na nem igazándiból, mert én nagyon szeretek én lenni. Annyira, hogy más sem akarok lenni csak én, állandóan. Viszont vannak helyzetek, amikor feladom a saját helyem és pozíciót váltok. Ilyenkor átülök velem szembe és onnan figyelem magam.