A kommunikáció hiánya: a magány (1.)

A kommunikáció hiánya: a magány (1.)

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -

 

Hűvös reggelre ébredtem, s még a Nap korongja sem látszott, de már a madarak hangos csivitelésbe kezdtek, s jelezték, hogy hamarosan kezdetét veszi egy újabb nap, amikor remélhetőleg már emberközelbe kerülök. Az utóbbi napokban valahogy elkerültem a településeket, és habár a körülöttem lévő természet folyamatos megfigyelni valót biztosított a számomra, mégis hiányzott az emberi hang, a szó. Ugyan a folytonos csevegés nem a kenyerem, de szeretem nézni az embereket, hogy miként viszonyulnak egymáshoz. Jómagam is rengeteget tanultam már a mások viselkedéséből, melyeket később magamban felfedeztem, igaz, nem volt kellemes felfedezés. Szembesülni önmagunk hibáival az egyik legnehezebb dolog a világon, míg mások hibáit könnyen a szemükre vetjük, pedig csak értelmezni kellene és megkeresni magunkban, hogy pontosan miért is bánt vagy rettent el egy bizonyosfajta viselkedés, modor.

Amikor épp elegem van a sok beszédből, aminek sokszor látszólag semmi értelme nincsen, olyankor nagyon jól esik a természet lágy ölén pihenni, kimozdulni az erdőbe, s csak hallgatni naphosszat a fakopáncs kopogását, a félénk mókus kattogását, az erdei apróvad csörtetését, a madarak énekét, vagy egyszerűen csupán a szél fútta lombok zúgását, s ahogyan recsegnek, nyikorognak a hajladozó fák. Ilyenkor arra eszmélek, hogy mennyire szépen beszélgetnek az erdei életközösség tagjai egymással, s nem csak ők, de az egész világ, a teremtés. Nagy szavak, tudom, de mégis, ha valakinek van rá szeme vagy füle, akkor igenis megértheti ezeket a hangokat, mert minden hang közöl valamit, még akkor is, ha az látszatra semmiről sem szól. Pedig mindössze mi hallgatók nem értjük, képtelenek vagyunk értelmezni azt.

A kommunikáció értelmezésének alapja nem más mint a figyelem. Pontosabban az, hogy hová is helyezzük a figyelmünket. Ez legtöbbször önmagunk felé irányul. Ezt számtalanszor megfigyeltem már, ha épp városba értem, s a furcsaság az, hogy szinte minden esetben a városokra volt ez jellemző, mert mintha vidéken még jobban figyelnének egymásra az emberek. Ez lehet, hogy a természet közelségéből fakad, mert ahhoz, hogy megértsék, mi történik a világban, körülöttük, muszáj, hogy kifelé is figyeljenek, s észrevegyék azt, ami valójában zajlik, mert csakis ily módon tudnak úgy élni, hogy az ne kizsákmányolása legyen a természetnek, hanem egy közös élet eredménye, amelyben minden élő szervezet tökéletesen tudatában van a helyének és szerepének.

 

 

A közösség a folyamatos kommunikáció során érheti el azt az állapotot, amikor a létezés nem csupán egy vegetált, egy helyben toporgó, önmaga körül forgó állapotot jelent, hanem egymás segítésével, megismerésével és az észlelt dolgok visszajelzésével egy olyan helyzetbe hozza magát, ahonnan kéz a kézben tud fejlődni a lét magasabb rezgésben lévő szintjeire. Ehhez azonban elengedhetetlen a párbeszéd, a hangok, jelek, történések megértése és azok tudatosítása. Mert kommunikáció az egész világ. Enélkül minden halott lenne, elmagányosodna, elsorvadna.

A városban sokszor találkoztam olyan helyzetekkel, amikor is két ember elbeszélt egymás mellett. A legutóbbi eset például nagyon megmaradt bennem. Két idős néni futott össze az utcán, az egyik valószínűleg a piacról ballagott haza, míg a másik épp oda tartott. Egymás mellé érve ismerték fel egymást, de csak köszöntek, majd amikor elhaladtak egymás mellett, akkor az egyik megszólalt:
– A piacon voltam, elfogyott a sajt.
– Nekem az uram halt meg – válaszolt a másik fájdalmas sóhajjal a hangjában –, már lassan egy éve.
A két néni nem nézett egymásra, csupán a fejüket fordították a másik felé, tekintetük a földre szegeződött, miközben nem álltak meg, hanem lassan ugyan, de ugyanazzal a ritmussal lépegettek tovább, ki-ki a maga dolgára.
– A hátam is hasogat, a reumám meg kiújult. Van valami a levegőben.
– Nagyon nehéz nélküle, még sokszor ott látom üldögélni a verandán...
– A tyúkjaim ugyan tojnak, de a Mariska, a tehenem, az kimúlt a tavasszal, így a sajtért piacra kell mennem. A kecske meg nem ad elég tejet.
– ...és mintha még a pipa füstjét is érezném – fejezte be a mondatát, s közben egyre távolabb kerültek egymástól anélkül, hogy meghallották volna egymást. Utólag, ahogyan tovább füleltem, még hallottam az egyik nénit, aki még mindig mondta a magáét, bár már senki nem volt a közelében.

Az írás folytatását ITT olvashatod.

Regőczi Lalus
www.egigeroerdo.hu

Az összes Jupós cikk itt.

 

Megosztás

Hozzászólás

  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <em> <strong> <cite> <code> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd><p><br><img><table><tr><th><td><tbody><theader><sub><sup>
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.

További információ a formázási lehetőségekről