A szokások börtöne

 

A szokások börtöne

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -

 

A hosszú utaimmal járó töprengések után azt kell, hogy mondjam, az életben vannak dolgok melyek úgy is meg tudnak változni, ha egyszerűen nem foglalkozom velük. Eltávolodok tőlük, magukra hagyom őket, és amíg azok változatlanul ott vannak, addig figyelmemet egészen más felé fordítom. Majd a későbbiekben, amikor már azt gondolnám, hogy „na, most már ideje visszatérni a régi, megszokott dolgokhoz”, és visszaülnék a jól bejáratott helyemre, egyszerűen észre kell vennem, hogy a dolgok megváltoztak. Csak úgy. Maguktól. Anélkül, hogy hozzájuk nyúltam volna. Na, ilyenkor aztán értetlenül nézek magam elé, és várom az okos gondolatokat, hátha meghozza a napnyugta, vagy egy kiadós pihenés után a hajnalpír.

Az történt, hogy ismerős helyen jártam nemrégiben. Régi barátok, cimborák kerültek elő, akikkel találkozásaink során sokat beszélgettünk az élet dolgairól, miközben a közeli tónál üldögéltünk, s néztük a naplementét. Annak idején sok kérdésben nem értettünk egyet, de hát ép ez volt benne a szép, mert ezen mód más és más nézőpontokat is megismertünk. Emlékeim szerint volt egy nagyobb vitám is egy közeli cimborámmal az útról. Arról az útról, ami mindenkinek a sajátja és amit nap mint nap igyekszik nem elhagyni az ember, ha elég tudatos. Ő a megrögzött helyi ember, akit nem lehet kimozdítani helyéről még egy ökrös szekérrel sem. Én meg pont az ellenkezője, marasztalni nem lehet. Mindig nyúlcipő van a lábamon. Mindketten bizonygattuk a másiknak, hogy a magunk tapasztalatai valósak és már igazolták állításunk helyességét.

Az utóbbi időben azonban tényleg sokat voltam távol és most, ahogyan megérkeztem erre az ismerős helyre, valami érdekes érzés fogott el. Akárhogyan is figyeltem a tájat, az embereket, zsigereimben éreztem, hogy itt valami megváltozott, mintha mindent kicseréltek volna. Nem csak a helyet, de az embereket is. Kicsit félve is szólítottam meg őket, mert olyan volt, mintha valami idegen világba csöppentem volna. Ugyan mindenki mosollyal, régi ismerősként fogadott, de mégis, valami megváltozott.

Nem telt el sok idő, és összefutottam cimborámmal is, akivel jól megöleltük egymást, majd elindultunk a tóparthoz. Nem is tudom, mennyi ideig beszélgethettünk, de úgy repült el a nap, hogy már csak azt éreztük, amikor az alkonyat hűvös szele csapdossa arcunkat.

Beszélgetésünk alatt sem hagyott nyugodni az érzésem, miszerint valahogy minden idegen, még a cimborám is. Ahogyan beszélt, amiről beszélt, mintha egészen megváltozott volna ő maga is, pedig egészen hétköznapi dolgokról volt szó. Pontosabban arról mesélt, hogy mennyire nem változott ott semmi és minden ugyanabban a mederben folyik.

Hosszas beszélgetés után tértünk haza a cimborámhoz, ahol megemlítettem neki a bennem mozgó furcsa érzést, mire ő is elmondta, hogy én is idegennek tűnök a számára. Mondta, megváltoztam. És ez volt az a szó, ami megoldotta számomra az egész álló napi rejtélyt: nem a hely és a helybéliek változtak meg, hanem én. Emlékszem, még suhanc koromban is volt egy ilyen élményem, amikor egyszeriben még a családom is idegennek tűnt. Akkor nem értettem az egészet, de most, visszagondolva már tudom, hogy mi érlelődött bennem.

Nagyon zavart az, ahogyan akkoriban éltem, és változtatni akartam. Nem töprengtem sokat, hanem megfigyeltem, hogy mi is az, ami miatt minden napom ugyanaz, mert azt azért éreztem, hogy engem felettébb dühít az állandóság, és, hogy mindenkit ugyanolyannak látok. Mintha megrekedt volna az idő. És nem csak, hogy dühített, de mérhetetlenül el is fáradtam ezekben az érzésekben. Így hát, fogtam magam és hozzáláttam a dolgok megváltoztatásához, vagyis kitörtem a szokásaim börtönéből.

Eleinte csupán apró dolgokat tettem, minthogy minden nap más úton mentem iskolába, majd onnan haza. Vagy, hogy az udvar felseprését – miután megfájdult az egyik vállam – váltott kézzel csináltam, ami olyan élményt adott, mintha újra kellene tanulnom járni. No, már ezekkel az aprócska változtatásokkal is csodákat éltem meg. Mintha egyenesen kinyílt volna a világ, pedig csak olyan dolgokat kezdtem el látni és tapasztalni, amit addig nem. Az állandó változtatás szinte zsigeri szinten belém épült, mert onnantól fogva, ha csak egy kicsit éreztem, hogy valami unalmas és szinte észrevétlenül is szokásommá vált, akkor fogtam magam és kerestem rá módot, hogy máshogy csináljam.

Aztán persze volt az a pillanat, amikor már ez nem volt elég, mert ettől még a körülöttem élőket ugyanolyannak láttam. Ekkor indultam el, vágtam neki a nagyvilágnak. Új ingerekre és új emberekre, új történetekre volt szükségem. Ez pedig annyira magába szippantott, hogy átestem a ló másik oldalára. Azonban a mai napon megértettem, hogy lassan ideje lenne hazamennem, hogy megnézzem, milyen szemmel látnám most a családomat, gyermekeimet. Persze biztos vagyok, hogy a maguk módján már ők is változtak, ám, hogy ezt tényleg lássam is, ahhoz kellett a távolság tőlük időben és térben is. Bár lehet, hogy ezt már kicsit túlzásba vittem az évek folyamán. De ideje ezen is változtatni!

 

Regőczi Lalus
www.egigeroerdo.hu

Az összes Jupós cikk itt.

 

Megosztás

Hozzászólás

  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <em> <strong> <cite> <code> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd><p><br><img><table><tr><th><td><tbody><theader><sub><sup>
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.

További információ a formázási lehetőségekről