Akinek inge az vegye magára

Akinek inge az vegye magára

Különleges nap volt ez a mai, ahogy az egész mögöttem álló, de bennem tovább élő hét nap. Nagyon különleges. Mindazon túl, hogy minden napban van valami, ami különlegessé teheti azt, az elmúlt napokban ott volt az a plusz, amit sajnos vagy nem sajnos, de ritkábban érzek. Ez a plusz pedig nem más, mint én vagyok, aki felismerte az alkotó erőt, hagyta az alkotási vágyat szárnyalni, és aki megérezte az élet kínálta lehetőségeket, s félrerakva mindenféle kisebb-nagyobb félelmet meg is ragadta azokat.

Az utóbbi időben figyelmem olyan erősen koncentrálódott egyetlen dologra, hogy meg kellett adnom magam neki, mert úgy éreztem, ha nem, akkor valami egészen elementáris erő fog elfolyni belőlem és ezt az erőt nem hagyhatom szabadon bóklászni. Meg kellett zaboláznom, finomítanom kellett rajta, bele kellett raknom valamibe, ami majd egészen más minőségben hordozza tovább az erejét. Éreztem a kezeimben is, melyek szinte szétrobbantak a bennük tomboló erőtől.

Az pedig, hogy a világmindenség milyen szépen dolgozik, milyen összhangban van, már csupán hab volt a tortán, mert pontosan hét napja, amikor a nap már megtette égi útjának több mint a felét, egy olyan faluban találtam magamnak pihenésre alkalmas helyet, ahol éppen egy kirakodóvásár zajlott. El is feledtem minden gondomat, minden fáradtságomat, amint beléptem a vásáros bodegák közé. Olyan erős energiákat éreztem, hogy szinte izzott a levegő is. Eleinte nem tudtam, hogy csak az én túlhevültségem, vagy a kezemben érzett robbanó erő-e az, ami ennyire nagy hatással van rám, de aztán, ahogyan körbejártam a szebbnél szebb portékákat mutogató asztalokat, akkor fedeztem fel az igazi csodát, a tárgyakat, amik ott hevertek előttem.

Már az első pillantásra is vonzotta a tekintetet a temérdek áru, de amikor megfogtam egy-egy kést, tálat, tarisznyát, szépen hímzett inget, veretes kantárt, akkor értettem meg igazán, hogy itt bizony a tárgyi szépségnél több van jelen.

Miután jól megnéztem, megfogdostam, megsimogattam a nekem tetsző dolgokat, kíváncsi lettem, hogy kik is alkották őket, mert érezhető volt, hogy szinte sugárzik belőlük valami. Valami emberi és isteni egyszerre. Nem is csalódtam. Azok az emberek, akik saját kezükkel készítették őket egytől-egyig szívvel lélekkel csinálták. Némelyikükkel el is csevegtem hosszabb-rövidebb ideig, s volt, akiknél bizony az elkészült tárgyban is éreztem teremtője jellemét, hangulatát. Rövidesen az én hangulatom is felfokozódott, s a bennem zubogó erőkkel együtt muszáj voltam bekéredzkedni egy asztal mögött rejtőző alkalmi műhelybe, ahol egy szűcs dolgozott, mert az általa árusított egyik kiskabát olyannyira szépre sikeredett, hogy kedvem szottyant magam is készíteni egyet, habár még sosem csináltam, de ezt az apró aggodalmat sikerült félretennem, s beléptem hozzá.

Talán mondanom sem kell, hogy az egész olyan volt, amikor elmondtam, mi járatban vagyok ott, mintha egész nap csak rám várt volna a szűcs mester. Nem is kérdezett sokat, de kérdések nélkül is hagyott beszélni, én pedig csak mondtam és mondtam a magamét. Hol az életemről, hol arról, ami éppen eszembe jutott, hol pedig a világról, amit magamban élek és tapasztalok. Eközben a mester meg csak figyelt és figyelt, mint aki magába akarna szívni mindent szót, ami elhagyja ajkam, s közben lassan elővett néhány anyagot, bőrt és eszközt, amit aztán elém tett.

Azt mondta, hogy bizony egy egész év is kevés lenne ahhoz, hogy megmutassa nekem mestersége lényegét, de ha rászánok pár napot, akkor segít nekem egy kis tarsolyt készíteni, s közben beszélgethetünk tovább. Többet nem is kívánhattam volna, hiába is mocorgott ott bennem a kiskabát víziója, tudtam, hogy az még nem az én léptékemnek való feladat. Viszont egy tarsoly éppen megfelelő lesz, hisz az enyém egyébként is viseltes volt már, s talán csak a szentlélek tartotta egyben. Időm meg volt, mint a tenger, senki nem kergetett, hiszen úgy éreztem, hogy most – még ha csak egy kis időre is, de – megérkeztem.

Szinte az egész hetet végigbeszéltük, s közben még a vásárlók is elkerülték a helyet érezvén, hogy most nekünk ott dolgunk van egymással. Érdekes volt megérezni, ahogy először a kezembe vettem a darab bőrt, és, hogy a napok alatt miként változott a tapintása, a formája, az illata, miként kerültem én is bele. Talán nem is kellett volna egy egész hét hozzá, de lassan és aprólékosan dolgoztunk, mert közben a beszélgetésünk és a bőr megmunkálása mentén önmagamnak egy újabb rétegére is ráleltem. A kreatív énemre, melyet addig hagytam szunnyadni, vagy ki tudja, mit csinálni. Azt tudom, hogy ez a kreatív energia, amit már a hét kezdetekor éreztem a kezemben bizony most jó táptalajt kapott magának, mert bele mertem vágni olyan dologba, amiről addig dunsztom sem volt.

Aztán lassan készen lett a tarsolyom, ami ugyan nem volt egy mestermunka, de számomra csodaszép lett. Büszke voltam alkotásomra és igazán jól éreztem magam a bőrömben. Miközben felcsatoltam derekamra újdonsült útitársamat az öreg szűcs még matatott valamit az egyik sarokban, majd előlépett egy kis kabátkával, amit mosolyogva nyújtott felém.

Amíg engem lefoglalt a tarsolyom készítése és a mesterrel folytatott beszélgetés, addig ő – bár nem tudom, mi módon és hogyan, de – elkészített nekem egy kabátkát, ami egészen olyan volt, mintha rám szabták volna. Mindent belevarrt, amit az alatt a pár nap alatt meglátott bennem, meghallott, megérzett belőlem. Egészen elképedtem a mestermunka láttán, s csak néztem tátott szájjal, amint rám adja a tökéletesre szabott ruhát. Kérdeztem, hogy hogyan csinálta, miként vett egyáltalán méretet rólam, s erre csak annyit mondott, hogy a figyelem az alkotó legnagyobb ereje, s egy alkotásban csak az jön létre, amit magunkból meg tudunk mutatni a világban és önmagunkban megfigyelteken keresztül. Ebben az esetben ő és a tudása csupán egy hangszer volt, amin keresztül egy nekem szóló darab született.

Végigsimítottam a kabátkát magamon, majd a tarsolyomat, s azt éreztem, hogy mindkettő mutat valamit a számomra. A tarsolyomban azt éreztem, amit magamban, azonban a kabátkában egy kicsit mást. Mintha egy másik énemet érezhettem volna meg egy kicsit. Azt, amit egy idegen látott bennem meg, s amit én talán eddig még sosem. Szavakkal leírhatatlan érzés volt, de most is, ahogy magamra öltöm, az az érzésem támad, hogy közelebb vagyok, magamhoz.

 

Regőczi Lalus
www.egigeroerdo.hu

Az összes Jupós cikk itt.

 

 

Megosztás

Hozzászólás

  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <em> <strong> <cite> <code> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd><p><br><img><table><tr><th><td><tbody><theader><sub><sup>
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.

További információ a formázási lehetőségekről