Néha elgondolkozom azon, hogy mért nem tudjuk értékelni és megbecsülni az
életet. Miért hagyjuk, hogy minden hétköznapunk ugyanolyan átlagos,
céltalan kavargás legyen... Mert az! Ha szétnézek a világban mindenki csak
rohan, mindenki törtet előre, de közben már nem is tudja mi a cél.
Ha megtudnád, hogy 30 napod maradt az életből ugyanígy viselkednél?
Ugyanúgy elvesztegetnéd a perceket és nem tennél semmit? Nem hiszem...
Akkor értékes lenne minden pillanat. De miért kell ahhoz katasztrófa, hogy
megtanuljunk ÉLNI? Miért nem megy ez gondok nélkül? És vajon miért akkor
tudnánk a legjobban szeretni mikor már nem lehet? Miért akkor hiányzik
valaki a legjobban mikor már elérhetetlen? Nagy kérdések ezek, a válasz
pedig talán nem is olyan nehéz... Önzőek vagyunk és ettől az önzéstől
képtelenek vagyunk a lelkünkkel látni...csak akkor vagyunk képesek levetni
az önzés álarcát mikor a fájdalom vagy a hiány elsöpör minden más érzést.
Pedig nem lenne nehéz. Ha megpróbálnánk néha magunkba látni rájöhetnénk
mennyire elsiklunk a valódi élet felett.
Ha tudnád, hogy mikor ér véget az életed minden perc egy kincs volna.
Minden boldog óra egy örökkévalóság. Akkor nem félnél többet ÉLNI. Nem
félnél megtenni azt, amit régóta szeretnél. Észrevennél olyan dolgokat,
amik már annyira beleivódtak a mindennapjaid körforgásába, hogy fel sem
tűnnek.
Mikor érezted utoljára a szél simogatását az arcodon? Mikor álltál meg
gyönyörködni az út szélén egy virágban? Mikor szaladtál önfeledten a kék
ég alatt? Mikor? Talán míg kicsi voltál. És milyen szép dolgok is ezek,
nem? Kár, hogy manapság már szinte kinevetik azt, aki ezek közül
bármelyiket is megteszi. Nem illik be ebbe a hibátlan társadalomképbe. A
mai világnak már nem ez a szép. Lassacskán kezdünk érzéketlenné válni a
valódi szépség felett. Többet ér a mű, a mesterkélt. Nem tudjuk
megbecsülni azt amink van, mert mindig több kellene. Ha megszerzel valamit
már nem vagy boldog mert megszokottá válik. Megunod. Nem így van? Eldobod
és megszerzel valami újat, de hamarosan az sem kell. Ez az EGO hatalma a
lélek és az ''én'' felett. Álarcokba bújt önző emberek róják cél nélküli
köreiket nap mint nap, újra és újra, amíg meg nem történik valami, ami
kiszakítja őket ebből. A fájdalomban még képesek vagyunk meglátni a
szépet. A hétköznapokban már ritkán. Persze ki vagyok én, hogy megmondom
mi a helyes és megítélek másokat? Én is csak egy vagyok a sok közül, de én
szeretnék változtatni. Nem a világot megváltani, csak magamat. Szeretném,
ha minden napom úgy tudnám élni, mintha az utolsó lenne. Meglátni a szépet
és ledobni az álarcot. Mástól várni a boldogságot butaság. Mert aki
boldoggá tehet az csakis önmagad! Reményteli néha olyan valakivel
találkozni, aki képes így élni. Ritka, de vannak ilyen emberek. Én is
ismerek párat és mindig csodáltam őket. Nekik az élet nem szenvedés, és az
új nap nem csak egy ismételt fordulat a mókuskerékben, hanem annál sokkal
több. Árad belőlük a szeretet, a vidámság és a gondtalanság.