Titkos ajtó

 

A titkos ajtó

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -

 

Az út, melyet járok, s melyet önként vállaltam – sokszor mások bánatára –, az nem minden esetben felhőtlen, önfeledt indiánszökdelés az előttem már mások által kitaposott úton, és nem is csak a felismerésekre szánt idő. Az út időnként nagyon nehéz. Sokkal nehezebb, mint azt bármikor is gondoltam volna. Még akkor is, ha közben folyton érzem a késztetést a folytatásra.

Persze a nehéz helyzetekben van, hogy egyáltalán nem is tudom, miért is nehéz. Egyszerűen csak érzem a súlyát ahogyan szinte agyonnyom és közben meg alig kapok levegőt. A hátam görbül, a lábaim rogyadoznak, de még mindig nem tudom, hogy mitől, miért. Ilyenkor értetlenül nézek szét magamban és keresem a választ, de a legtöbb esetben ezt sehol sem lelem. Kutatok a legmélyebb bugyraimban, de hiába is forgatom fel magam kívül-belül, semmit nem találok. Talán kétségbe is esek, de nem biztos, hogy észreveszem.

Az örömmel nincs ilyen gondom, mert ha olykor-olykor nem is tudom éppen, hogy minek is örülök, nem zavar. Egyszerűen csak élvezem az állapotot és ez sugárzik rólam. Ha sikerül megosztanom éppen egy alkalmi pajtással, akkor szívesen teszem és ez az öröm még ilyenkor akár ragályos is, de ha épp nem találok senkit, akkor pusztán az égbe kiáltom magamból.

A bánattal viszont az a gondom, hogy zavar, ha nem tudom az okát. Másoktól nem tudom megkérdezni, mert ők honnan is tudhatnák, és keresés folytatása pedig még jobban magamba zár, amivel meg ösztönösen kirekesztek mindenkit, így még esélyem sincs a külső segítségre.

Próbáltam ilyen nehéz időkben megfigyelni a természetet is, hátha földanya ad majd tanácsot, vagy legalább megmutatja, mi is lehet nehézségem természete, de mindhiába.

Egyszer azonban rájöttem valamire, méghozzá a lányom, Tilda segítségével.

Éppen pár napot a városban töltöttem, mert utam épp arra vitt, s miután bekopogtam hozzá ő készségesen vendégelt meg arra az időre. Azt hiszem, ő kevésbé neheztel rám azért, hogy világcsavargó apja van. Nordennel már nehezebb, de nem is hibáztatom érte. Tilda viszont könnyebb, légiesebb természet, hamarabb önmagára talált a világban.

Ott ültem nála az asztalnál és látta rajtam, hogy magamba vagyok roskadva. Kérdezte, mi baj, mi a gond, de csak legyintettem, hogy semmi. Persze ő ezt nem hagyta annyiban, tovább érdeklődött, de csak olyan finoman, hogy szinte észre sem vettem a folyamatos kutakodást. Talán még jól is esett a figyelem, de mindhiába, mert képtelen voltam mondani bármit is. Azt sikerült megfogalmaznom neki, hogy nem tudom, mi bánt, csak azt, hogy nagyon nagy a súlya.

Nem hagyta magát, tovább érdeklődött, aztán egyszerre csak abbahagyta. Felém fordult és annyit kérdezett, hogy mit tehet azért, hogy én megnyíljak.

Döbbenetes ereje volt a kérdésnek, s ez az erő a hirtelenségének volt köszönhető és annak, hogy Tilda tényleg segíteni akart. Még csak esélyem sem volt elbújni a csigaházamba, önkéntelenül válaszoltam, mert a lelkem tényleg tudta, hogy fogoly a saját várában és most valaki a kezét nyújtotta.

 

Annyit mondtam: – Csak ölelj meg.

Meg is ölelt és akkor éreztem, hogy nem csak a lelkem volt a rab, hanem a testem is, mert már szinte elfelejtettem az érintést, és hogy annak milyen hatása van az ember egészére. Egy igazi kulcs, ami mindent kinyit. Még a magamfajta magányos harcost is.

Eleredtek a könnyeim és csak azt éreztem, hogy egyre csak könnyebb és könnyebb vagyok, de a legnagyobb felfedezésem az volt, hogy észrevettem, beszélek. Folytak belőlem a szavak. Igaz nehezen érthetően, mert közben úgy zokogtam, mint egy kisgyerek. Sodró élmény. Mintha egy zuhatag szélén állnék és rántana magával a sodrás a mélybe, miközben tudom, hogy a zuhanás éppen a szabadság, súlytalanság élményét adja, és hogy semmi aggodalmam afelől, hogy hová érkezhetem, mert ez a légies könnyedség a megváltásom.

Egyre csak mondtam és mondtam a magamét. Lávaként tört fel belőlem minden, ami igazán nyomasztotta lelkem, s a legnagyobb meglepetés az volt a számomra, hogy ezeket hiába is kerestem volna bezárkózva a bugyraimba, talán sosem találtam volna meg. Kinyitottam az ajtót a lányomnak és magam csodálkoztam el azon, hogy mi is van odabent, mert magamnak már régen nem nyitottam ki azt az ajtót. Lehet, hogy még azt sem tudtam, hogy létezik az a titkos ajtó, de Tildának önkéntelenül is meg akartam mutatni azt, mely olyan titkos volt, hogy magam sem tudtam róla. De azáltal, hogy megoszottam magam is megleltem.

 

Regőczi Lalus
www.egigeroerdo.hu

Az összes Jupós cikk itt.

 

Megosztás

Hozzászólás

  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <em> <strong> <cite> <code> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd><p><br><img><table><tr><th><td><tbody><theader><sub><sup>
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.

További információ a formázási lehetőségekről