Már évek óta úton vagyok. Hol visszatérek családomhoz egy rövidebb-hosszabb időre, hol pedig újra érzem a késztetést, hogy útra keljek, s olyankor bizony, hiába is parancsolnék a lábamnak, ha egyszer a mellkasom nem bírja a szívem kalapálását. Megnyugtatni pedig csak akként lehet, ha hagyom lábaimat, hogy vigyenek arra, amerre épp dolgom van, mert azt sokszor még magam sem tudom, merre és miért is induljak. Csak annyi a biztos, hogy mennem kell. Ennek persze családom örül a legkevésbé. Noha elfogadták, de meg nem értették. Talán nem is lehet, mert jómagam sem tudom, miért kell állandóan úton lennem. Nyughatatlan vagyok, s ez a nyughatatlanság kihat rájuk.

A lányom, Tilda észre sem veszi távolléteimet. Ő megmaradt a könyveinek és azok társaságát élvezi a legjobban. Bár azokat a történeteket is kedveli, amiket én hozok magammal útjaimról, de nem jelentenek többet neki, mint bármely más könyvben elolvasott rege.

Fiam, Norden már egészen más. Ő a maga módján fejezi ki távollétem számára nehéz időszakait, s még ha épp ott is vagyok vele, akkor sem tudunk kellő időt együtt tölteni, mert valamelyikünk még akkor is úton van. Egy belső úton, amiről gyakran nem tudom eldönteni, hogy most egy menekülés vagy épp valami katartikusabb, mesébe illő utazás.

Hitvesem, Floriana pedig az, akit nehéz otthon hagyni. Noha már találkozásunk kezdetétől tudta, hogy nem lehet engem kalitkában tartani, és, hogy kapcsolatunk alapjaiban a bizalomra és a szabadságra épül, ám ezt nem mindig olyan könnyű megélni. Pláne olyan időben, amikor én távol vagyok tőle. Távol vagyok tőlük.

Elismerem szörnyen önző lépés lehet tőlem, hogy a magam útját úgy járom, hogy abból kirekesztem szeretteimet, de még mindig nem tudom, miért is kell nekem időről-időre útra kelnem. Ha tapasztalásra vágyom, akkor a családommal együtt kellene tapasztalnom, bíznom bennük és abban, hogy együtt változni a legjobb dolog, mert így az én változásom bennük nem úgy csapódik le, mint egy „jó” változás. Számukra az én utam fájdalmas. Ha pedig útjaim menekülések lennének, akkor pedig csak magam elől menekülhetek, mert minden esetben távolabb és távolabb találom magam családomtól, de még akkor is ott izeg-mozog a lábamban a mérföldek hiánya. Még az is lehet, hogy maga a felelősség elől futok oly sebesen. Bár arra már rá kellett jönnöm, hogy attól nem lehet elfutni, mert az egy velem.

Felelős vagyok magamért, a családomért, a földért, melyen élek, és azért a nagyobb életközösségért, melynek szerves része vagyok. Ám legnagyobb mértékben döntéseimért és önmagamért vagyok felelős. Azokért és azok következményeiért senkit nem okolhatok. Soha senki nem felelős azért, ami velem történik, még ha olykor másként is tűnik. Ugyan szabadságomban áll a döntéseimet meghozni, de vajon az a felelősség, ami ezen döntéseimet terheli a szeretteimmel szemben, mennyire korlátozhatja a szabadságomat?

Felelősség és szabadság.

Hol vannak a határok? Meddig tart egyik és meddig a másik?

Sokat töprengtem ilyen és ehhez hasonló kérdéseken, de nem sokra jutottam. Talán egyetlen dolgot fedeztem fel útjaim során: ha felelősséget vállalok tetteimért, akkor elkerülhetem a felelősségre vonást. Azonban sokáig az sem volt teljesen tiszta a számomra, hogy ez a felelősség vállalás csak kibúvó a felelősségre vonás alól, egyfajta félelem a következményektől vagy pedig valóban kijelenthetem, hogy teljességgel enyém a felelősség? Mert akárhogyan is nézem, minden cselekedetemnek megvoltak és meg is lesznek a továbbiakban is az következményei, melyek sok esetben nem is az én életemen hagytak nyomot vagy egyenesen bélyeget.

ITT olvashatod a folytatást!

Regőczi Lalus
www.egigeroerdo.hu