A felelősség szabadsága (2.)

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -

Még azt is meg merném kockáztatni, hogy kijelentsem, Floriana az én döntéseim következtében hagyta el ezt a vízszintes világot. Távollétem túl terhes, majd már elviselhetetlen volt a számára, s miután lelke belehalt magányába, már teste sem bírta sokáig. Ugyan öreg barátom, Perkola sokat volt mellette, biztonságot nyújtott neki, sokszor apjuk helyett apjuk volt gyermekeimnek, de ő mégsem én vagyok. És ez így is vagyon rendjén.

Nemhiába az a közkeletű kijelentés, hogy: minden mindennel összefügg. Ez olyan, mint a messzi keletről származó Pillangó-hatás. Ha egyszer itt történik valami, akkor annak lenyomata lesz ott is, legfeljebb azt a vékony kis ezüstszálat nehéz megtalálni, ami összeköti ezeket az eseményeket. Ám nem is biztos, hogy dolgunk nekünk halandóknak, hogy ezeket az összefüggéseket keressük és megértsük valódi mibenlétüket. Legyen elég számunkra, hogy a világgal való kapcsolatnak önmagában is jelentősége van, s ezzel tudatunkban kell meghozni döntéseinket. Azonban az nem tarthat vissza minket, hogy a nézőpontokat mérlegelve céljainkat sutba dobjuk. Minden nézőpontot nem tárhatunk fel a lelki szemünk számára sem, hiába is keressük az abszolútot.

Változni azonban csak belülről lehetséges. Hiába is kenegetem kiszáradt kezemet bármiféle kencével, balzsammal is, az legfeljebb ideig-óráig nyugtatja meg bőröm és tölti meg látszólagos élettel. Ha valóban újra élettel teli bőrt szeretnék a kezemen, akkor bizony azt kell megtalálnom, hogy mi is az, ami elvonja belőlem a vizet. Milyen gondolat, milyen érzés szárítja ki a lelkem.

Emlékszem apámra, aki olyan korban élt, amikor még becsült volt a jó kenyér. De a jó pék becsületét sok munkába került visszaállítani. A világ akkoriban egyre gyorsult (ahogyan ezt most is teszi) és minden, addig bevált módszert a legolcsóbb megoldásokkal igyekeztek felváltani. Mindenki morgolódott, de senki nem szólt érte. Inkább ette a hitványabbnál hitványabb, kenyérnek nevezett, számára egyszerűen névvel nem nevezhető dolgot. Ő a maga módján akart változtatni ezen. Nem háborgott hangos szavakkal, hanem cselekedett.

„Ha jót akarsz magadnak és másoknak, akkor csinálj jót, és sose hagyd, hogy mások befolyásolják, megváltoztassák a jóra való hajlandóságodat!” – hangzott tőle a már számomra szinte létigévé vált mondat.

Akkoriban még nem értettem ezt, de az évek során kikristályosodott számomra a kijelentés valódi értelme is. Egyszerűen valaki vagy valakik el akarják hitetni veled, hogy bizonyos dolgokra Te képtelen vagy, nem tudod megcsinálni és talán még igazán szükséged sincs rá.

Először is képes vagy rá! Ha el tudod képzelni, akkor már van képed arról a jóról, ami igazán benned van, lényedet adja, és máris képes vagy rá. Aztán pedig csak meg kell erősítened magadban ezt a képet és cselekedni.

Apám is így tett. Egyszerűen kenyeret kezdett el sütni. Igazi kenyeret. Ez a valódi étel pedig olyan mértékben változtatta meg őt belülről, hogy valahogy megváltozott körülötte a világ. Eleinte én, még siheder fejjel, azt hittem, hogy apám is és az emberek is a kenyér által változtak meg. Később kellett rádöbbennem arra, hogy a kenyér csak eszköz volt. Valójában az indította el a változást apámban, hogy másként gondolkodott, s ezáltal másként élte meg önmagát a világban. Nem hagyta, hogy bármiféle külső erő rákényszerítsen bármit is, ami nem ő. Egyszerűen úgy élte életét, ahogyan azt lelke diktálta neki.

Ez pedig olyan erővel áldotta meg, hogy az ember, aki vele találkozott, hiába is ellenkezett volna, egyszerűen érezte magában is a jóra való hajlandóságot, a vágyat, ami afelé hajtja, hogy változtasson az életén. Apámnak nem kellett megváltoztatnia senkit, egyedül önmagával kellett jobban megismerkednie, és ez a változás kihatott környezetére. Ő volt a pillangó, ami megrebbentette szárnyait, és a világ nem tudott ellene tenni semmit, mintsem válaszolni a maga módján erre a változásra.

Ugyan a családom nem értheti meg kóborlásaim célját, sem azt, hogy mi hajt folyton előre, de bízom abban, hogy még ha olykor rosszul is állnak a dolgok, vagy annak látszanak, valójában a változás érik bennük is. És ha más nem, akkor az én változásaimon keresztül láthatják, érezhetik, hogy változni jó, változni kell. A válság is – legyen az akár belső, akár külső – valójában csak azt jelzi, hogy valami nem működik jól, s változtatni kell. Megfigyelni és változtatni.

Remélem egyszer szeretteim sem csak az örökké csavargó embert fogják bennem látni, hanem azt, ami valójában vagyok. A bennük keletkező, általam keltett hiány is arra késztet engem, hogy valami talán nem működik jól, s nekem is változtatnom kell önmagamon és azon, ahogyan a családomhoz, a világhoz és magához a változáshoz, fejlődéshez viszonyulok. Nem könnyű dolog. Sem a megfigyelés, sem pedig a felismerés nem az. Ám mégis eddigi tudásom alapján ez az egyetlen módja annak, hogy tudatosabbak legyünk mind a magunk, mind pedig a rajtunk kívül állónak tűnő világot illetően. Hiszen teljességgel elválaszthatatlanok vagyunk egymástól. Így alkotjuk meg együtt ezt a szép kört, amiben egymással, egymás által változhatunk.

Sok történet mesél nekünk a világról, az univerzumról, rólunk. A legtöbbjük csak egy-egy darabkáját tárják fel előttünk, de ha jobban odafigyelünk, akkor egyetlen kis történésben is megláthatjuk az egészet. Azt, ahogyan ezek az apró, talán jelentéktelennek tűnő mozzanatok megváltoztatják az általunk ismert vagy ismerni vélt teremtést, és ezáltal a megfigyeléssel a mi felelősségünk is létrejön, hiszen nem tehetünk olyat, amely ne hatna ki az egészre. Mindezek figyelembevételével is azt kellene, hogy mondjam bárkinek is, akivel utam során találkozom, hogy a találkozásunk első pillanatában már eldőlt a világ sorsa, de hogy ez merre halad, az minden esetben rajtunk múlik. Szabadságunkban áll megválasztani, hogy miért is vállalunk felelősséget, milyen döntést hozunk.

Regőczi Lalus
www.egigeroerdo.hu