Egy párkapcsolatban, mint tudjuk, általában ketten vannak: egy férfi és egy nő – bár egyesek szerint nem létezik olyan szerelmi aktus, melyben ne lennének legalább négyen jelen.

Már az első próbálkozásnál jelen vannak génjeinkben a szüleink, és tudatunkban azok a minták, amelyeket belénk neveltek, s amelyek a jó modor nevében esetleg gátlásossá tettek minket. Jelen vannak ugyanakkor a tudatalattinkban a pornófilmek szereplői, az általuk sugalmazott gátlástalanság, mely egyszerre vonz a világot sarkaiból kifordító gyönyörök ígéretével, és ugyanakkor taszít is érzelemmentes közönségességével.(Amit a „jó” színészi teljesítmény sem tud feledtetni!)

Jelen vannak még álmaink nő- és férfiideáljai, akik a médián keresztül hódítanak, és azt a
téveszmét sugallják, hogy sikeres és boldog csak akkor lehetsz a szerelemben, ha szép az arcod (és még a sminked és a frizurád is tökéletes!), kisportolt a tested továbbá egy felesleges deka sincs rajtad (és még a fehérneműd is márkás!)

Végül jelen vagyunk mi magunk is, két szerelmes, megtépázott önbizalmunkkal és testünkkel, melynek minimum valamelyik részével elégedetlenek vagyunk…..
Így különösen nehéz felszabadultan és teljes odaadással élvezni a szerelmes együttlétet…
Ezek után nagy szerencséje van annak, aki már az első szerelemben átélheti a testi-lelki szerelem igazi boldogságát!

Amikor már sikeresen túljutottunk az első csalódáson, és megszabadultunk az első tévhiteinktől - hiszen már tudjuk, hogy minket is gyönyörűnek, erősnek és csodálatosnak lát legalább egy valaki, hogy újra, meg újra találunk új szerelmet, új kapcsolatot - , akkor vajon hogyan alakul a helyzet?

Nos, az ágyban és a párkapcsolatban jelenlévők létszáma csak nő minden további kapcsolatnál!

Hiszen tudatalattink megőrzi minden előző szerelmünk emlékét, s egy mozdulat, egy simogató kéz, egy hang, egy kedves szó, egy pillantás, egy mosoly felidézheti a régmúlt boldogságot. Ami szerintem egyáltalán nem baj, ha közben tudatában vagyunk annak, hogy ezt a boldogságot csakis a jelenlegi szerelmünknek köszönhetjük. Ő pedig csakis úgy válhatott ilyen jó emberré, megbízható társsá, drága, kedves, édes és odaadó szeretővé, hogy átélte, amit átélt, csalódott, akikben csalódott és csalódást okozott azoknak, akik nem érdemelték meg őt.

Ki ne vágyott volna már arra, hogy egy szuper nőt vagy szuper férfit gyúrjon össze előző szerelmei legjobb tulajdonságaiból? Ez a kívánságunk valószínűleg csakis így teljesülhet.

Ahogy Radnóti is írja:

„és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya”

A régmúlt szerelmek emléke nem lehet az ellenségünk, hiszen csak fokozza jelenlegi érzelmeink intenzitását.

Persze, vigyázat! Tartsuk meg magunknak ezt a kis titkot!

Az emlékek önkéntelen felidézésével, az akkori boldogságot újra átélve régi szerelmeinkre is emlékezünk! Ezzel ugyanakkor el is tudjuk engedni őket, megköszönve minden jót, amit adtak, és megbocsátva minden bánatot, amit okoztak nekünk.
Így már a régi terhek cipelése nélkül, szabadon, teljes odaadással élhetjük meg új kapcsolatunkat, s ezzel még boldogabbá tehetjük új szerelmünket is!

Dinnyés Márta