Sok mérfölddel a hátam mögött a minap úgy döntöttem, hogy papírra vetem gondolataimat. Ugyan még sok minden előttem van az életben, de amit eddig megéltem az mégis sokat mondhat azoknak, akik még csak most kezdik saját útjukat járni. Nem hiszem, hogy megoldottam a gordiuszi csomót, sem azt, hogy az élet misztériumát kiismertem volna, de magam tanulságára is kikívánkozik belőlem életem bizonyos részeinek története, s az, ahogyan mertem változtatni magamon és körülményeimen.

Rengeteg döntést kellett meghoznom az évek során. Hol fájdalmasat, hol kevésbé fájdalmasat, de azt hiszem, életem legnehezebb lépése az volt, amikor eldöntöttem, hogy jobban meg akarom ismerni magamat. A döntés nehézsége abban állt, hogy nem tudtam miként és hogyan is kezdhetnék neki. Egyetlen cél vezérelt: megtudni ki vagyok Én.

Mondanom sem kell, hogy sem szüleim, sem pedig barátaim nem tudtak mit kezdeni egy olyan egyszerű – mégis számomra alapvetően fontos – kérdéssel, hogy ki vagyok Én? Akárhányszor is teszem fel ezt a kérdést magamnak nap mint nap, sosem tudom, miként kellene válaszolni. Valami mindig kimarad a válaszból.

Talán 14 éves lehettem, amikor legelőször felmerült bennem az alapvető igény, hogy megfogalmazzam magamnak létem alapjait. Azonban sokáig nem jutottam el, mert a kérdés értelmezésénél elakadtam.

Ki vagyok én?

Miféle kérdés ez?

Akármilyen oldalról is közelítettem meg, annyit sikerült megállapítanom, hogy jóféle kérdés, mégis valószínűleg a legnehezebben megválaszolható az összes közül, ami eleddig a fejemben motoszkált. De ez engem csöppet sem bátortalanított el. Inkább adott némi célt az életemnek és későbbi vándorlásaimnak.

Ám az, miként jutottam el odáig, hogy megkezdjem a válaszok felsorakoztatását, egy igen hosszú történet, és ez a történet nem csak engem érintett, hanem a környezetemben élőket is legalább oly módon változtatta meg, mint jómagamat.

Töprengésem elején az egyetlen válaszom ennyi volt: Jupó vagyok.

A fejemben megjelent válasz igen egyszerűnek tűnt, de valamiért mégsem volt kielégítő. Nézegettem innen, vizsgálgattam onnan, ám valamiért nem elégített ki. Rendben, Jupó vagyok. No, de mit jelent ez azon kívül, hogy ezen a néven szólítanak? Nekem semmit, de hogy a szüleimnek mit jelentett akkor, amikor adták nekem, azt sem tudom. Számomra nem volt több jelentése annál, minthogy a kutyánkat, az öreg vizslát, Bohócnak hívtam. Annyi különbséggel, hogy őt én neveztem el, mégpedig azért, mert a rózsaszín orra egy bohócot juttatott az eszembe.

Tovább rágódtam ezen a témán és elkerültem egészen odáig, hogy azt merjem mondani magamnak: én egy pék fia vagyok.

A pék fia.

Büszkén húztam ki magam és olybá vettem, hogy ezt látják is rajtam és majd tisztelnek is érte. Ám lassan azt kellett észrevennem, hogy ez nem így van. Az apámat ugyan tisztelték azért, mert ő volt a helyi pék, de rólam ez semmit nem mondott el. Az, ha látszik rajtam, hogy lisztes a ruhám vagy néha vakarót majszolok, az még belőlem nem mutatja meg azt, ami vagyok.
Jupó vagyok, a pék fia – mutatkoztam be olykor-olykor, de a meleg elismerő kézrázás nem nekem szólt, hanem édesapámnak.
Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy tovább folytassam keresgélésemet, és akkor eszembe jutott, hogy talán nem a társadalmi besorolás szerint kellene megállapítanom kiben létemet, hanem aszerint, hogy milyen vagyok.

Ez már számomra is jobban hangzott, hisz egész sokat tudtam arról, hogy milyen vagyok, mit érzek. Bár megfogalmazni sokszor képtelen voltam. Azért annyit biztosan állíthattam, hogy sokat gondolkodó vagyok, aki nem hagyja magát, hogy egy rövidke válasszal kielégítsék mérhetetlen tudásvágyát. A felszín nem érdekelt csak a mély, de a mélységnek is az az oldala, ami már szárnyakat adhat. Aztán eszembe jutott, hogy talán az is kifejezheti, hogy ki vagyok én, ha felsorakoztatom azt, hogy mire vagyok büszke.

Erre egyértelmű válaszom volt, hogy: apámra. Több nem jutott eszembe. Ez viszont egyáltalán nem rólam szólt. Legalábbis eleinte azt hittem. Aztán a későbbi utazgatásaim során jöttem rá, hogy bizony az is én voltam. Legalábbis egy részlete annak, aki vagyok, mert ehhez az alapvető Ki-vagyok-Én kérdéshez még több kérdés csatlakozott, és csak úgy tornyosultak előttem.

Mi a fontos számomra? Erre a legegyértelműbb válaszom az volt, hogy az élet, de ez eléggé bőven kifejthető volt már akkoriban is.

Miben vagyok jó? Természetesen a gondolkodásban. És talán a megfigyelésben, amit sokszor tudtam kamatoztatni életem során.

Mit gondolok a világról? Hogy a világ alapvetően jó. De ez a megállapításom is kifejtésre szorult akárhányszor is eszembe jutott.
Vannak-e álmaim, s ha igen, akkor mik azok? Nos, álmaim mindig is voltak, de hogy mikor kezdtem hozzá ahhoz, hogy meg is valósítsam őket, az egy későbbi történet.

Mit szeretnék elérni az életem során? Vagy egyáltalán az elkövetkezendő napokban, hónapokban, s milyen erővel, tulajdonságokkal rendelkezem ahhoz, hogy ezeket meg is valósítsam?

Elértem egy olyan kérdéshez, melyről sokáig semmit nem gondoltam. Eszembe sem jutott, hogy én is tehetek valamit azért, hogy álmaim valóra váljanak, s ez a tudatlanság vagy nemtörődömség sokáig hagyott egy helyben álldogálni a saját állóvizemben.

Aztán arra is rádöbbentem, hogy ennyi kérdésre csakis úgy kaphatok válaszokat, ha mérlegelem eddigi életem, s hogy miket tettem meg a céljaimért. Ugyanis csak ezen kérdések megválaszolása után juthatok el odáig, hogy miben kellene fejlődnöm. S ha már meg van erre a válasz, akkor már csak a mikéntjét kell megtalálnom, amihez meg csak a szememet kell kinyitnom, hogy meglássam milyen lehetőségeket, megoldásokat nyújt az élet. Mert azt már bizonyosan tudtam, hogy igen sokat nyújt, ha a megfelelő kérdést teszem fel, és pontosan meg tudom fogalmazni célomat. Azonban a fogalmazás módjára is ténylegesen ügyelnem kell, mert a szavaknak bizony óriási erejük van. Az ember nem is gondolná miket tehet egy-két jól kimondott szó az emberrel vagy épp a világgal.

Ilyen sok kérdéssel a fejemben aztán olyan sok töprengeni valót adtam magamnak, hogy hamar kinyitottam a szemem, és elkezdtem figyelni – mivel magamban akkoriban még nem találtam meg a válaszokat.

Regőczi Lalus
www.egigeroerdo.hu

Ide kattintva olvashatod a folytatást!