Szia Amar,

úgy érzem, a te szempontodból darázsfészekbe nyúltam ezzel az írásommal...

Hogy az utolsó kérdéseddel kezdjem:sok cikket írtam már , és azok közül kettőben foglalkoztam Hellinger gondolataival - át-, és részben újragondolva azokat, ahogy Anaszti is javasolta.
Nem tudom, az NLP művelői mit tartanak Hellingerről, mert sokan vannak, és az NLP-nek sokféle ágazata alakult ki időközben. Én NLP-képzésem során ismerkedtem meg a módszerrel, és részt vettem már megfigyelőként is,három különböző terapeuta által tartott családállításon, és a saját családom felállításán is, többször. Magát Hellingert sajnos csak videofelvételeken láttam.(Nagy eltérések vannak a különböző terapeuták között.)

Azt tapasztaltam, hogy sokaknak segíthet ez a fajta terápia, de önmagában ez sem üdvözít. Sok mindenre felhívja a figyelmet, megvilágít bizonyos összefüggéseket és lebonthat bizonyos korlátokat. De: nem mondja meg, mi a konkrét megoldás, hiszen arra mindenkinek magának kell rájönnie, és magának kell végigmennie azon az úton, amit kijelöl magának.

Azt nem értem, miből következtetsz arra, hogy:
"...állj be a neked kijelölt helyre, ezt minden ellenvetés nélkül fogadd el és ki ne mozdulj a helyedről, mert szigorúan be vagy sorszámozva ..."stb.

Hiszen a családállítás pont arról szól, hogy megváltoztatod a helyedet, hogy teljesen más a felállás, amikor a gyerek felnő, amikor leteszi azokat a terheket, amelyek nem az ő terhei.(pl. képes lesz eladni az apjától örökölt céget, mert rádöbben, hogy ez az apja álma volt, nem az övé.)

Ebben rokon az NLP-vel, mely azt vallja, azokat a hiedelmeinket,amiket a szülőktől kaptunk, és korlátoznak minket, meg lehet, és meg kell változtatnunk, ha a saját életünket akarjuk élni. A szülőket viszont nem kell és nem lehet megváltoztatnunk - el kell fogadnunk, hogy ők olyanok, amilyenek, és el kell fogadtatnunk velük, hogy felnőttünk, és mi másmilyenek vagyunk - legalábbis bizonyos dolgokban.

Persze, nem állítom, hogy ez mindig egyszerű...

Üdvözlettel:
Márti

Dinnyés Márta
NLP mester

Kedves Anaszti,

felnézek rád, hogy meghoztad ezt a döntést, biztos nem volt könnyű – és az életed sem lehet egyszerű egyedül egy kis gyermekkel. Ebben a helyzetben nyilvánvaló, hogy számodra ez a kapcsolat volt az eddigi legerősebb kötés, hiszen közös gyermeketek született. Nem csoda, hogy nehéz feloldani, elengedni az ezzel járó fájdalmat, és ráadásul a gyermeked érdekében lehetővé tenni a kapcsolattartást az apjával….

Mégis biztos vagyok benne, hogy megtalálod azt a megoldást, ami számodra is a legjobb, és a pszichoszomatikus tünetek is elmúlnak, amint visszatér a lelki békéd. Az NLP sokat segíthet abban, hogy hozzáférj azokhoz az erőforrásaidhoz, amelyek segítségével megvalósíthatod az általad fontosnak tartott változásokat önmagadban.

De gondolom, ezzel Te is tisztában vagy, ha olvasod a mindennapinlp oldalt…

Minden jót!

Márti
Dinnyés Márta
NLP mester

Kedves Márti! Hellingernél hol van a térbeliség? Én nem csak időben létezem! Nem egy kétdimenziós vékony vonalnak látom a kapcsolatrendszereimet és magamat, hanem a tér minden irányában kiterjedőnek, egyidőben létezőnek fogom fel mindezt, tehát sorrendiségről, sorszámokról szó sem lehet! AMAR

Szia Márti! A "jelenlegi kapcsolat" kifejezésben nekem benne van az is, hogy lehet egy következő is. Lehet, hogy ennek sokan örülnek :)! "első kötés a legerősebb" (Már megint a sorszámok!) Ezt mire érti Hellinger? Házasságra? Első szerelemre? Első szexuális kapcsolatra? Bármire érti is, én nem ezt gondolom. Lehet a sokadik házasság és sokadik párkapcsolat is olyan érzelmi intenzitású (akár még rosszul működő kapcsolat is amiben boldogtalan az ember!), hogy utána sokáig kötődik még és sokáig tart összeszednie magát az embernek, ha vége lett. Épp az a baj, ha kötés van és az nem kölcsönös! Legyen már oldás! Fogadják el az emberek, hogy (jó esetben, mert azt tartom előrehaladásnak, ha változunk) változnak és ezzel együtt a partnerük is, vagy felnőnek a gyerekek. Ha ezt nem tudják kölcsönösen elfogadni, akkor támad probléma (?) a kapcsolaton belül és kerülnek bele új személyek, hogy ösztönözzék, beláttassák a másik féllel, megmutassák neki, hogy szükség van a változásra, vegye már észre! Vagy a szülő számára "hirtelen" Kínába költözik a gyerek vagy óvodásként világgá megy vagy kamaszként összeszed egy partnernek látszó tárgyat és bemutatja a szülőknek, azok meg elájulnak. Kicsit a poroszos nevelési elvek és a német kockafejű, mérnökös, indokolatlanul precíz gondolkodásmód hatását érzem a Hellingeri terápián: állj be a neked kijelölt helyre, ezt minden ellenvetés nélkül fogadd el és ki ne mozdulj a helyedről, mert szigorúan be vagy sorszámozva (még időrendben is!) és mindenáron meg kell tartani a sorrendet és akkor majd jó lesz neked, mert csak akkor jó neked, ha az előbb voltak által kialakított rendszerben nyugton maradsz! (Halkan kérdem: mi van az én egyedi rendszeremmel/identitásommal?) A feljebbvalóiddal (őseiddel)/kapcsolataid múltjával pedig ne vitatkozz, ők jobban tudnak bármit nálad, mert te vagy a kicsi és az alájuk rendelt, mert ugye ők voltak előbb, maradj szépen kussban. Szerintem a REND önmagában nem baj, sőt kifejezetten jó, de mindenkinek saját rendje van. Pl: Érzelmileg és személyiség megnyomorítónak is tartom az olyan szülői viselkedést, ahol nem fogadják el a gyereket önmagának, szava sem lehet a szülőkkel szemben. Pont az önállóságot, haladást,előbbre jutást, változást, kreativitást érzem ki abból, ha egy gyerek nem fogadja el a szülei által rátukmált sémákat. És ostobának vagy éretlennek tartom azt a szülőt, aki nem tanul a gyerekétől és nem hallgat rá, mindegy hány éves a gyerek, lehet hogy a szülőknél sokkal fejlettebb érzelmileg vagy akár intellektuálisan is. Persze meg kell tanítani a gyereknek,hogy hogyan kell bekötnie a cipőjét vagy biciklizni, de hogy hogyan kell jól szeretni, azt ha nem látta a szülőktől, akkor azt magának kell megtanulnia sok keserv árán, le kell vetkőznie a rossz szülői sémát ami még ráadásul gátolja is. Ezt csak úgy leírtam, erről nem volt szó a cikkeidben, mégis idevalónak érzem a hellingeri sorrendiség miatt. Egyébként a cikkeidben miért a hellingeri terápiára hivatkozol? Az NLP ezt tartja a legjobbnak? AMAR

Sziasztok! Én is nagymestere vagyok a felejtésnek (mármint a partnerek tekintetében) :) A legutóbbi kivételével. Nem csak azért, mert ez van időben a legközelebb, hanem mert ebből a szerelemből született a kisbabám. Úgyhogy ezért cserébe azt se bánom, hogy most már majd egész életemben nem felejthetem el ezt a kapcsolatot. Hiába is zártam le. Én 6 évig bírtam, hogy az előző feleség belerokkanva a mi kapcsolatunkba mindent, de mindent megpróbált, hogy éket verjen közénk. És ezért neki semmi nem volt drága. Igen, jól sejtitek a két gyereke sem. És ez nagyon szomorú történet innentől. Mégsem gondolom, hogy ő okozta volna a repedést az ékével. Azt hiszem, ez inkább a régvolt szerelmem gyengeségén, zsarolhatóságán és butaságán múlt. Ja, és a romantikus "éljünk mindannyian egy nagy közös családban" elképzelésén. Mire megszületett a gyerekünk, addigra olyannyira tarthatatlanná vált a helyzet, hogy úgy döntöttem, egyedül nevelem tovább, különben megbolondulok, szétvet a düh és nem tudok szoptatni. Így maradtam egyedül egy csecsemővel. És a mai napig tudok szoptatni:) Igen ám, de a sok elfojtás nem múlt el pszichoszomatikus tünetek nélkül - nem kis gondot okozva ezzel így utólag is. Az egészségügyi vonatkozásokon túl, igazán mélyreható változásoknak kell beállniuk nálam...Elkezdődött:) Márti, AMAR, nagyon örülök, hogy tudtunk/tudunk erről beszélni! Egyre többen élnek ilyen "alternatív" családi formációban, mégis a közbeszéd nagyokat hallgat ez ügyben... Anaszti

Kedves Amar, az "első" szó

úgy látszik valóban nagyon értékítélethez kötődik sokaknál.

Pedig tisztán nyelvtanilag ez egy sorszámnév, nem jelző, és nem is felsőfokú melléknév - mégis "legjobbnak" vagy "legtökéletesebbnek" lehet érteni.

Valóban kellemesebb, értékítélettől mentes az előző házastárs és a jelenlegi házastárs elnevezés. Használjuk ezt!

Talán ez lehet az első lépés ahhoz, hogy sokan jobban érezzük magunkat?

A szavaknak nagy ereje van!

Egyébként Hellinger azt is vallja: az első kötés a legerősebb - ezt én úgy értelmezem: a legnehezebb felbontani, mármint nehezen szánjuk rá magunkat, hogy felbontsuk. Nehezebb feldolgozni és elengedni.

Üdv.

Márti
Dinnyés Márta
NLP mester

Kedves Anaszti!
Először is köszönöm visszajelzésedet, és örülök, hogy sok értékes gondolatot indított el az írásom. Tény, hogy leírtam olyan mondatokat, melyek többféleképp érthetőek, hiszen mindannyiunknak más a térképe a világról, és amikor gondolatainkat szavakba öntjük, mindannyian TÁKolunk (torzítunk, általánosítunk, és kihagyunk bizonyos részleteket). Sőt : feltételezünk is.

Például azt írod:
„ az első pillanatban azt hittem a "mi" volt feleségünk sorait olvasom Márti írásában :)”
E szerint először engem is első feleségnek tartottál, aki önmagát tolja az első helyre, és semmit nem tesz azért, hogy jól működjön a mozaikcsalád, esetleg mindent megtesz, hogy szétbomlassza volt párja új családját?

Nos, ebben tévedtél! Több tartós kapcsolatom volt, voltam (sőt vagyok!) első és legnagyobb szerelem, de annak ellenére, hogy a második házasságomban élek, első feleség még pont nem voltam! Viszont van (sokáig titokban tartott) féltestvérem, van édes gyermekem és mostohagyermekeim - vagyis saját tapasztalataim.

Tisztelem Hellingert, és terápiás módszerét, amit szintén volt alkalmam többször is megtapasztalni, sok tanulságot vontam le a családállításokon saját életemre vonatkozóan, ami elősegítette, hogy pozitív változásokat hozzak létre saját családomban, és segített abban, hogy megértsem Hellinger gondolatait – ami nem jelenti azt, hogy sikerült azokat pontosan átadnom, hiszen átszűrtem azokat saját szűrőmön

Cukormázról viszont egyik írásomban sem volt szó! Nagyon is kemény, és nehéz feladat fenntartani és akár csak kielégítően működtetni egy mozaikcsaládot! (Köszönöm a magyarosabb kifejezést!)

A belinkelt oldalon érdekes és tanulságos írások vannak – melyek a gyakorlati teendőkkel foglalkoznak elsősorban, és sok hasznos tippet adnak.
Az én írásom pedig a belső elfogadásra fókuszált, mert csak akkor tudunk megtenni bizonyos konkrét lépéseket, ha tisztában vagyunk önmagunkkal, különböző korábbi és jelenlegi kapcsolatainkkal, az ezekben betöltött szerepünkkel, saját értékeinkkel.

Ez már önmagában sem egyszerű feladat, amint ez a visszajelzésekből kiérződő indulatokból is kitűnik. És ha csak egyetlen családtag akad, aki nem tudja elfogadni a helyzetet, már az is veszélyezteti a konstrukció létét.
Örülök, hogy elindult a vita, és kíváncsian várom a többi hozzászólást!

Dinnyés Márta
NLP mester

Most jutott csak eszembe, (mert kiválóan el tudom engedni a volt kapcsolataimat, olyannyira, hogy el is felejtem :)) hogy én is neveltem három gyereket, bár a partneremmel nem voltunk házasok. Tapasztalatok: a volt feleség addig nem nyugodott, amíg neki nem lett új kapcsolata. Addig folyamatosan ment a "szapulásom". Beszéltem a partneremmel, hogy próbáljon beszélni vele, mert ez senkinek sem tesz jót. Nem tudom, hogy megtörtént-e ez valaha...Ám vannak csodák: volt feleség egyszercsak bocsánatot kért tőlem az addigiakért, amit én el is fogadtam és utána szépen mosolyogtunk egymásra és beszélgettünk is ha találkoztunk, de nem szóltunk bele egymás dolgaiba, a gyerekekről is csak akkor beszéltünk,ha valami gond volt velük és a gyerekek érdekeit tartva szem előtt próbáltuk megoldani a helyzetet. Ez okos dolog volt a volt feleség részéről, meg szerintem én is okosan csináltam, bár tapasztalatlanul és teljesen ösztönszerűen tartottam a 3 lépés távolságot. A partnerem bármikor mehetett a gyerekeihez, a volt feleség bármikor beszélhetett a volt férjével, nem tiltottam semmit sem, de nem is merült fel bennem, hogy én második lennék bármiben is. Az könnyítette a dolgom, hogy kb.150 km-re laktunk egymástól és a gyerekek már aránylag nagyok voltak, és mivel nagyon fiatal voltam (kb.24), csináltam ahogy tudtam és nem görcsöltem azon, hogy hogyan kellene "tudományosan" nevelni. A két kisebb majdnem minden hétvégén ott volt nálunk, a legnagyobb saját döntése alapján egy idő után velünk lakott, a nyári szünetekben meg mindegyik hosszabb időt töltött velünk. A gyerekekkel (13,15,17 évesek voltak a megismerkedésünkkor) először megfigyeltük egymást, majd természetes módon (!) kialakult egy bensőséges kapcsolat, elfogadtak anélkül, hogy törekedtem volna rá. Egyre többet voltak velünk, elmondtam ahogy éppen adódott, hogy mi milyen szabályok szerint élünk és később a titkaikat megosztották velem, kérdezgettek engem, tanítgattam őket arra amit éppen tudniuk kellett (pl. ágyazni, mosogatni stb.), de nem erőltettem rájuk semmit sem ha éppen mással akartak foglalkozni, tanácsot kértek tőlem, hallgattak rám, nekem mondták fel a leckét (amit a hátam közepébe sem kívántam napi 10-12 óra munka, háztartás stb.után) szerettük egymást de sohasem haverkodtam velük. Soha nem beszéltem rosszat az anyjukról de tudatosítottam bennük és az anyjukban is, hogy nem is akarok az lenni. Azt is látták, hogy az apjukat szeretem és támogatom. Ha az apjuk szapulta nekem az anyjukat a gyerekek előtt, akkor próbáltam reálisan nézni a helyzetet és inkább a támadott fél pártjára álltam, ha ez nem ütközött az én világlátásommal. A kapcsolat nem is a gyerekek miatt ment tönkre! Ezt látva nem is értem, hogy hogyan voltam képes ezt végigcsinálni... AMAR

A békesség és a résztvevők érdekében talán szerencsésebb volna előző/korábbi/volt házasságnak és mostani/új házasságnak nevezni a meglévő, aktuális kapcsolatot. AMAR

AMAR, hogy is tehetnéd, hogy elvárod az egyetértést :) Tudod, én éltem mozaikcsaládban, sőt barátnőm is van, aki így él, úgyhogy a bőrömön tapasztalva tudom, hogy mennyire nagy és, mennyire különleges odafigyelést igényel ez! És, hogy az egyetértésemet fejeztem ki a hozzászólásoddal kapcsolatban, az egyben azt is jelenti, hogy elutasítok minden olyan mozaikcsaládra vonatkozó vélekedést, ami "édi" (ahogy fogalmaztál :)), cukormázas, hamiskás fényű. Mert aki azt állítja, hogy egy ilyen kapcsolat, egy ilyen család mindig minden pillanatban és életszakaszban dicsmenet és nagy boldogság, abszolút zökkenőmentesen boldogságos, sőt: a világ legegyszerűbb dolga, az bizony ha-zu-dik. Vagy csak félrebeszél. Esetleg soha ilyen formációt nem látott közelről. Igazság szerint halálosan bosszant, ha valaki nem a realitások talajáról nyilatkozik ebben az ügyben! :) Ezért is vettem rá magam (szokatlan módon), hogy itt is kifejezzem berzenkedésemet. Ott érzek Márti cikkével gondolat-rokonságot,hogy bizony a mozaikcsaládban mindenkinek nagyon reálisnak kell lennie. A végig nem gondolt, rózsaszín felhőcskékbe burkolt elképzeléseit mindkét félnek kordában kell tartania. Különben nem működik a dolog! Azonkívül, úgy vélem, az "első feleség A Feleség"-elmélet hangoztatói kizárólag volt első feleségek :) Én pl. az első pillanatban azt hittem a "mi" volt feleségünk sorait olvasom Márti írásában :) Remélem, tehát a hellingeri elmélet így ebben a formában akkor félrefordítás! :) Csak azt tudnám, miért mutatnak a mozaikcsaládok ilyen pokoli nagy hasonlóságokat - az említett honlap írásaiból nekem ugyanis valamiféle ikresedési tendencia jön le... Anaszti

Úgy látszik nem tudom abbahagyni a gondolkodást!Most meg az jutott eszembe, hogy ha azt a szót halljuk, hogy ELSŐ, akkor rögtön valami különlegesre, kiemelkedőre, különbre, jobb minőségűre stb. asszociálunk először bármiről legyen is szó (a Nr.1.jelzésű árut vesszük meg a boltban, persze, lehet, hogy rosszabb, mint a Nr.6458, de akkor is ez kell), mert az emberiség kollektív tudattalanjában már nagyon régóta ez az automatikus kód működik: ami első, az egyben jobb is. Ha így jelölünk valakit, esélye sincs a másodiknak, mert eleve már a megjelölés magában hordozza a jelentését! Mindig az első helyezett nevét jegyzik meg, övé a dicsőség, a siker, az emberek elismerése, szeretete. A másodiknak csak ez jut: ügyes voltál, de...és megpróbálják megvigasztalni. Mindenki ELSŐ akar lenni, mert ez a természetes ösztöne (ha normális ez az ember)! Lehet, hogy a fordítás ludas a dologban, hogy ez így került be a magyar Hellinger terápiába. Márti, Te Hellingert először az eredeti nyelven ismerted meg. Ott is így van jelölve a "múlt"? Tegnap láttam a Lidércfény c. filmet, ami nagyon a témánkba vág, pedig nem újkeletű: Thomas Hardy regénye alapján készült, az 1800-as évek végén játszódó tragikus történet. Ajánlom, mert mozaik családról van benne szó és megtanít arra, hogy nagyon kell figyelni mit mondunk a gyereknek is...Akit érdekel nézze meg, de ne várjon hepiendet. Kedves Anaszti! Jólesett a biztatás és köszönöm a jókívánságokat! Örülök, ha egyetértesz velem, bár ezt senkitől sem várom el :) AMAR

Sziasztok!

AMAR, szimpatikus, amit írsz - egyetértek veled! Meggyőződésem, hogy csak ilyen hozzáállással és ilyen jogos elvárásokkal lehet boldog patchwork (vagy nevezzük inkább mozaiknak?)családban élni! Kívánom, hogy sikerüljön nektek és boldogok legyetek, ahányan vagytok! (Nekünk nem sikerült fenntartanunk ezt a mozaikot, de szent meggyőződésem, hogy működhet egy ilyen család, ha mindenki okosan akarja!)

Amit még hiányolok Márti a cikkedből, hogy csak arról van benne szó, mit kell tennie a mozaikcsalád beépülő tagjának (ahogy te fogalmazol: Másodikjának)a boldog közös életért.Azon az egyértelmű butaságon kívül, hogy el kell fogadnia, hol a helye (az alvégen, ugye).
Arról egy fia mondatod sincs, mit kell tennie annak a félnek, aki gyereket visz az új kapcsolatba. Pediiiiig, azt minden mozaikcsaládban élő pontosan tudja, hogy ez is kulcsfontosságú attitűd a mozaikcsalád működőképességéhez, sőt a fennmaradásához!
Szerintem, a gondok éppen ott és akkor kezdődnek, ha ez a sorrendiség előkerül és olyan méreteket ölt a közös gondolkodásban, amekkorát ez a cikk tulajdonít neki.

Nem tudom, nem ismerem ezt a hellingeri elméletet, amire az írásodat alapoztad, de nagyon fontos lenne az ideológiákat tovább és átgondolni...Erre valók!
Üdvözlettel:
Anaszti
anaszti77@gmail.com

Kedves Anaszti! Működik az általad javasolt honlap.AMAR

"azok a gyerekek a legboldogabbak, ahol a szülők boldogok egymással, és azok a családok a legboldogabbak, ahol a szülők gyerekeikben házastársukat szeretik tovább."
Jaj, de édi! A mondat első felével és a cikkben előtte szereplő gondolatokkal teljesen egyetértek, az idézett mondat második felével azonban nem. Ez így kijelentve nagyon szépen hangzik, de nézzük csak meg: ha jobban belegondolunk, ez nem egészséges érzelmeket feltételez! Lehet, hogy kissé szerencsétlen a megfogalmazás és nem így gondoltad, de nekem ez jött le belőle. A szülő a gyerekét lássa a gyerekében és ne a házastársát! Ha a szülő valaki mást lát a gyerekében, akkor menthetetlenül felborulnak az anya-apa-gyerek(ek) szerepek és a szülők olyan érzelmeket várnak el a gyerektől, amit az nem tud megadni és nem is lenne feladata. Teljesen más érzelem az amit a házastársunktól kapunk és más amit a gyerektől, ezt nem szabad összekeverni. Az ilyen szerepcserés kapcsolatokban felnőtt gyerekekből lesznek azután sérült, önbizalomhiányos, normális párkapcsolatra képtelen felnőttek, mert nem tudták átvenni a mintát, hogy hogyan működik egy jó házasság/párkapcsolat és ebben mi a szerepe egy anyának/feleségnek, apának/férjnek, gyereknek. Ez meglepően gyakran fordul elő a látszólag jó házasságban élőknél is, akik (ilyen-olyan okoknál fogva) nem akarnak elválni, nemcsak elváltaknál. Ezért van az, hogy párkapcsolati, önbizalomfejlesztő stb. tréningekre, pszichológushoz, ide-oda járnak az emberek vagy jött divatba a szingliség, depresszió, egyebek. Vagy azt a mintát követik a saját párkapcsolatunkban is, amit otthonról hoztak és ez így folytatódik majd az idők végezetéig, ha nem tesz valaki valamit..... AMAR

Tovább gondolkodtam: Nem értem Hellingert (gondolom tőle származik ez az ötlet), miért kell besorszámozni egy-több-sok párkapcsolatot, házasságot és ezekben magamat/páromat/gyerekeimet elhelyezni sorszám szerint!?? Miért kell azt számon tartani, hogy ki volt előbb? Vagy akkor számozzuk be az összes partnert akár házasság volt, akár nem, mert ezek mind hozzátettek valamit az ember személyiségéhez?Akkor a lakásajtók előtt olyan sorszámosztó automatákat kellene felszerelni, mint a hivatalokban. Lehetne választani a menüpontok közül: csak szex, felületes kapcsolat, komoly kapcsolat, házasság, testvér, féltestvér stb. Ki mit akar...
Ezeknek a kapcsolatoknak rég vége és nem élünk egy végtelen számú, óriási családban mindenkinek a mindenkijével, energetikailag sem! Ahogy nem élek együtt most az első és többi kapcsolatom felmenőivel és leszármazottaival sem, ezért gondolom, hogy a mostani kapcsolatom előző kapcsolatai (és ezek rokonai) sem tartoznak a mostani családomhoz semmilyen szinten sem. Pláne beszámozva! Ja? Most jöttem rá a dolog logikájára: rohadt sokan lennénk egy családban, ezért lenne szükség a számokra! A házastársamnak most én vagyok az egyetlen és egyben legfontosabb házastársa és fordítva. És ez így van jól. Engem ne számozgasson be senki, nem tárgy vagyok, hanem egy ember aki fejlődik a kapcsolatá-(-ai)ban, ugyanúgy, ahogyan ő. Ő sem foglalkozik azzal, hogy hány partnerem volt őelőtte és esze ágában sincs sorszámozni engem, pláne rangsorolni!
És miért az első házasság lenne a legerősebb? Márti ezt ugye Te sem gondolod komolyan? Nekem nem az első kapcsolatom volt a legerősebb és az sem, akivel hosszan együtt éltem! Az a kapcsolat a legerősebb, ami még tart...
A korábbi kapcsolatok lezárultak és ennek így kell lennie, nem kell belekeverni azokat akik nem tartoznak oda.
Ha annyira erős kötésű lenne az "első" kapcsolat,házasság, akkor nem bomlana fel...
Szerintem nem az időbeli sorrendiség elfogadásából van a gond, hanem abból, hogy egy-egy szereplő nem akar továbblépni vagy az Első fél még mindig úgy érzi, hogy mivel ő volt előbb időben, a házasság felbomlása után is ugyanolyan jogokkal rendelkezik a volt partnere felett még mindig, mint korábban, a házasság megléte alatt. És ha a Második ezt elfogadja, hogy ő csak második, akkor ezzel az Első alá remek lovat ad. AMAR

Kedves Márti!

Olvastam a postodat, amit belinkeltél.
Azért itt sok mindent pontosítottál! Félre ne érts, nem kétlem, hogy az itteni (fenti) bejegyzésedben is így gondoltad, amit írtál - nyilván, ez az álláspontod, nem mondhattál mást -, azonban, hogy ezt nem sikerült maradéktalanul kifejezned az biztos.
Nem akarok szövegkohéziós és szövegértési problémákba belemenni, de az alábbi mondatokat nemigen lehet olyan értelemen dekódolni, ahogy azt a belinkelt bejegyzésedben magyaráztad:

-"De azt tudnunk kell, hogy az első kötés a legerősebb…"
-"Ha az új partner nem látja ezt be, és nem fogadja el, hogy párja előző házastársa előtte áll, s gyermekeik előbbre állnak a sorban, mint az ő közös gyermekeik, akkor a kapcsolatnak nincs jövője."

Azt hiszem, kevés olyan ember van, aki az első férjnek/feleségnek akarja magát tudatni, ha egyszer nem az! Nem is tudom, van olyen ember egyáltalán, akinek magyarázni kell azt, hogy ő a második házastárs, amikor papírok is igazolják, hogy nem így van?
Az ezen az oldalon lévő írásod nem az időrendi sorrendiségre enged következtetni!
Márti, én tényleg nem kétlem, hogy nem így szántad ezt a szöveget, mégsem sikerült úgy, ahogy gondoltad!

Én is éltem patchwork családban. Működött is amíg létjogosultsága volt, mégis...cukormázasnak (ezért igaztalannak) is vélem, amikor olyan véleményeket olvasok, amelyek még csak a sorok mögött sem engednek következtetést arra, mekkora "munkát" jelent egy ilyen családi képződményt működtetni/fenntartani.

Van egy oldal (ami azt hiszem már nem működik): http://mozaikcsalad.hu/ ,amely reálisan, a patchwork családi létet minden örömével és bánatával, sokszor humorosan tárgyalja.
Azt hiszem, az igazság inkább arrafelé van, semmint a cukormázban.

Mindenen túl, nagyon örülök, hogy a témával foglalkozol, kevesen teszik - annak ellenére, mennyire általános ez a családi formáció manapság.

Üdvözlettel:
Anaszti

Szia Márti, igazából nem tudok hozzászólni, mert nem patchwork családban nőttem fel, de most úgy tűnik, hogy nekem ilyen lesz, ezért ezek a gondolataim támadtak: Amikor az eredeti írásodat olvastam, akkor engem is az gondolkodtatott el, mint az A. hozzászólót, hogy én akkor örökre második leszek és a közös születendő gyerekeink is? A sorrendiséget illetően is vannak ezzel gondjaim, mert nekem ez az ELSŐ házasságom lesz, az első első, az első második és az első harmadik (vagy amennyit majd ad az Isten) születendő közös gyerekünkkel mindkettőnk számára. (Geréb Ágnes szülésznő mondta, hogy "az orvosok már könnyedén veszik azt, ha egy nő a negyedik gyerekét szüli, pedig annak a nőnek az lesz az ELSŐ negyedik szülése". Azért írtam ezt le példának, hogy világosabb legyen amit mondani akarok.) Persze úgy képzelem, hogy a párom fiát el- és befogadom a családunkba, de az első házasságát nem, mivel úgy gondolom, hogy az ő volt partnere nem tartozik hozzánk, a mi családunkhoz semmi köze sincs semmilyen szempontból sem. Azt elfogadom, hogy volt ilyen a párom életében, de ami elmúlt, az elmúlt. Te is azt mondtad és sokan mások is (és én is ezt vallom a tapasztalataim alapján), hogy az előző kapcsolatot teljes egészében el kell engedni ahhoz, hogy a következő működjön és boldog legyen, vagy egyáltalán kialakuljon egy új kapcsolat. Persze mindenki úgy éli az életét ahogy akarja és kényelmes neki, rengeteg példa és ellenpélda van a patchwork kapcsolatokra....annyi, ahány embert megkérdezel... Szerintem, (bár nem vagyok oktatója, de rengeteg családállításon voltam) Hellinger az elhallgatott gyerekekről beszélhetett ilyen értelemben, olyan családokról ahol a féltestvérek nem is tudnak egymásról, mert esetleg még kicsik és nem mondták el nekik amit tudniuk kell. Ezzel nem értek egyet, mármint az elhallgatással: hogy nem beszélik meg velük a felnőttek a dolgokat és lenézik a gyerekeket az életkoruk miatt, mert szerintem a gyerek nem hülye, csak kicsi. Azt gondolom, hogy bármiről lehet velük beszélgetni és jobbnak tartom az őszinteséget minden témában. A hazugsággal, elhallgatással többet árthatunk a gyerekeknek/felnőtteknek, mintha őszintén megbeszélnénk mindent. Az őszinteség lehet, hogy fájdalmat okoz egy rövid időre, de a másik felet legalább tiszteletben tartjuk azzal, még ha fáj is, hogy igazat mondunk neki. Hosszútávon ez a kifizetődő. AMAR

Szia,kedves A.!

Örülök, hogy felfedezted az igazságmorzsákat az írásomban! Furcsák ezek a morzsák: ha el tudjuk fogadni a létezésüket, nem okoznak gondot, de ha nem, a torkunkon akadhatnak...

Nem én fedeztem fel őket, hanem Bert Hellinger, hosszú évtizedek óta tartó családterápiás tevékenységének tapasztalatai alapján.

Viszont megtapasztaltam sokszorosan, több szerepben a létezésüket.

Gondolom, többen is úgy érzik, nem elfogadhatóak ezek az állítások, ezért megírtam a válaszomat egy hosszabb blogbejegyzésben, melyet itt olvashatsz:

http://parkapcsolatitrening.posterous.com/te-hanyadik-vagy

Minden jót!

Márti

Dinnyés Márta
NLP mester

Szia!

Kedves Márta, sok igazságmorzs van az írásodban, de mint évekig patchwork-családban élő kérdezem: azt komolyan gondolod, hogy azt BÁRKI el tudja fogadni, hogy örökre második maradjon? Pláne azt, hogy a közös gyerekük a második, harmadik vagy nem tudom hányadik a sorban?
De ha ezt el is fogadja így valaki, az szerinted egészséges lelkületű ember?
Túl a szépen hangzó ideákon és túl a cukorhabos hazugságokon, ez elvárható egy embertől? Vagy itt teljesen máshogy kell megközelíteni a dolgokat? Gyanítom, igen. A működőképes patchwork-családnak nem a fent leírtak az ismérvei.
Mit gondoltok?
A.

Kedves Sz. M. köszönöm, hogy kimondtad helyettem is! Sosem tudtam megérteni azokat, akik véleményt alkotnak valamiről, amit nemcsak hogy nem próbáltak ki, de nem is ismernek. Az pedig, hogy sokan beletörődnek a rosszba, szinte általános jelenség lett. Legyen az házasság, munka, vagy iskola. Mert manapság sokan úgy élik meg hétköznapjaikat, hogy a munka fárasztó idegeskedés, nyűg. A gyerekeknek is azt sulykolják: az iskola a gyerek munkahelye, ott teljesíteni kell, szenvedni, küzdeni. Mivé változtatjuk így a csillogó szemű kisgyerekeket, akik olyan kíváncsian, kitartóan és örömmel kezdik el felfedezni, megismerni és megérteni a világot, ráadásul fittyet hányva a nagy bukásokra - a szó konkrét és átvitt értelmében is? Hiszen tanulni, új dolgokat megismerni jó! Ha a Kis Herceg most járna erre, mondaná is, hogy "Ez is olyan dolog, amit nagyon is elfelejtettek az emberek." Márti

Előzőekben olvasható hozzászólásomból lemaradt a visszautalás a szerző soraira. Hogy érthető legyen most idézem: Ha az egyensúly bármelyik ponton felborul, annak katasztrofális következményei lehetnek....... Sz.M.

... amelyet a mindennapjainkban tapasztalunk is, csak legtöbben az okait nem kutatják. Úgy gondolják, bele kell törődniünk a "megváltoztathatatlanba", ahelyett, hogy rendet tennének a világukban. Pedig számtalan technika áll rendelkezésre ehhez. "Én nem hiszek az ilyenekben!" - mondják, s ha rákérdezel, hogy milyenek az ilyenek, ködös mellébeszéléssel találkozol. Véleményt nyilvánítanak valamiről, amiről fogalmuk sincs, amit nem láttak, nem tapasztaltak. És csodálkoznak, hogy az életünk egyazon mederben folyik. Változás csak úgy érhető el, ha mást is teszünk, mint amit eddig tettünk. Ne sajnáld magadtól a tudást. Aki drágának találja a tudást az nincs tisztában a tudatlanság árával. Sz.M.