A testvérem rendelkezik egy életvezetési elvvel: ne siess túlságosan elintézni a dolgokat, hátha nem is lesz szükség rájuk. Egyik példaként az aranyhal-párja esetét emlegeti, kik jól érezvén magukat az akváriumban egy alkalommal annak rendje és módja szerint eljárták a násztáncot, s leívtak. Egy idő után a gazda szomorúan vette észre, hogy a csecsemőgondozásra szánt kisakváriumba külön tett ikrák rothadásnak indultak. Bánatában addig-addig halogatta a kidobás gyászos műveletét, amíg az aranyhalacskák eltökéltebb része fogta magát és mégiscsak kikelt! A vízi jószágok leszármazottai még ma is – mint hal a vízben – élnek a nagymamám kerti tavacskájában.

A rendszerváltás ideje táján egy nyáron át automatikus öntözőrendszereket húzgáltunk a földbe Dél-Ontárióban gazdag polgárok portájára. Elég különös hozzáállás: van kertem, de nincs. Nem akarok ott lenni benne, ápolni, locsolni, beszívni az esti vízpára illatát, kissé összefröcskölődni a melegben. Beállítom a garázsfalra szerelt időkapcsolót, éjjel kettő és fél három között kiemelkedik a fekete kis hengerek ufóteste a gyepből, szórja a sugarat, visszasüllyed, kész. Kissé ahhoz hasonlít, amikor az ember nevelőkre bízza a gyerekét, én legyártottam, most már csiszolgassa más. Na mindegy, legalább a szabad levegőn dolgoztunk, az Ontárió-tó partján elterülő parkszerű kertekben bóbitás, szép bíborpintyek lesték kíváncsian a turkálásunkat.
A főnökömet Dennisnek hívták, a helyi viszonyokhoz képest aránylag nyitott és laza, repülőmániás srác volt. A munkához kötődő jövés-menés közben olykor megállt a torontói repülőtéren, ahol a korlátra könyökölve órákig bámultuk a fel-leszálló gépeket. Hogyan emelkedhet a levegőbe egy ilyen nehéz micsoda? – kérdezte áhítattal a hangjában. Elismeréssel adóztam e lelkesedésnek. A repülőbámulással töltött órákat persze felszámoltam, így nekem végülis mindegy volt. A csodálatát pedig egyfajta spiritualitás kifejeződésének véltem, noha hamar kiderült, hogy ez kizárólag a repülőgépekkel kapcsolatos jelenségekre korlátozódott.

A műanyag alkatrészekkel való legózás közben bőven adódott alkalom a csevegésre. Minthogy a mélyebb témák érintése az észak-amerikai kultúrában tilos, többször is szóba került a szabad idő eltöltése. Dennis a helyi szokáshoz híven dollárra és centre beszámolt az élmények értékéről, melyekben része volt, az általam átadni próbált információra pedig legtöbbször udvariasan hallgatott. Aztán egyszer, kissé értetlenkedve hunyorgó szemmel kibökte: „Hogy érezheted jól magad, ha nem költesz pénzt?”
Tetszett ez a fogalmazás. Már régóta koptattam a préri füvét meg a négyzethálós települések aszfaltját, de ennyire nyers formában még nem hallottam a fogyasztói társadalom egyenletét.

Szóval hogyan is állsz a karácsonyi bevásárlással? Mindent megvettél mindenkinek? Becsomagoltad szépen, színes papírba, műanyagba, celofánba, a csomagok egyenként átkötve rejtőznek a szekrény alján, mellettük a szaloncukor, az idénre kiválasztott színű foncsorozott gömbök, mind csak a karácsonyestét várja, a műanyagba csinosan bebújtatott fa pedig már az erkélyen hever?

Nem?
Akkor jó.

Így ugyanis még van esélyed idén a dugóban csühődés, plázában gyömöszkölődés, kapkodás, idegeskedés és környezetszennyezés helyett valami értelmeset csinálni.

Meglehetősen sajátos korban és társadalomban élünk. Nem tudom, neked mennyire esett szét a családod, a baráti köröd – a valódi együttlét, gondoskodás, odafigyelés, közös értékek és cselekvések helyét átvette-e a minél több zseton árán megváltott, tömegtermelésből származó cuccok halmaza. Úgy gondoljátok-e, hogy ha valaki nem költött X forintot rátok, akkor nem szeret? Vagy képesek vagytok egymással beszélni?

Ez utóbbi esetben talán meghívhatod a szívednek kedves embereket (ahogy én most téged) egy intellektuális kalandra. Némi tűnődésre azon, hogy miképp érezhetitek igazán jól magatokat együtt, akár úgy is, hogy nem költötök pénzt. Hogyan lehet valóban ünnep az ünnep?

Váratlanul, testületileg beállítani egy idős rokonhoz, és megcsinálni neki valamit, amire már régen vágyik...? Együtt alkotni valamit, amiben nem vagytok teljesen biztosak, hogy meg tudjátok-e csinálni...? Közösen elmenni valahova (mindegy, hogy milyen messze vagy közel)...? Meghívni valakit, aki eddig nem volt benne a körben, pedig igazából beletartozna...? Elmesélni, megmutatni dolgokat egymásnak...? Vagy valami egészen más...?

Persze a média-közvetítette sablonok leváltásához talán kell egy kis merészség. Amiképpen az élethez is.

Kellemes karácsonyt kívánnak – az aranyhalak.

Murányi Péterről a Mindennapi NLP-n

Ugróegér