Dinnyés Márta: Óriásként Liliputban
„Békés és barátságos magaviseletem révén teljesen megnyertem a császár és népe kegyét, s élt bennem a remény, hogy hamarosan szabadlábra helyeznek. Igaz, el is követtem mindent, hogy biztosítsam a magam számára ezt a kedvező hangulatot. A gyermekeket tenyeremen táncoltattam; de a gézengúzok csakhamar olyan vakmerők lettek, hogy hajamban bújócskát játszottak. Hogy pedig a felnőtteknek is kedvében járjak, gyakran végig feküdtem a földön és tűrtem, hogy testemen ide-oda mászkáljanak. Így azután lassanként félelmük egészen elenyészett; rám nézve pedig az apró emberekkel való bizalmas érintkezés avval az előnnyel járt, hogy mindjobban megtanultam az ország nyelvét.”
(Swift: Gulliver utazásai)

Gyermekkorom egyik első emléke egy érzés, melyet apukám egy kedves barátja váltott ki belőlem – úgy öt éves koromban – azzal, hogy ha találkoztunk, rögtön üdvözölt, lehajolt hozzám és a tenyerét nyújtotta felém: „Szia Márti, csapj bele!” Ráadásul még el is húzta előlem néhányszor a tenyerét, mielőtt belecsaphattam volna. Minden alkalommal mosolyt csalt az arcomra, ezzel az apró játékkal – és ez egyben büszke mosoly is volt. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy ez az „óriás” szó szerint – és jelképesen is „leereszkedik” hozzám, emberszámba vesz – engem, liliputi méretű apróságot.
Ma – az
NLP előfeltevéseinek ismeretében úgy fogalmaznék: belépett az én világomba,
ott volt az én térképemen.
Ellentétben sok más felnőttel, akik vagy levegőnek néztek, vagy fölém tornyosulva
szóltak le „hozzám” egyes szám harmadik személyben, mintha ott se lennék: „Milyen
aranyos ez a kislány! Hogy hívják?”
Tudattalanomba örökre bevésődött ez a kétféle érzés. Nem felejtettem
el felnőttként sem – s minden 2 évesnél idősebb „liliputival”, - aki már tud
beszélgetni, és többé-kevésbé kialakult az én-tudata - úgy viselkedem, ahogy
én szerettem volna annak idején, hogy viselkedjenek velem a felnőttek.
Nagyon sok ismerős és barát gyerekeitől kaptam olyan visszajelzést, hogy engem
imádnak a gyerekeik - még azok is, akikkel csak ritkán találkozom. Csupán azért,
mert mindig lehajoltam hozzájuk, kapcsolatba léptem velük (pacsi, puszi vagy
kézfogás) közvetlenül őket szólítottam meg, bemutatkoztam nekik és váltottam
velük néhány szót.
Viszont sosem csipkedtem meg az arcocskájukat, és nem mondtam olyan banalitásokat,
mint „De megnőtt ez a gyerek!” (Miért, össze kellett volna mennem? – kérdeztem
én erre magamban, annak idején…)
Amikor megszületett a saját gyermekem, és a járókából kikerülve
a szőnyegen kezdett játszani, a délutáni alvástól az esti fürdetésig „szabad
program” volt. Mellette feküdtem a földön, hiszen ő is még csak feküdni, oldalra
fordulni, és játékokat megfogni, rázni, zörgetni tudott. Ő nem jöhetett még
az én „térképemre”, én mentem hát az övére. (Bár akkor még nem is hallottam
az NLP-ről!)
Közben beszéltem hozzá, énekeltem és verseket mondtam neki. Persze, szép lassan
rávezettem az őt körülvevő világ térképeire is, a lakás felfedezése után jöhetett
a kinti táj: biciklizés - először gyerekhordó hátizsákban, aztán három, majd
két keréken -, strandolás és homokvár-építés a Duna-parton, kutyaúszás, siklás,
mellúszás, kirándulás hegyen-völgyön… hogy mindent megismerjen, megtanuljon,
szép lassan, fokozatosan.

Nincs is szebb annál, mint mikor az ember egy csillogó szemű gyereknek megmutathatja, mi mindenre képes az ember, milyen érdekes és gyönyörű a világ, amelyben élünk!
Hallottam egy érdekes kezdeményezésről: óriás méretű bútorokkal rendeztek be egy túldimenzionált laskást, abból a célból, hogy felnőttek kipróbálhassák, milyen érzés lehet Gulivernek lenni az óriások országában, kisgyereknek a felnőttek világában. Hogy minden gyakorló és leendő szülő kipróbálhassa, milyen érzés felmászni egy felnőtt székére, vagy levenni valamit egy állva szemmagasságban lévő asztallapról, melyet épp hogy csak elérünk. Én is nagyon szívesen kipróbálnám, mire lennék képes ilyen környezetben, és nagyon jó ötletnek tartom, minden leendő és gyakorló kisgyerekes szülő számára. Hányszor gondolunk bele mi, felnőttek, hogy micsoda fantasztikus teljesítményt nyújtanak a kisgyerekek?
Milyen érdekes, hogy az iskolában sokféle készséget elsajátíthatunk,
és sok tudományos ismeretre tehetünk szert, de azt, hogy hogyan bánjunk saját
gyermekeinkkel, hogyan teremtsünk és tartsunk fenn velük jó kapcsolatot, nem
tanítják.
Ha rajtam múlna, én bevezetnék egy ilyen tantárgyat, mert hiszen a szülők felelőssége
óriási. Gondoljunk csak bele, hogy gyermekeink szilárdan hisznek három dologban:
1. A szüleim a legjobbat akarják nekem.
2. A szüleim mindig tudják, mi a jó nekem.
3. A szüleimnek mindig igaza van
…és ez a hitük elkíséri őket egészen kamaszkorukig.
Amikor aztán felülvizsgálják, és - ha szükségesnek érzik, módosítják ezt a meggyőződésüket.
No, de erről majd legközelebb…
Dinnyés Márta
NLP mester
- 4562 olvasás







del.icou.us
Azért hánynak fittyet,
Azért hánynak fittyet, mert nem akarnak változtatni, mert
- valamitől félnek
- lusták
- gyávák
- tudatlanok
- meg ilyesmi.
A legrosszabb, ha tudod, a gyerekeddel jobban is bánhatnál, de nem teszel semmit. Lelkiismeret-furdalással hánynak fittyet!
Kiegészítem magamat: A
Szia Márti és Tibi, ezt
Hogyan legyünk normális
"Csak azt nem értem, hogy a
"Csak azt nem értem, hogy a szülőknek miért jó az, ha önbizalomhiányos, szeretethiányos és egyéb -hiányos gyermekeik lesznek, akik később is küszködnek a felnőtt léttel, párkapcsolatokkal, családdal stb. mert ők nem láttak egészséges példát?"
Azt gondolom, nem jó nekik. Az esetek többségében fogalmuk sincs róla, hogy ők bármit is elrontanak. Sok szülő a legnagyobb igyekezettel, szeretettel és jó szándékkal árt a gyerekének.
Tibi
Szia Márti! Sajnos én is
Szia Márti!
Sajnos én is csak elenyészően kevés jól, pozitívan, biztatva nevelő Felnőttel találkoztam gyermekkoromban/kamaszkoromban! Ha jól emlékszem kettő ilyen ember volt, egyik sem szülő, nagyszülő, sőt még csak nem is pedagógus volt. De lehet, hogy szerencsém volt hogy egyáltalán két példa is akadt az éltemben.
Létezik egyáltalán: Hogyan legyünk normális felnőttek/szülők c. tanfolyam?
Szerintem a felnőttkori problémák 90%-a a gyermekkori traumákhoz vezethető vissza, amiért a gyerek elhitte amit mondtak neki. Csak azt nem értem, hogy a szülőknek miért jó az, ha önbizalomhiányos, szeretethiányos és egyéb -hiányos gyermekeik lesznek, akik később is küszködnek a felnőtt léttel, párkapcsolatokkal, családdal stb. mert ők nem láttak egészséges példát? (Vagy: mivel a szülő sem igazán felnőtt érzelmileg, csak így tudja, így akarja a hatalmát megerősíteni a gyerekével szemben, hogy a gyerek önbizalmát nemcsak nem fejleszti, hanem esetleg ki is törli végleg a gyerekéből?) Jó,jó. A szülők és nagyszülők sem igazán láttak mást, de akkor miért nem választották azt, hogy az ellenkezőjét teszik annak amit velük tettek? Néhányan biztos képesek rá, viszont sok embernek nehézséget okoz ezeket a nagyon is meghatározó negatív kódokat, modelleket átváltoztatni pozitívvá, építővé. Talán sokuk azért nem akar, tud felnőtté válni, mert még mindig vár ezekre a szülői pozitív visszajelzésekre, megerősítésekre? Persze azt tudjuk, hogy nem a környezet visszajelzése határozza meg az önbizalmat, viszont sokat segítene, ha nem a hajunknál fogva kellene magunkat a mocsárból kirángatni, hanem adna valaki egy létrát vagy valamit...AMAR
Hozzászólás