Első lépések (2.)

Az írás első felét IDE kattintva olvashatod.

Még gyerekfejjel rá kellett döbbennem arra, hogy a magunk megfigyelése úgy a legegyszerűbb, ha azt nézzük meg, hogy miként reagál ránk a világ vagy épp a másik személy, amikor épp beszélgetünk. Figyeljük a gesztusait, a szavait, amiket mondatai hordoznak, nézzük a szemét, a kéz- és testtartását. Izgalmas játék volt ez mindig is, s ki hinné, hogy milyen sokat elárul rólunk a mások viselkedése. Persze ez sem megy olyan könnyen, mint ahogyan az hangzik. Hosszas megfigyelés és elemzés vezet el addig, hogy a lehető legvalósághűbben tudjuk megmondani azt, miként is jellemeznek minket beszélgetőpartnerünk gesztusai.

Emlékszem arra az esetre, amikor Perkola barátommal beszélgettünk, s igyekeztem kívül helyezni magam a saját helyzetemen. Mondhatjuk úgy is: perspektívát váltottam.

Egy jól megrakott tűz körül üldögéltünk, s néztük ahogyan a fahasábok eleinte átveszik a tűz melegét, majd izzásba jönnek, s miután átadják magukat a hirtelen hőnek és lángokat csapnak ki magukból mindenfelé, fokozatosan átmennek egy finomabb izzásba, ahol az erő már nem a lángban van, hanem a folytonosan, egyenletesen meleget adó parázsban rejlik. Arra már nem nagyon emlékszem, hogy miről is folyt a diskurzus – mert hát Perkolával a világ legtöbb dolgát át tudtuk beszélni –, de arra jól emlékszem, ahogyan barátom velem szemben ül, és beszélgetünk. Pontosabban én beszélek, ő pedig hallgat.

Sok mérfölddel a hátam mögött a minap úgy döntöttem, hogy papírra vetem gondolataimat. Ugyan még sok minden előttem van az életben, de amit eddig megéltem az mégis sokat mondhat azoknak, akik még csak most kezdik saját útjukat járni. Nem hiszem, hogy megoldottam a gordiuszi csomót, sem azt, hogy az élet misztériumát kiismertem volna, de magam tanulságára is kikívánkozik belőlem életem bizonyos részeinek története, s az, ahogyan mertem változtatni magamon és körülményeimen.

Rengeteg döntést kellett meghoznom az évek során. Hol fájdalmasat, hol kevésbé fájdalmasat, de azt hiszem, életem legnehezebb lépése az volt, amikor eldöntöttem, hogy jobban meg akarom ismerni magamat. A döntés nehézsége abban állt, hogy nem tudtam miként és hogyan is kezdhetnék neki. Egyetlen cél vezérelt: megtudni ki vagyok Én.

Mondanom sem kell, hogy sem szüleim, sem pedig barátaim nem tudtak mit kezdeni egy olyan egyszerű – mégis számomra alapvetően fontos – kérdéssel, hogy ki vagyok Én? Akárhányszor is teszem fel ezt a kérdést magamnak nap mint nap, sosem tudom, miként kellene válaszolni. Valami mindig kimarad a válaszból.

Talán 14 éves lehettem, amikor legelőször felmerült bennem az alapvető igény, hogy megfogalmazzam magamnak létem alapjait. Azonban sokáig nem jutottam el, mert a kérdés értelmezésénél elakadtam.

Ki vagyok én?

Miféle kérdés ez?

Akármilyen oldalról is közelítettem meg, annyit sikerült megállapítanom, hogy jóféle kérdés, mégis valószínűleg a legnehezebben megválaszolható az összes közül, ami eleddig a fejemben motoszkált. De ez engem csöppet sem bátortalanított el. Inkább adott némi célt az életemnek és későbbi vándorlásaimnak.

Tom Dotz, az NLP Comprehensive igazgatója ezekkel a szavakkal vezette be a következő írást:
“A megfelelő hozzáállás az egyik alapvető tétele az NLP-nek. Ebben a kedves történetben Steve Andreas elmondja, hogyan lehetséges a tapasztalatainkból és lehetőségeinkből a lehető legtöbbet kihozni a megfelelő hozzáállással és személyes szűrőink beállításával.“

És valóban, a saját nézőpontunk jelentősen formálja életünk, hiszen ez dönti el, hogy valamit lehetőségként vagy veszteségként, örömként vagy fájdalomként élünk meg. Kérlek, fogadd szeretettel a most következő rövid történetet!

Szűcs Tibor

Hálaadás

Írta: Steve Andreas

Van egy történet egy öreg földművesről az 1860-as évekből, akinek a földje a nyugati út mentén feküdt a Közép-nyugaton, amelyen a bevándorlók is érkeztek. Mivel az útnak ezen a részén az öreg földműves birtokán átfolyó kicsiny patak volt az egyetlen vízforrás, a kivándorlók sokszor lefékezték poros szekereiket az öreg nyárfák alatt, hogy megitassák lovaikat, hogy hűsöljenek, és megpihenjenek egy ideig, felfrissüljenek a csörgedező patak hangjától, miközben a nyári bogarak szelíden zümmögtek a sűrű árnyékban. A későn érkezők gyakran tábort vertek éjszakára, mielőtt szekerükkel újra nyugat felé vették az irányt.

Mivel estére az öreg földműves végzett a munkájával, gyakran lesétált a mezőn a patakhoz, hogy meglátogassa a bevándorlókat. Szeretett velük beszélni, hallgatni az éjszaka hangjait és megnézni, vajon tudja-e könnyíteni valami aprósággal az utazók nyugatra tartó útját.

Az öreg lassú, megfontolt modora és lágy, mély hangja még az ijedt gyereket is rövid idő alatt megnyugtatta, és a legtöbb felnőtt is örömmel töltötte vele az időt. Mélyen barázdált arca a nyárfák kérgére emlékeztette őket, a szeme pedig úgy csillogott, mint amikor a patak megcsillan a napfényben, miközben átgördül egy kavicson vagy faágon. Legalább annyira a része volt a földnek, mint a zöld és sárga zuzmóba öltözött kövek a patak mellett, amelyeket 15 ezer évvel azelőtt hordtak ide a gleccserek.

Nyolc Tanú (Vantage-Point)

Elõször talán meglepõdtök, hogy enelpés szemmel nézve mit láthatunk egy igazi pörgõs, amerikai, akciófilmben, ami zömében lövõs-robbantós- üldözõs-kocsitörõs- terroristás jelenetekkel van tele. Kb. olyan, mintha a 24-et néznénk.

Akarsz én lenni?

Cseréljünk helyet! Na nem igazándiból, mert én nagyon szeretek én lenni. Annyira, hogy más sem akarok lenni csak én, állandóan. Viszont vannak helyzetek, amikor feladom a saját helyem és pozíciót váltok. Ilyenkor átülök velem szembe és onnan figyelem magam.