Várakozással telve (1.)

Várakozással telve (1.)

- Jupó elmélkedései a világról és önmagáról -


Esik. No, nem szakad, hanem olyan szépen, csendesen, de folyamatosan. Már régen volt, hogy ilyen sokat esett volna. Vártam rá, és a föld is vágyott rá, ám amikor itt van, akkor valahogy nem kívánom. Fázom, és olyan érzés, mintha az eső egyenesen beköltözött volna a csontjaimba. Meleget kívánok. Persze, mert ha épp felhős az ég, akkor a napot keresem, s amikor előbukkan..., nos, akkor meg egy idő elteltével a hűvöset kívánom. Néha még magamon sem tudok kiigazodni, s ez roppantul bosszantó tud lenni, mert haladnék, mennék előre, de maradnom kell. Az eső miatt – gondolom én az első pillanatokban. Valahol máshol kellene lennem. Ott, ahol cselekedhetek, ahol tehetek valamit azért, hogy elérjem a célom. Elvégre úton vagyok a Nagy Keresésben. Azonban most a keresés leállt, az eső van itt, és esőben nem lehet keresni. Szóval várakozom.

Bár, ha jobban belegondolok, akkor talán most nem is cselekedni kellene, hanem pihenni és figyelni. Például az esőre, mert ez van most, s ahogyan elnézem, nem is olyan rossz. Különben is az esőben olyan sok csoda van.

Itt van például a csend. Bárhová nézek, minden mozdulatlan, minden várakozik. Én is. Hogy mire azt még nem teljesen tiszta a magam számára sem, de érzem a várakozás feszült pillanatait. Érzem, ahogyan a cselekvést megelőzi a hosszas várakozás, s oly sokszor helyettesíti azt. Tetterő van bennem. Ott lappang legbelül. Érzem a kitörni akarásából adódó feszültséget. Már épp felállnék és rohannék a célom felé, de még az utolsó pillanatban a mozdulat kezdete előtt megállok... és várok tovább. Hogy mi állít meg az utolsó előtti pillanatban? Hm... magam sem tudom. Talán félek?

Félre dobom a félelem gondolatát és tovább figyelek. Nézem, ahogyan a hatalmas, kövér cseppek beletoccsannak a pocsolyába, ami éppenséggel csak pár perce kezdte meg földi életét, s lám egyre csak gyarapodik, nő és mind több és több helyet kíván magának. Ahogyan a cselekvés vágya is bennem. Újból elkap a szele, s már egyre jobban tombol bennem. Szinte felkap, magával ragad és mozdít... és emel..., majd elenged... és hirtelen megint szélcsend. Csak az eső csepereg, olyan csendes magányában, ahogyan a szomorú délutánokon szokta, s amikor a várakozáson kívül semmi nincs bennem. De mire várok?

Érdekes dolog a várakozás. Mindig van mire és miért, ám valójában a várakozáskor minden esetben csak álmodozunk, és ez az álmodozás nem mindig jóféle álmodozás. Nevezhetném talán rémálmodozásnak, mert ilyenkor van, hogy a legrosszabbakat gondolom el. Amíg nem tettem meg, amit meg kell tenni, addig nem is tudhatom biztonsággal, mi fog történni, mi történhet, hiszen az összes körülmény sosem látható egyetlen nézőpontból. Akkor talán helyet kellene változtatnom, hogy többet is lássak, de ehelyett csupán helyzetet változtatok, vagyis megint nem jutok előre. Mintha egyenesen kifogásokat keresnék, s amikor nem találok valós kifogásokat, akkor pedig valahogyan magától értetődően legyártom azokat magamnak. Megbizonyosodom bennük, hogy támadhatatlanok, akárhonnan is nézem őket, majd egyszerűen megvonom a vállam és csak annyit mondok magamnak: „Hiszen én mennék és csinálnám, de itt van ez az eső, meg ez a hideg, nyirkos levegő, ami ellenében nem tudok most tenni. Várnom kell.”

És akkor megint várok. De most azt hiszem rajtakaptam magam, mert most figyelek is. Minden erőmmel igyekszem és úgy érzem, jól csinálom. Megdicsérem magam és vállon is veregetném, de ismét előtör belőlem a vágy a mozdulatra. Óriási erővel támad. Egyenesen egy olyan szélrohammal állok szemben, ami mögött hatalmas tornádó feszül. Felállok, testemet átadom a külső és belső erőknek, amikor egyszer csak újra csend lesz. Nem is értem. Körülnézek és már eső sincs. Mintha soha nem is lett volna. Ugyan a talaj vizes és a fák levelei is roskadoznak a könnyűnek ható cseppek folyékony súlya alatt, mégis az égbolt kiderült és szinte süt a nap. Töprengek magamban, mert érzem, hogy valami nincs rendjén. Ilyen erőt már régen éreztem magamban és ez most igazán magával ragadott. Nem tűnhetett ilyen gyorsan el!

Ekkor veszem észre, hogy a vihar szemében vagyok, benne a megmagyarázhatatlanul végső csend közepében, ami bármilyen meglepő is számomra, de emlékeket hív elő. Nagyon régi emlékeket, melyekre most mintha másként gondolnék vissza, mint akkor, amikor megéltem őket.

Az írás folytatását itt olvashatod.

Az összes Jupós cikk itt.

Regőczi Lalus
www.egigeroerdo.hu

 

 

Megosztás

Hozzászólás

  • A webcímek és email címek automatikusan kattintható hivatkozásokká alakulnak.
  • Engedélyezett HTML jelölők: <a> <em> <strong> <cite> <code> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd><p><br><img><table><tr><th><td><tbody><theader><sub><sup>
  • A sorokat és bekezdéseket a rendszer automatikusan felismeri.

További információ a formázási lehetőségekről