E téveszme szerint az ihlet irányíthatatlan, földöntúli jelenség; az embert megszállja a szellem, homlokon csókolja a múzsa, elkapja a forgószél és lám, isteni szavak hullanak a papírra. Máskor meg frusztráltan mered a képernyőre, és nem történik semmi. Egyeseket gyakran meglátogat a mennyei áramlat, szerencsétlenebb sorsú társaikat – minket – meg csak olykor-olykor vagy éppen soha.

Az ihlet valóban varázslatos jelenség – elfog egy érzelem, és olyasmik bukkannak elő belőlünk, amikről nem is tudtunk. Az írás egyik ajándéka a mélyebb rétegeinkkel való kapcsolat – hiszen megtanulhatjuk hívni őket. A tollforgatók, billentyűcséplők különféle módokat fejlesztettek ki erre; szerencsére nem muszáj rothadt almákat tartanunk a fiókban, mint Schillernek, vagy naponta nyolcszor megfürdenünk, mint Douglas Adamsnak. Más képességekhez hasonlóan az írás is tanulható, egyre tovább fejleszthető, s ennek egyik legizgalmasabb része épp a belső képfolyam, ritmus, lendület, szóáradat megindítása, amit ihletnek nevezünk. Akár el is kezdhetsz odafigyelni, hogy neked mi segít ebben.

2) A tehetség születik

Írni egyes, csodás képességekkel megáldott lények tudnak, mi, többiek, pedig legfeljebb bámulhatjuk őket – e tétel arra kétségtelenül alkalmas, hogy megkíméljen az erőfeszítéstől. Bátran játszhatjuk tovább a kedvenc számítógépes játékunkat, vagy ábrándozhatunk, hogy mire vittük volna, ha mi is tehetségesnek születünk. Közben az ábrándozás az írás egyik lényege. Az „őstehetségek” talán csak egyszerűen bátrabbak nálunk, s formába merik önteni a fantáziájukat. És azt sem tudhatja senki, hogy a megmutatott műveket miféle gyakorlatok előzték meg, amelyeket szobájuk magányában végeztek.

A jó írókban, költőkben valószínűleg már korán összeálltak a kiváló nyelvi készségek. Milyen szerencse, hogy leshetünk tőlük – csak el kell olvasni a műveiket! Bizony, a belső hangjaink képesek tanulni. Egyébként tényleg Petőfi akarsz lenni? Szerintem legyél inkább te. Ha szeretsz olvasni, máris van közöd az íráshoz, és a szókincsed is valószínűleg fejlett (nem a Blikkre gondoltam). Persze a legtöbbünknek jól jön egy kis visszajelzés, új szempontok, biztatás, javaslatok, hogy mit érdemes fejleszteni magunkban. Ettől, na meg a rendszeres írástól szilárdul lassan meg az önbizalmunk, alakul ki a saját hangunk. Ami egy idő után kívülről tehetségnek látszik.

3) A szövegnek rögtön jónak kell lennie

Minden mesterségnek megvan a maga eszköztára. Ha bepillantasz bármelyik műhelybe, megláthatod a falon szép rendben sorakozó szerszámokat. Csak nem gondoltad, hogy az írás másmilyen? Gyönyörű, jó fogású eszközök garmada áll rendelkezésünkre a szövegeink javításához, továbbírásához, színesítéséhez, összevarrásához, szétszedéséhez, áthangolásához stb. Mindezek bevetéséhez egyvalamire van szükségünk: szövegre!

Annyira jó érzés rájönni, hogy engedhetjük a még tökéletlen belső hangjainkat is megnyilvánulni, hiszen tudjuk, hogy hamarosan faraghatunk az eredményen. A kritikus hangok hátrább küldése (a legvégén, amikor átnézzük a művünket, kiváló szolgálatot fognak tenni) az írás egyik előfeltétele. Mifelénk az emberek gyakran túlságosan szigorúak magukkal – az egyik kulcs a megfelelő időbe irányítani a belső bírálót, hogy felszabadultan folyhassanak ki az ujjainkból a sorok.

4) A leírt szöveg szent

A jó írók mernek vágni. Amikor az áttekintésre, a megírt szöveg felülvizsgálatára kerül a sor, teljes léleknyugalommal nyesnek ki szavakat, mondatokat, bekezdéseket, fejezeteket a művükből. A maradékot boldogan írják át többször is, ha érzékelik, hogy ettől jobb lesz. Szerencsére az újrahasznosítás itt is működik: a kivágott részeket felhasználhatjuk ötletadónak, blogbejegyzésként, cikkben, új írás indítójaként és még rengeteg másra. A szöveg pedig egyszercsak elég jó lesz arra, amire szántuk. Persze ahogy összeáll a belső hangunk, fokozatosan egyre kevesebbet kell majd kaszabolnunk, de az olló mindig jó barátunk, szorult helyzetekben készségesen kisegítő társunk marad.

5) A nagy írókat hamar elismerik

Egyik kedvenc fantasztikusregény-szerzőm Frank Herbert. Dűne című könyvét mintegy húsz kiadó utasította vissza, míg egy végre rászánta magát a megjelentetésére, hogy, folytatásaival együtt a műfaj legnagyobb sikerévé váljék, millió és millió példánnyal, tömérdek nyelvre lefordítva, díjakkal, mindennel, ami kell. Az irodalomban se szeri, se száma az ilyen eseteknek. Ha próbálkoztál lapoknál vagy máshol, de eddig a fülük botját sem mozgatták vagy lefitymálták a munkádat, kitartás! Sok helyre el kell küldened, vagy más módon közzétenned, hogy valaki felfigyeljen rá, és te lehess a következő csodagyerek.

6) Csak csendben, békében és nyugalomban lehet írni

Ha remekműveid megalkotásához vissza akarsz vonulni Namíbiába, ahol az átlagos népsűrűség négyzetkilométerenként két fő, áldásom rád. Szinte bizonyos, hogy a homokdűnék fenséges magánya, a természet érintése termékenyítőleg fog hatni a gondolataidra. Az írással foglalkozó emberek zöme valamilyen különös okból kifolyólag mégsem Namíbiában alkot, hanem csörömpölő villamosra néző ablakú szobákban, netán kertes házban, ahol a szomszédok a motoros fűkasza odaadó hívei. Íróink közül számosan éppen nyüzsgő kávéházban szerettek dolgozni. Bizony, megtanulhatjuk kihasználni a saját élethelyzeteinket, az időréseket, a helyeket, ahol megfordulunk – akár azt a félórát a vonaton is.

7) Te döntöd el, hogy az írásod kinek szól

Az írás legelőször is önmagadnak szól. A tudattalan elméd olyasmiket fejez ki általa, amikről nem is álmodtál. Ott ülsz leesett állal, és nézed, hogy ez belőled jött ki. Vagy legalábbis rajtad keresztül. Mert, igen, mindazok mellett, amit eddig mondtunk a szövegalkotás szakma-szerűségéről, az írás egyben mágia is, amellyel kapcsolatba lépünk – ... valamivel. Spirituális gyakorlatnak is felfoghatjuk, nem beszélve a terápia-jellegéről. Bizonyos írásaid által gyógyulsz, fejlődik a személyiséged, olyanná kezdesz válni, amilyen mindig is szerettél volna lenni.

Ha megmutatod másoknak is, amiket művelsz, lesz olvasóközönséged is. És nem biztos, hogy azokból áll majd, akiket elképzeltél magadnak. Persze – különösen, ha tankönyvet vagy reklámszöveget írsz –, nem árt, ha valamennyire megegyezik az eredeti célcsoporttal, de az egyik legérdekesebb az lesz, hogy kiket szólít meg. Ezt egészen addig nem tudhatod, amíg valamilyen formában közre nem bocsátod.

8) Az írásodnak mindenkinek tetszenie kell

Jó, ha előre tudod: soha, semmilyen írás nem fog mindenkinek tetszeni. Teljesen mindegy, hogy miről szól, Csuncsulla kalandjairól Zimzumiában, a kollembolák szaporodásáról, vagy arról, hogy miként lehet napelemes serpenyőben strucctojás-rántottát készíteni, egyesek az orrukat fintorgatják majd rajta. Az emberek sokfajták, különféle dolgok tetszenek és nem tetszenek nekik, és ez jól is van így. Akinek nem tetszik, az majd olvas mást, viszont lesznek, akik éppen a te szavaidra vártak. És neked ezekre az emberekre kell majd gondolnod, miközben írsz – azokra, akiknek örömet okozol, akik élvezik a gondolataidat, tudásodat vagy fantáziádat, akik rájönnek dolgokra általa, akiknek segít az életében. Ez szárnyakat fog adni, reggel kihúz az ágyból, este a képernyő előtt tart, olyan, mint valami tudatmódosító szer. Nem csak a te tudatodat, másokét is módosítja. Valósággal hozzájárulhatsz a világunk alakításához általa.

9) Az íráshoz irodalomszakot kell végezni

Szerencsére ezt a tévhitet íróink nem osztották, mert akkor most nem lenne irodalmunk. Az irodalomszak amúgy abban hasznos lehet, hogy időt és fókuszt ad, na meg ismeretségeket. Magához az íráshoz az élet iskolájába kell járni. Mindegy, hogy mit írsz, újságcikket, szórólapot, doktori disszertációt vagy lírai verseket, a tartalom a saját tapasztalatodból fog eredni. Az írás fogásait pedig ellesheted másoktól, kibogarászhatod könyvekből vagy felszedheted tanfolyamokon. Valószínűleg nem a művek elemzése fogja legjobban gyarapítani az erre irányuló képességeket. A jó könyvek olvasása persze élvezetes, és a nyelvezeted is fejlődik általa. Ugyanakkor jó, ha tudod, hogy bármilyen életkorban, bármilyen háttérrel lehet írni. És ha a következő életedben méhecskének születsz, akkor legfeljebb zümmögni tudsz majd. Ezért ha vágysz az írásra, szerintem próbáld ki magad még ebben az életben.

A pesti lomtalanításban a világ minden elképzelhető tárgya fellelhető – ha az embernek szüksége van valamire, bízvást leslattyoghat az utcára, 70%-os eséllyel pont olyan domborulatút talál, amire vágyott. Valószínűleg jobb minőségű, mint a boltban, és a mellkas is dagadhat, hisz nem miattunk beleztek ki egy hegyet. Még figyelemreméltóbb, amikor olyasmit lelünk, amiről nem is tudtuk, hogy kell! Talán dimenziókapu lehet itt az Alföld és a hegyek találkozásánál, ahová távoli galaxisokból érkeznek nekünk az éppen szükséges dolgok.

Most mellőzném a lomok között található hihetetlen tárgyak felsorolását, hiszen a könyvekről akarok beszélni. Az utóbbi évek nemzetközisége érdekes leleményeket hozott, kubai gyerekkönyvek között feszít a polcon Janikovszky Éva spanyolul, Kishont Ferenc (Efraim Kishon) németül, Kipling összes novellája eredetiben, Hermann Hesse törökül és így tovább. Tavasszal pedig egy csomó papír alatt beleakadt a kezem egy fehéres könyvbe, ami, ha jól emlékszem, megvolt nekünk, de valahogy sohasem jutottam el oda, hogy felüssem. Szerb Antal Magyar irodalomtörténete kandikált ki a romok alól, amivel most már végre tényleg a tárgyra térünk – meg a szellemre is.

A nevezetes könyv kívülről jóval kisebbnek látszik, mint amekkora belül. Több kötetre rúgó terében a szerző elképesztő jártasságról tesz tanúbizonyságot nem csupán az egész addigi magyar, hanem az európai és a klasszikus irodalomban is. Kellemesen mellőzi a zsargont, normális, érthető magyar nyelven summáz elvont témákat, a gyöngyvirág harangjaihoz hasonlóan felfűzött, ívelő, zenei hangzású mondatokban. Az előszó felér egy mellkasi masszázzsal. Lelkendező jelzők nélkül, természetesnek véve árad, sugárzik belőle a szeretet az irodalmunk, a kultúránk, és ezzel kimondatlanul önmagunk, mint közösség iránt. Nem szembeállítva más népekkel, hanem az egyetemes lét részeként. Az üres melldöngetés, illetve lesajnáló önpocskondiázás korában ez olyan, mintha az ember belsejét meleg hájjal kenegetnék. Az indián rezervátumunk határain belül nem tudom, mikor éreztem utoljára, hogy jó magyarnak lenni.

Mindjárt az elején belopja magát a szívünkbe (legalábbis az enyémbe biztos), amikor megállapítja, hogy nem más, mint az iskolai oktatás szürke betontéglái emelik azt a tudatosan talán észre sem vett, de meglévő falat közénk és a klasszikusaink közé. De erről nem ők tehetnek, és újra felvehetjük velük a kapcsolatot. Mindezt a harmincas években! Olyan megnyugtató, hogy buddhista jellegű megértés, elfogadás hátteréből mond bátran véleményt, többnyire teljesen mást, mint ami a kánonban nyilatkoztattatott ki. Amúgy még a doktor szakértőkről is derűsen ejt szót, ha kell, bár szerencsére általában átsiklik felettük érdekesebb témák felé.

Szerbet ugyanis nem a kategóriák meg a közhelyek érdeklik, hanem a sokkal mélyebb szellemi és lelki összefüggések. Elfogadja az emberi gyarlóságot – az ő nézetében ez nem is gyarlóság, minden író társas lény is, aki elismerést szeretne, a maga eszközeivel próbál érvényesülni, nem mindig hoz jó döntéseket, nem feltétlenül igazságos és így tovább. Attól még lehet jó író és fontos kulturális hatás – sőt, nem olyan jó író is kifejthet fontos kulturális hatást. Minden alaknak, irányzatnak, jelenségnek megtalálja a pozitív oldalát, bírálata pedig izgalmas: ennek és ennek ilyen és ilyen nemkívánatos eredménye volt. Például Petőfi szerelmes versei után fél évszázadig csak a szűzies szerelmet engedélyezték irodalmunkban, minden más obszcénnak minősült.

Különös adatokra derül fény: a „kuruc” versek jelentős részét Thaly Kálmán írta. Talán már sejtett, de össze nem állt, meg nem fogalmazott jelenségek világosodnak meg egy-egy mondatától: „Utána a nyelv már megszilárdult nyelv volt, kötöttebb szórenddel, és a dolgokat csak egyféleképp lehetett mondani, úgy, ahogy Arany János mondta.” Az ilyenek csak úgy elszórva, mellékesen, mint gyümölcsdarabkák a püspökkenyérben. Se szeri, se száma a kisebb-nagyobb filozófiai megállapításoknak, amelyeken napokig lehet elmélkedni: „költőknek általában hasznos a reménytelen szerelem”. A szerző tájékozottságán is túltesz rendkívüli mintalátó képessége.

Tolmácsolásában akik eddig csak utcanevek voltak, életre kelnek, a hivatalos legnagyobbak pedig más színt kapnak. Jókait sosem szerettem, unalmasnak és sablonosnak találtam. Szerb más oldalait teszi előtérbe; a hitét, az amúgy társadalom-formáló gyermeki optimizmusát, a barátságosságát. Ettől nekem közelebb jön, s noha valószínűleg a közeljövőben még mindig nem fogok Jókait olvasni, megvetés helyett elfogadással tudok gondolni rá. És felkerültek a térképre ígéretes alakok, akiket szeretnék közelebbről megismerni.

De szerzőknél és műveknél jóval több van ebben a könyvben: a magyar lélek fejlődéstörténete. Kicsit választ kaptam arra is, ami már régen foglalkoztat, hogy miként jutottunk el a mostani depresszióba. Nem genetikus! Olykor egy-egy személy lett túl nagy befolyással ránk – a hipnotikus szempontból tragikus Himnusz például Kölcsey rettentő borúlátását plántálja belénk már zsenge korban. Egyfajta tágabb értelemben vett eszmetörténet is ez az olvasmány; sok helyütt rámutat, hogy ma nyilvánvalónak tartott képletek mikor alakultak ki és előtte milyen másfajta módokon gondolkodtak ugyanarról. Na és persze a történet nincs lezárva: lehet másképpen is gondolkodni, érezni. Van remény!

A legnehezebb részhez érkeztünk: a tehetetlen dühhöz és a könnyekhez, amiért ezt a kitűnő elmét, akinél szebben és kifinomultabban kevesen voltak magyarok, negyvenhárom éves korában meggyilkolták a zsidó származása miatt. Szerencsére addig is sokat alkotott, és ha csakazértis elolvassuk néhány, előttünk korábban ismeretlen művét,* tovább éltethetjük a szellemét. És az ő szemén át a többiek is megelevenednek. Ez az értekezés ugyanis egy kicsit arra a kérdésre akar megfelelni, ami időről-időre elhangzik írástanfolyamon: Szerintetek kit olvassunk, hogy fejlődjön a nyelvezetünk? Valahol már évek óta tűnődöm a válaszon, de nem mertem rámutatni egyes virágokra az irodalmunk kertjéből, hisz a növények nagy részét nem ismerem. És most sem merek: csak továbbirányítani egy helyre, ahol nálam sokkal többet tudnak.

Nem tudom, a mai információ-tengerben léteznek-e még művelt emberek. Vagy akár csak olyanok, akik egy területet összefüggéseiben is jól átlátnak. Szerb Antal a maga korában ilyen volt. Még a megkérdőjelezhető kiindulási pontjai, következtetései is elgondolkodtatók. A könyv egyetlen, nekem nem tetsző vonása, hogy kissé lassan indul, túl sok helyet szentel az irodalomhoz vezető út vallásos történelmének. Érdemes az első negyedét átugrani – ahogy közelítünk a jelen felé, egyre izgalmasabb lesz. Aztán, miután megszerettük, persze visszatérhetünk az elejére is. (A kommunista időben hozzáírt előszó legfeljebb viccelődésre alkalmas.) Oly sűrű, hogy a második olvasás ugyanannyi újdonságot ad, mint az első. Mindenkinek ajánlom, aki még nem olvasta, és érdekli az irodalom. Annak pedig különösen, aki az írás bármilyen formáját űzi – vagy ilyen gondolatokkal kacérkodik.

* https://hu.wikipedia.org/wiki/Szerb_Antal:
·  A magyar újromantikus dráma; Pallas, Bp., 1927 (Irodalomtörténeti füzetek)
·  Az udvari ember; s.n., Bp., 1927 (Minerva-könyvtár)
·  William Blake; Városi Ny., Szeged, 1928 (Széphalom-könyvtár)
·  Az ihletett költő (Berzsenyi Dániel); Városi Ny., Szeged, 1929 (Széphalom-könyvtár)
·  Az angol irodalom kis tükre; Magyar Szemle, Bp., 1929 (Kincsestár) Online elérhetőség
·  Magyar preromantika; Minerva-társaság, Bp., 1929 (Minerva-könyvtár)
·  Vörösmarty tanulmányok; Dunántúl Ny., Bp., 1930 (Minerva-könyvtár)
·  Magyar irodalomtörténet, 1-2.; bev. Makkai Sándor; Erdélyi Szépmíves Céh, Cluj-Kolozsvár 1934 Online elérhetőség
·  A Pendragon-legenda; Franklin, Bp., 1934 Online elérhetőség
·  Budapesti kalauz marslakók számára; ill. Kolozsváry Sándor; Löbl D. Ny., Bp., 1935 Online elérhetőség
·  Hétköznapok és csodák; Révai, Bp., 1936 (Világkönyvtár)
·  Utas és holdvilág; Délvidéki Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete, Bp., 1937 (Magyar regények) Online elérhetőség
·  Kováts Albert–Szerb Antal: Don't say ... but say ... Mit hibáznak el leggyakrabban az angolul tudó magyarok?; Cserépfalvi, Bp., 1939
·  A világirodalom története, 1-3.; Révai, Bp., 1941 Online elérhetőség
·  A királyné nyaklánca. Igaz történet; Bibliotheca, Bp., 1943
·  Száz vers. Görög, latin, angol, francia, német, olasz válogatott költemények eredeti szövege és magyar fordítása; összeáll. Szerb Antal; Officina, Bp., 1943
·  Rózsakereszt. A Pendragon-legenda; Franklin, Bp., 1944 (Új magyar regények)
·  Gondolatok a könyvtárban; sajtó alá rend., bev. Kardos László; Révai, Bp., 1946
·  Madelon, az eb; Révai, Bp., 1947 (Révai könyvtár) Online elérhetőség
·  A varázsló eltöri pálcáját; Révai, Bp., 1948
·  A varázsló eltöri pálcáját. Cikkek; sajtó alá rend. Bodnár György; bőv. kiad.; Magvető, Bp., 1961 Online elérhetőség
·  Szerelem a palackban; szerk., bev. Poszler György; Magvető, Bp., 1963
·  VII. Olivér; ill. Réber László; Magvető, Bp., 1966
·  Pico herceg és Monna Lianora története. Novella; ill. Balla Margit; Magyar Iparművészeti Főiskola, Bp., 1972
·  Könyvek és ifjúság elégiája; összeáll. Szántó Tibor; s.n., Bp., 1978
·  Könyvekről, írókról, 1922-1944; gyűjt., jegyz. Wágner Tibor; Holnap, Bp., 1997
·  Szerb Antal válogatott levelei; sajtó alá rend., jegyz. Nagy Csaba; PIM, Bp., 2001
·  Naplójegyzetek, 1914-1943; sajtó alá rend., előszó, jegyz. Tompa Mária, közrem. Petrányi Ilona; Magvető, Bp., 2001
·  Összegyűjtött esszék, tanulmányok, kritikák; szerk., szöveggond., utószó, jegyz. Papp Csaba, közrem. Duró Gábor; Magvető, Bp., 2002
·  A harmadik torony; fotó Martin Hürlimann, szöveggond., fényképvál. Dávid Anna; Magvető, Bp., 2007
·  A világ sokkal több... Szerb Antal füveskönyve; vál., szerk. Papp Csaba; Lazi, Szeged, 2016
·  Nagy emberek gyermekcipőben. Rádióelőadások; sajtó alá rend. Kovács Attila Zoltán; Szépmíves, Bp., 2017
·  A hammelni patkányfogó; sajtó alá rend. Kovács Attila Zoltán; Szépmíves, Bp., 2018