Annak ellenére, hogy a legtöbb írásom a változást célozza meg, ez most inkább egy kicsit mégsem. Vagy talán mégis, de most azt akarom neked mondani, hogy néha épp az a fontos, hogy maradj az, aki vagy.

A személyiségfejlesztésben benne van, hogy a személyiségünket, aki, vagy ami, akárhogyan is magyarázzuk, mi magunk vagyunk, fejleszteni akarjuk, hogy jobb legyen, hogy több legyen. Közben vannak kitűzött céljaink, amelyek távolra ívelnek, legalább olyan messzire, mint amilyen messzire a kislabdát dobtuk testnevelés órán, és néha még annál is messzebbre. Hogy az ilyen céljainkat elérhessük, változunk kell, másoknak kell lenni, mint akik most vagyunk. Talán ez még rendben is van. Sajnos azonban a kislabdadobás néha átmegy sulyokvetésbe, és ekkor túl messzire megyünk, és annyira megváltozunk, hogy tényleg mások leszünk, és ezzel egy kicsit elveszítjük azt, aki mindig is voltunk: magunkat.

Érted, hogy értem?
Remélem, igen. Csak azt akarom mondani, hogy akármilyen céljaid is vannak, akárkiktől is tanulsz, akármik is hatnak rád - maradj önmagad.

"A saját személyre szabott univerzális univerzumodban élsz."

Az NLP talán legfontosabb előfeltevése, hogy a térkép nem a terület. Persze ezt nem Bandler és Grinder találta ki, nekik is csak mondta ezt Gregory Bateson, aki a mentoruk volt, mellesleg antropológus, de nem azért mondta ezt nekik, mert kitalálta, hiszen jól megmondta már ezt előtte is Yiddu Krishnamurti, akkor legalább annyira volt indiai filozófus, mint amennyire Alfred Korzybski lengyel fizikus, és végül is azt gondolom, ő mondta meg ezt elsőként, hogy a térkép nem a terület.

Hogy ez mit jelent, azt elég hosszú volna kifejteni, megfejteni meg még hosszabb, felfejteni pedig egyenesen lehetetlen. Elfelejteni már könnyebb, úgyhogy gyorsan megmondom, mit is értünk ez alatt, hogy a térkép nem a terület.

Amit te valóságnak gondolsz, az egy dolog. Amit Jóska gondol valóságnak, az egy másik dolog. Amit Kata gondol valóságnak, az egy harmadik dolog. És ne is említsük, hogy mit gondol a Tót valóságnak. A lényeg, hogy minden egyes ember valamilyen szinten másnak érzékeli a valóságot. Hogy melyiknek van igaza, vagyis melyik a hamisítatlan, igazi valóság, azt csak akkor tudnánk megmondani, ha volna egy igazi közöttük, akinek a személyesen érzékelt valósága pontosan olyan volna, mint a valódi világ. Sajnos azonban, ha ezt az embert szeretnénk megtalálni, akkor legalább ezerhuszonnégy terrabájtot kellene utaznunk a mátrixban, ezért meg se kíséreljük, ehelyett mondjuk ki bátran:

Amit te valóságnak gondolsz, az nem más csupán, mint a világról alkotott egyéni érzékelésed, vagyis a világképed.

Ez már annyira messzire vivő gondolat, hogy ha egy kicsit is elvonatkoztatnánk tőle, akkor valahol Füzesabony és Moszkva között kötnénk ki, ezért maradjunk csupán egyetlen vetületénél eme filozofikus gondolatnak.

Ahogyan mindenkinek, neked is megvan a magad kis külön Univerzuma. Amit te a világról, az emberekről és saját magadról gondolsz, az bizony a saját kis befőttesüvegedben az igazi valóság.

Ez korlát. De ne akarjuk folyton átlépni a korlátokat. Én szeretem a magam kis bolond világát. Annyi jó dolgot beletettem már, és annyi rosszat odakint hagytam, hogy néha kifejezetten jólesik hátradőlni, és nézni a csillagokat odabent.

Arra kérlek, nézz csak szét a saját magad kis világában, és vedd észre, mennyi minden szép és jó dolog van ott, belül.

Például a hibáid. Hát nem nagyszerűek ezek a hibák? Én odavagyok a hibáimért. Szeretek eltévedni, szívesen elfelejtek dolgokat, és kifejezetten örömteli néha hülyeségeket csinálni. Mert a saját hibáim annyira szerethetőek, hogy nevethetnékem támad tőle. Ugye, te is szereted a hibáidat?

Aztán itt vannak a gyengeségek. A gyengeségekben az a jó, hogy nem lehet őket erővel irányítani, sem elvenni tőled. Például, ha nem volna a gyengeségem a csokitorta, néha ellent kellene állnom neki. De így nem kell.

Vagy ha úgy érzed, nem tudsz sok ember előtt beszélni, akkor egy nagyszerű megoldás, ha nem csinálod. Nincs miért izgulni. Ugye? Néha olyan jó elfogadni, amilyen vagy...

Mindezeket a gyengeségeket és hibákat persze be lehet tenni a lepedő alá, és felette szépen kisimítani a pokrócot, esetleg egy színes díszpárnát is elhelyezni rajta. És akkor egyből észreveheted mindazokat a dolgokat is, amelyekben viszont jó vagy. És mindegy, hogy mik azok, mert a kutyasimogatás, vagy az ágyban olvasgatás is lehet ugyanolyan jó, mint bármi más. Vagy az, ahogyan fahéjjal hinted meg a tejszínhabos kávét. Amiket szeretsz, amikben jó vagy, azok mind ott vannak a saját kis világodban, ugyanúgy, mint azok, amiket szépnek találsz, amikben szeretsz gyönyörködni. Madarak, napsütés, vagy egy számodra kedves ember arca. A jó barátok, a gyermekek, a szerelmek, ők is mind ott vannak a saját kis Univerzumodban. Az édes emlékek, a dédelgetett álmok, a fantáziád kicsiny csillogó gyöngyei - ezek mind veled vannak, szépen elrendezve.

Na, ez az, amit meg kell őrizned.

Mert egyszer, egy napon, eljön majd egy őrült személyiségfejlesztő, tudod, és azt mondja neked, hogy, hát, nem lehet az, hogy te ilyen, meg olyan vagy. Mert odakint vannak a lehetőségek, a nagyvilág, és a céljaid, amelyek csupán egy karnyújtásnyira vannak tőled. Hiszen csak meg kell változnod. Csak ki kell lépni a komfortzónából. Csak tenni kell érte.

És ha eljön majd ez a pillanat, akkor jól gondold meg, mit teszel. Mert lehet akármilyen jó dolog a változás, a személyiségfejlesztés és a célkitűzés - nekem néha baromira nincs kedvem kinyújtani a karomat. Sokkal inkább szívesebben húzom a fejemre a takarót a jobb kezemmel, a ballal pedig magam alá gyűröm a kispárnát, és csak annyit mondok: "Majd később."

És alszom tovább.

Kérlek, vedd ezt az írást annak, ami. Erre a hétre azt kívánom, vigyázz nagyon mindenre, ami te vagy. Ne hagyd magad megváltoztatni. Ezen a héten én sem fogom.

A jövő héten talán majd beszélhetünk róla.