Előfordult már veled, hogy a munkahelyeden totál kikészítettek?
Hogy az egész nap úgy alakult, hogy minden összejött, és este hulla fáradtan estél haza? Aztán odament a gyerek, vagy a párod, mert szerette volna veled tölteni az idejét – de neked már eleged volt abból a napból. Pihenni akartál, tévézni, aludni…
Ez az elgondolkodtató cikk rávilágít az ilyen helyzetekre. Remélem, neked is támad pár hasznos gondolatod tőle.
“Nem tudom, mit csinálok rosszul,” hallottam a szomszéd asztaltól, “olyan, mintha ott sem volna, amikor együtt vagyunk otthon.”
A hang a fiatalabbik nőtől jött, akik mellettem ültek a kávézóban.
“Mintha csak egy házvezetőnő meg egy bébiszitter kellene neki. A tenisztanárom jobban figyel rám a klubban.”
Hú.
Azt hiszem, hallottam már ezt a panaszt máskor is, vagy valami nagyon hasonlót.
Valójában, amit régebben én is sokszor hallottam, az az volt, amit valószínűleg ez a férj is kapott boldogtalan nejétől, mikor már totál betelt nála a pohár.
“Sosem vagy itt! Miért nem vagy képes megcsinálni a munkád odabent,és aztán otthagyni?"
Ettől mindig nagyon önelégültté és védekezővé váltam.
“Nagyszerű,” vágtam volna vissza legszívesebben, “nagyon szeretném ezt. Tudod, mi van? Fejezd be az evést, a vásárlást, és azt, hogy megmondod, mi kell a gyereknek a születésnapjára, meg hogy mit kellene támogatnunk, és mit akarsz csinálni a házzal! AKKOR majd tudok neked és a kölyköknek adni egy kis átkozott figyelmet!”
De tele volt a hócipőm, és legtöbbször csak morgolódtam egyet, aztán visszamenekültem a munkámhoz, hogy “megnézzek pár e-mailt” mígnem vacsorához hívtak, aztán megint “csak egy pár perc”, amíg nem jött a feleségem, hogy jó éjt kívánjon.
Már nem abban a házasságban élek.
Most boldog házasságban élek – nem az első feleségemmel, de biztos vagy benne, hogy ő lesz az utolsó – és teljesen másképpen kezelem már ezeket a dolgokat.
Hadd szaladjak vissza egy kicsit, hogy elmagyarázzam, mit is csináltam abban a kávézóban az elején, és mi köze ennek az egésznek hozzád, vagy valakihez, akit ismersz.
Dél-Kaliforniában a Szilikon-völgyben, ahol élek, általában tökéletes az időjárás. Az otthoni irodám a másodikon van, ahol kinézhetek és láthatom, ahogy a köd körbefordul a parton a hegylábakon, és nézhetem, ahogy a madarak és a mókusok kergetik egymást a datolyafa ágai között a szomszéd ház mögötti mezőn. Igazán kellemes.
A múlt hét tájékán azonban igazi kánikula volt nálunk. A nap besütött az ablakon át az asztalomra és kemencévé változtatta az irodát. És gyűlölöm, ha az izzadságom a számítógépemre csöpög.
Így nyaranta egy vagy két héten keresztül a nap legforróbb óráiban fogom a laptopom, a tollaimat és a füzeteimet, és beülök egy légkondicionált kávéházba nem messze tőlünk. És írok.
Akaratom ellenére is a fülembe jutottak a szomszédos beszélgetéseknek.
Így azoknak a beszélgetése is, akik pont mellettem ültek, egy vonzó, fiatal, anya-típusú nő, és egy idősebb hölgy. Barátnő? Anya vagy nagynéni? Nem tudnám megmondani.
“Tudod, Drágám, értékelned kellene, hogy van egy férfi, aki hajlandó keményen dolgozni és vigyáz rád, meg a gyerekekre “ mondta az idősebb hölgy. “Manapság annyi férfi egyszerűen otthagyja a feleségét és a gyerekeit, és úgy éli tovább az életét, mint egy vidám és gondtalan agglegény! Lényeg, hogy van valakid, aki dolgozik és támogat téged.”A fiatalabb nő kesernyésen felnevetett. “Ó, hát persze, ezért szereztem diplomát, hogy lehessenek gyerekeim, és otthon ragadhassak velük, és a férfi, akihez hozzámentem, levegőnek nézzen.”
Nem kellett többet hallanom. Már az egészet hallottam régebben, a saját boldogtalan múltamban.
Felálltam, hogy töltsek még egy kis kávét, és mire visszaértem, a két nő távozott.
Nem tudom, hogyan alakult az elhanyagolt fiatal nő esete, de azért van egy gyanúm, hogyha a férje annyira tanácstalan volt, mint amilyen én is voltam annak idején. Csatlakozik az egyedülálló apukák táborához, akik hétvégenként vidám parkba és gyorséttermekbe járnak.
Amíg ezen a helyzeten járt az agyam, eszembe jutott egy kollégám története, amit az előző héten hallottam egy szálloda halljában egy konferencia során.
Egy ülésről beszélt, amiről aznap lemaradtam. Az előadó egy magas beosztású vezető volt, aki megoldotta az előbb említett problémát. Ez a vezető volt felelős az összes eladásért és szolgáltatói tevékenységért 22 országban. Húzós egy munka.
“Minden nap,” írta a vezető, “leellenőrzöm az energia-szintem, mielőtt munkába indulok. És gondoskodom róla, hogy a nap végén legalább annyi energiával térjek haza a családomhoz, mint amennyivel munkába indultam.”
Többen voltunk, akik hallgattuk a történetet a szálloda előcsarnokában, és arról beszélgettünk, hogy vajon mit értett ez alatt az előadó. Rájöttünk, hogy az energiának itt nem a kalória a mértékegysége – inkább a lelkesedés érzése, a hajlandóság, hogy figyeljünk másokra, hogy bekapcsolódjunk és teljes odaadással vegyünk részt a közös tevékenységekben.
Legtöbbünk, akik a kinti világban éltünk ismertük ezt a fajta energiát – azt mondtuk, “be vagyunk kapcsolva”, vagy “fókuszáltak” vagyunk. Sokunk szeretett ezen az emelkedett hullámhosszon dolgozni.
Hát nem volna értelme annak, hogy ugyanazt az érzelmi befektetést alkalmazzuk életünk legfontosabb kapcsolataiban? Pl. otthon?
A jelenlévőkkel arról beszélgettünk, hogyan is lehetne ezt megvalósítani – több fickó védekezővé vált, és azt mondta hogy teljesen lemerülnek a nap végére – nem volna tisztességes elvárás, hogy ugyanúgy figyeljenek másokra, amikor hazaérnek – joguk van hozzá, hogy “leengedjék a hajukat” és lazítsanak, mikor hazaérnek.
“Igaz,” mondtam, “de az emberek otthon egész nap vártak rátok, és nekik is szükségük van egy darabkára belőletek!”
Tudod, elég jó vagyok abban, hogy megmondjam másoknak, hogyan éljék az életüket, miután egyszer vagy kétszer már tönkrement a saját életem…
Aztán a téma elterelődött arra, hogy mi az, ami elszívja az energiánkat munka közben.
“Tudod, amikor rendben megy a napom, egyre jobban feltöltődöm az idő teltével.” Egy fickó, aki orvos volt, azt mondta: “Csak akkor érzem, hogy kevesebb maradt belőlem, amikor egy negatív emberrel vagyok. Sok nővér és hozzátartozó van körülöttem, akik totálisan kimerítenek.”
“Igen, ezeket én “érzelmi vámpíroknak” hívom, mert leszívják az összes energiádat.” Mondta egy másik. Ha észreveszek egyet, odamegyek és egy karót döfök a szívébe.”
“Valóban?” – kérdeztem elragadtatva.
“Hát, nem egészen, de piszkosul úgy van, hogy egy percet sem töltök velük többet a kelleténél, és ha tehetem, annál is kevesebbet. Eszembe sincs ezekre pazarolni az időmet.”
“És ez mennyire működik jól nálad?” kérdeztem.
“Nos, ahogy neked sem, Tom, nekem sem ez az első házasságom, de most szeretném, ha megmaradna. És most, hogy rájöttem, hogy kevesebbet időt töltök az érzelmi vámpírokkal, több időm és energiám van, mire hazaérek.”
Hmmm. Sejtettem – most, ahogy belegondolok – ugyanazt teszem magam is.
Bárcsak 20 évvel ezelőtt kezdtem volna el.
Mi a helyzet veled? Az érzelmi vámpírokat a dobozukban tartod, és azokkal töltöd az időd, akik valóban számítanak az életedben?
Viszlát!
Tom Hoobyar
Fordította: Szűcs Tibor az NLP Comprehensive engedélyével