Óriásként Liliputban

„Békés és barátságos magaviseletem révén teljesen megnyertem a császár
és népe kegyét, s élt bennem a remény, hogy hamarosan szabadlábra helyeznek.
Igaz, el is követtem mindent, hogy biztosítsam a magam számára ezt a kedvező
hangulatot. A gyermekeket tenyeremen táncoltattam; de a gézengúzok csakhamar
olyan vakmerők lettek, hogy hajamban bújócskát játszottak. Hogy pedig a felnőtteknek
is kedvében járjak, gyakran végig feküdtem a földön és tűrtem, hogy testemen
ide-oda mászkáljanak. Így azután lassanként félelmük egészen elenyészett;
rám nézve pedig az apró emberekkel való bizalmas érintkezés avval az előnnyel
járt, hogy mindjobban megtanultam az ország nyelvét.”

(Swift: Gulliver utazásai)

NLP, önismeret, személyiségfejlesztés, Dinnyés Márta, óriásként Liliputban

Gyermekkorom egyik első emléke egy érzés, melyet apukám egy kedves barátja váltott ki belőlem – úgy öt éves koromban – azzal, hogy ha találkoztunk, rögtön üdvözölt, lehajolt hozzám és a tenyerét nyújtotta felém: „Szia Márti, csapj bele!” Ráadásul még el is húzta előlem néhányszor a tenyerét, mielőtt belecsaphattam volna. Minden alkalommal mosolyt csalt az arcomra, ezzel az apró játékkal – és ez egyben büszke mosoly is volt. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy ez az „óriás” szó szerint – és jelképesen is „leereszkedik” hozzám, emberszámba vesz – engem, liliputi méretű apróságot.

Ma – az NLP előfeltevéseinek ismeretében úgy fogalmaznék: belépett az én világomba, ott volt az én térképemen.
Ellentétben sok más felnőttel, akik vagy levegőnek néztek, vagy fölém tornyosulva szóltak le „hozzám” egyes szám harmadik személyben, mintha ott se lennék: „Milyen aranyos ez a kislány! Hogy hívják?”

Tudattalanomba örökre bevésődött ez a kétféle érzés. Nem felejtettem el felnőttként sem – s minden 2 évesnél idősebb „liliputival”, – aki már tud beszélgetni, és többé-kevésbé kialakult az én-tudata – úgy viselkedem, ahogy én szerettem volna annak idején, hogy viselkedjenek velem a felnőttek.
Nagyon sok ismerős és barát gyerekeitől kaptam olyan visszajelzést, hogy engem imádnak a gyerekeik – még azok is, akikkel csak ritkán találkozom. Csupán azért, mert mindig lehajoltam hozzájuk, kapcsolatba léptem velük (pacsi, puszi vagy kézfogás) közvetlenül őket szólítottam meg, bemutatkoztam nekik és váltottam velük néhány szót.
Viszont sosem csipkedtem meg az arcocskájukat, és nem mondtam olyan banalitásokat, mint „De megnőtt ez a gyerek!” (Miért, össze kellett volna mennem? – kérdeztem én erre magamban, annak idején…)

Amikor megszületett a saját gyermekem, és a járókából kikerülve a szőnyegen kezdett játszani, a délutáni alvástól az esti fürdetésig „szabad program” volt. Mellette feküdtem a földön, hiszen ő is még csak feküdni, oldalra fordulni, és játékokat megfogni, rázni, zörgetni tudott. Ő nem jöhetett még az én „térképemre”, én mentem hát az övére. (Bár akkor még nem is hallottam az NLP-ről!)
Közben beszéltem hozzá, énekeltem és verseket mondtam neki. Persze, szép lassan rávezettem az őt körülvevő világ térképeire is, a lakás felfedezése után jöhetett a kinti táj: biciklizés – először gyerekhordó hátizsákban, aztán három, majd két keréken -, strandolás és homokvár-építés a Duna-parton, kutyaúszás, siklás, mellúszás, kirándulás hegyen-völgyön… hogy mindent megismerjen, megtanuljon, szép lassan, fokozatosan.

NLP, önismeret, személyiségfejlesztés, Dinnyés Márta, óriásként Liliputban

Nincs is szebb annál, mint mikor az ember egy csillogó szemű gyereknek megmutathatja, mi mindenre képes az ember, milyen érdekes és gyönyörű a világ, amelyben élünk!

Hallottam egy érdekes kezdeményezésről: óriás méretű bútorokkal rendeztek be egy túldimenzionált laskást, abból a célból, hogy felnőttek kipróbálhassák, milyen érzés lehet Gulivernek lenni az óriások országában, kisgyereknek a felnőttek világában. Hogy minden gyakorló és leendő szülő kipróbálhassa, milyen érzés felmászni egy felnőtt székére, vagy levenni valamit egy állva szemmagasságban lévő asztallapról, melyet épp hogy csak elérünk. Én is nagyon szívesen kipróbálnám, mire lennék képes ilyen környezetben, és nagyon jó ötletnek tartom, minden leendő és gyakorló kisgyerekes szülő számára. Hányszor gondolunk bele mi, felnőttek, hogy micsoda fantasztikus teljesítményt nyújtanak a kisgyerekek?

Milyen érdekes, hogy az iskolában sokféle készséget elsajátíthatunk, és sok tudományos ismeretre tehetünk szert, de azt, hogy hogyan bánjunk saját gyermekeinkkel, hogyan teremtsünk és tartsunk fenn velük jó kapcsolatot, nem tanítják.
Ha rajtam múlna, én bevezetnék egy ilyen tantárgyat, mert hiszen a szülők felelőssége óriási. Gondoljunk csak bele, hogy gyermekeink szilárdan hisznek három dologban:

1. A szüleim a legjobbat akarják nekem.
2. A szüleim mindig tudják, mi a jó nekem.
3. A szüleimnek mindig igaza van

…és ez a hitük elkíséri őket egészen kamaszkorukig.
Amikor aztán felülvizsgálják, és – ha szükségesnek érzik, módosítják ezt a meggyőződésüket.
No, de erről majd legközelebb…

Dinnyés Márta
NLP mester

{"email":"Email address invalid","url":"Website address invalid","required":"Required field missing"}
>