Kíváncsi lennék, hogy annak, aki nem ismerte annak idején a Trabantot, mennyi jön át a rendszerváltás előtti korszak édes reménytelenségéből. Az elnyomottak testvériségéből, a gyárudvar betonlapjai között hirtelen kisarjadó fű mámoros szabadságvágyából.
A Trabantot és társait nem csak az akkori vagy a mostani, felpumpált nyál-sztárokhoz képest tartom figyelemreméltó jelenségnek. A hajdani magyar „földalatti” zenekarok sírásában nagyon is valódi, addig nyilvánosan kiengedhetetlen érzelmek pendültek meg. Márpedig ha valakit – akár egy társadalmat – feszít a szomorúság, a reménytelenség, a kétségbeesés, akkor legjobb, ha kiereszti.
Sír, rí, hüppög, zokog; a képernyő magányában vagy kellemes mellkasokra borulva, ahogy kell. Ahogy jólesik.
Sírás közben tényleg elhisszük, hogy kész. Soha nem lehet orvosolni, sohasem találunk másikat, soha nem fog rendbejönni, sohasem leszünk boldogok.
Soha többé nem süt ki a Nap. Pont attól megy ki belőlünk a fájdalom, a bánat, a veszteség érzése, hogy teljesen átadjuk magunkat neki. Amikor sírunk, igaznak érezzük, hogy ezt a szívet soha senki nem fogja már összeragasztani.
Ismerünk gyors záport, hosszú, csendes esőt, égszakadást-földindulást, egyszer állítólag negyven napig tartó özönvíz is hullott a Földre. Talán igaz volt, talán nem – mindenesetre egy lényeges kérdésben ellent kell mondanunk a depresszióművész együttesnek.
Mindegyiknek vége lett. Minden eső után kisütött a Nap.
Akármennyire is elismerem a sírás értékeit, be kell vallanom, hogy az életmóddá váló siránkozást nem tartom annyira fantasztikusan zseniálisnak, amennyire a mostani divatossága alapján gondolhatnánk. Még az acélbeton-felületű, dühöngésnek álcázott formájában sem. Ez már nem életszerű. El kell jönnie egy pontnak, amikor felszáradnak a könnyek, és az ember körülnéz:
Akkor most merre tovább?
Mindez igaz lehet a személyes életünkre; a vágyainkra, céljainkra, és a nagyobb közösségekre is, amelyeknek a része vagyunk. A Trabant búbánatos keblében ott lebegett az egész magyar társadalom kilátástalanság-érzése. Az érdekes az, hogy aztán egyszercsak, minden várakozásunk ellenére, hirtelen és tüneményesen elmúlt az ok! Boldogok lettünk-e? Egy kis ideig. Aztán találtunk gyorsan új meg régi okokat.
Ezek amúgy teljesen valódiak is lehetnek; a kérdés az, hogy miként állunk hozzájuk.
Tényleg ragaszthatatlan lenne az a szív?
Hoztam csirizt, bitument, drótot, szegecset, pillanatragasztót, tépőzárat, szigetelőszalagot, vasat, vért és vencsellőt… Mit mondasz? Hogy nem ezzel kell?
Hát pedig ha ezt már mind összehordtam ide, akkor valamit megjavítok… Itt van például a régi rézlámpa. Végül is bármilyen valóságsíkon elindulhat a kiegyenesedés, az Univerzum fénye a mellkasunkba árad. Akár te is kipróbálhatod… megjavítasz valami konkrétat, és engeded, hogy hasson más szintekre.
Na de tényleg… a társadalom szívét ki forrasztja össze?
Az „illetékesek”? Azt aztán várhatod!
A lámpa azt mondja, hogy majd ő világít. Ez jó, ugyanis azt hiszem, először fényt kell vetnünk arra, milyen az újra egészséges, boldog szív.
Látnunk a gyógyult, az összeforrás által az eredetinél is teljesebb szívet. Amelyik, miután miszlikbe aprították, majd összeforrasztották, százszor szebb lett, mint annakelőtte.
Olyan kissé ez a kép, mint a DNS, megteremti magát. Nem valami álomképről van ám szó, hanem a valódi szívünk eredendően erős és egészséges, igazi képéről.
Ép kép, szép kép, az épség képe, az épség képessége… akár engedheted is megjelenni, ha a pillanat alkalmas… Persze nem kell tudatosnak lennie, és jöhet máskor is. Lehet, hogy holnap fog bevillanni valami, a jövő héten, vagy hónapok múlva.
Ami a magyar társadalom szívét illeti, a feltámasztott lámpa fényében most kezd derengeni valami. Jé… ebben az összeforrott szívben mindenki benne van! Lakóhelytől, ősöktől, nézetektől függetlenül. Az is, akit elsőre kihagytam volna… Azt hittem volna, hogy zavaró, közben meg pont ettől van egyensúlyban.
Te is benne vagy.
Nézd, új vérerek kötik össze a részeit, amelyek azelőtt külön voltak! Mindenféle, újra felszabadult pozitív anyag kering bennük, örömhormonok, tudás, tápláló folyadékok, és… jaj. Ilyet ma akkora ciki mondani.
Szeretet.
Nem is mernék kiejteni ilyet a számon; ezt Móra Ferenc meg Lázár Ervin meg a többiek mondták. Meg ez a süsü lámpa. Egyébként… ismersz jobb forrasztót?
Murányi Péter