A betűvető

Nem rég történt az egész, épp csak annyi ideje, hogy rövid távú memóriámból átcsúszott a dolog a hosszú távúba, hogy elkezdtem valamit írni a számítógépemen. Mit is? Ja igen: pontosan ezt itt, ni… Már épp eljutottam a képernyő közepéig, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy valamikor benyomtam a Caps Lock-ot, és csupa nagybetűvel írtam mindent. Na, nem mindent, a mondatok első betűjét azért kicsivel, persze. Szomorúan nyúltam a Shift-hez, hogy az egészet kijelölve letöröljem, s újra írjam,amikor valaki élesen rámkiáltott:
– Hé, hova-hova, hátrább, hátrébb, hé!!!
– Ó, bocsánat, kérem szépen, de izé, bigyó, és különben is… – hebegtem rémülten, mert bizony senkit sem láttam sehol.
– Hé, hú, hóhahó, hapsikám! Hihetetlenül hangzik, hóhányókám, hogy H huhog hozzád???
Hogyisne, gondoltam magamban, méghogy egy H. Csak nem? De bizony!!! Ha jobban megnéztem, ott huhogott, sőt harsogva hőzöngött egy hirtelen haragú H, pont a monitorom közepén, bár kissé balra zártan, de töretlenül hézett, hózott és hűházott…
– Izé… Kérem tisztelettel, bocsásson meg, kedves H, engedelmével kijavítanám Önt, mert nézze csak, Ön most nagybetűs alakban létezik egy mondat – sőt egy szó! – közepén. És tudja, kérem, a helyesírás…
– Hé, hozzám hörögsz, haver? Hogy hihetnéd, hogy hallhatom hátlan hülyeséged? Hö?
Ó, a mindenségit, és a teremburáját, hogyan is érthetek szót egy ilyen ostoba H-val, aki csak a saját kezdőbetűiből képes kiindulni?
– Hááát… Hallgasd, Hátságod, hogy hogyan hangzik hozzád hozzászólásom. Hadd helyesbítselek helyesírásunkhoz hűbbé, hogy…
– Hohó, hogyisne!!! – kezdte volna a háborodott H tiltakozását, de ekkor elfogyott türelmem, és galád módon megindult kezem a Shift felé, s jobb kezem is közelített egyidejűleg a Delete bilentyűhöz. Letörlöm én ezt a háborodottat, egy percet sem vitázok vele többet…
– Basszuskulcs, balga botor behemót! Bizonyára bűnös betűtörlési bonyodalmakra buzdulva bogarászol billentyűiden!
Hát ez nem igaz. Nem messze a H-tól, most meg egy B ordított rám…
– Bocsánat, bocsánat, becses B barátom, bevallom, borzasztó bánatosan, beláthatatlan bajokkal bővíti Béséged behemótsága boldogságom…
És kifogyva a bégetésből, megindult kezem újra…
– Úúúú!!!! Utállak, utállak, úgy utállak, undorító ujjak!
Na de most már álljon meg a menet!
– Ugyan-ugyan, úgyis újraírom utána újból…
– Francokat, faragatlan filkó, furmányos fondorlatos firkász!
– Frászt, fránya F-ecském, frissen formázlak, fontoskodó fontocskám, fürgén fohászkodhatsz, féltheted féléleted…
– Mancsokat magasba, megütlek, megöllek, megpusztulsz, meglásd mostan!
– Miért, miért?? Miért maradok magamra millió miniatűr mütyürrel monitoromon,
mihaszna majmokkal, minősíthetetlen magatartászavarukkal, miért, miért, miért????
De akkorra már teljessé vált a káosz és a zűrzavar. A betűk egymásnak estek, ordítoztak, átkozódtak, verekedtek és lökdösődtek. Addig-addig lökdösődtek, amíg egy esetlen E megbotlott a kurzoromban, és kipottyant az asztalomra. Kis híján a kávéscsészémbe érkezett. Nahát, már csak az kellett volna! Hogy még a kávém is tele legyen azzal a sok E-vel. E-100, meg E-145, meg E-562. Amíg ezen szörnyülködtem, egy sunyi S megneszelte a dimenziókaput, és hopp, már kis híján ott sistergett a hamutartómban. Aztán egy pocakos P kezdett pattogni az egérpadomon. És innentől kezdve nem volt megállás. Másodpercek alatt ellepték az asztalomat a rikoltozó R-ek, tüntető T-ék, zúgolódó Z-ék. Az I-k igyekeztek, az O-k ordítottak, a D-ék dörömböltek, a K-ák kiabáltak, a Q-k pedig csábítóan villogtatták bokájukat.

Addig potyogtak kifelé a monitoromból, amíg már egy óriás kupaccá váltak az íróasztalomon, hemzsegtek és hömpölyögtek, pezsegtek és örvénylettek, vibráltak és babráltak… És egyszer csak kiemelkedett a millió betűből valami.
Egy különös alak manifesztálódott, melynek tagbaszakadt teste volt, lehengerlő lába, hatalmas hasa, kétméteres karjai, félelmetes feje, szigorú szemöldöke, bozontos bajusza, ormótlan orra.
Mi lesz itt kérem szépen? Mi lesz most?
– Elnézést kedves Uram, bocsánat, bocsánat, megtenné, hogy esetleg, ha ez Önnek nem túl megterhelő, visszamászna a monitoromba?
– Hallgass, te balga!
– Na de Uram, kérem…
– Csendet! Ne merészelj feleselni a Betűvetővel!!!
– Betűvető? Ó, értem, kedves Betűvető Úr, de árulja el kérem, milyen szándékai vannak, mert tudja, szeretném befejezni a munkámat, és…
– És? – gonoszul felkacagott. – Majd adok én neked munkát!!!
És vészjóslóan felhördült. Közben egy kósza K kipottyant a szája sarkából. Aztán nagy levegőt vett, és elkezdett fújni. Iszonytató betűfelhő hagyta el a száját, csak úgy szállt a rengeteg magánhangzó a csillár körül, miközben a súlyosabb mássalhangzók a szőnyegre hullottak, és apró dombokba kezdtek tömörülni.
Aztán a Betűvető pörögni kezdett. Mint valami óriási forgószél, bejárta az egész
szobát… Lassan mindent beterítettek a betűk… Zöngések és zöngétlenek, simák és ellipszilonosak, dőltek a dőltek és híztak a félkövérek, miközben az ékezetek kezdték eltorlaszolni a kijáratot.

Utolsó erőmmel átverekedtem magam több száz százalékjelen, és valahogy elértem a porszívó gombját. Áldottam a hanyagságom, hogy a szobában hagytam, és még a konnektorból sem húztam ki.
És akkor bekapcsoltam. Hú, azt a visítást, azt a féktelen menekülést!! De nem kegyelmeztem! A betűvetővel kezdtem. Ordított, toporzékolt, de nem menekülhetett…
Beszívtam S-estűl, minden S-tűl. Testestűl-lelkestűl. Beszívtam az összes fránya betűt, ékezetet és írásjelet a falakról, a szőnyegről és szőnyeg alól, a függönyből, a repedésekből, még a küszöb alól is… Nem sajnáltam időt és fáradságot, felkutattam a túlélők parányai csapatatait, előkerültek a papucsomból, a telefon alól, a tévé mögül. Néhány fürge F a fülem mögé furakodott, de fülön csíptem őket is.

Húúú, de elfáradtam!

Most, hogy visszaültem, újból be kellett gépelnem ezt az egészet.

aZT HISZEM, MÉG EGYSZER ÁTOLVASOM, ÉS HA NINCS BENNE SEMMI HIBA, AKKOR PUBLIKÁLOM.