Álruhában

7 Hozzászólás

június 6, 2019

Metafora, sci-fi, álruhában

Elkészült a történet folytatása, és lehet máris szavazni a következő részről.
Íme, az előző eredmény:

sci-fi szavazás, eredmények

Előzmény itt és itt.

A folytatás:

Álruhában

Nem sokat aludt az éjjel. Nem azért, mert ideges volt. Maga sem tudta az okát, de örült, hogy igent mondott a férfinak. Teljesen igaza van. Valamit tenni kell. „De miért pont ezt?”, kérdezte magától aztán. Így egy kicsit vívódott, de inkább volt lelkes és kíváncsi. Telmában volt egy hang, egy nem túl hangos és nem túl erős, de tiszta hang, amely azt kérdezte: „És mi van, ha sikerül? És mi van, ha tényleg eljutok az Eeva-ra ezzel az eszement tolvajjal?”
Az eszement tolvaj meglepően korán kelt, földi idő szerint reggel hétkor.
— Mennünk kell — mondta, amint belépett a hajó központi termébe, amit mellesleg nappalinak is használtak, plusz itt voltak a számítógépek, de Robertet főként csak a hűtőszekrény érdekelte. Csalódnia kellett, majdnem üresen találta.
— Neked is jó reggelt — Telma epésen akart visszaszólni, ehhez képest meglepően kedvesnek tűnt. Emiatt kissé bosszús akart lenni, de az sem sikerült. — Fantasztikus híreid vannak. Már épp akartam kérdezni, hogy mikor indulunk. Alig vártam, hogy mehessek végre.
Robert gyanakvó tekintettel nézett rá.
— Hová is megyünk? — kérdezte félve Telma.
— Felveszünk valakit — felelte a férfi.
Egy darabig csendben voltak. A nő átöltözött, s addig Robert nagy bögre kávét csinált magának, és egy kisebb csészével Telmának.
Odanyújtotta a csészét a nőnek, s aztán eldobta magát a heverőn. Ez nem volt túl nagy bútordarab, de Robertnek ez volt a második kedvence a hajón.
— Emlékszel, ugye — kezdte társalgási stílusban —, hogy van az a pasas, akinek olyan spéci a tudása a hajtóművekhez.
Telma összehúzta a szemöldökét. Emlékezett rá.
— Figyelj, most egy kicsit állj meg. Akarok mondani valami fontosat.
A férfi őszinte kíváncsisággal figyelt.
— Nem megyek a 612-esre - jelentette ki Telma.
— De hát, tehetek én arról, hogy ott lakik? — tárta szét a karját Robert ártatlanul. — Kell nekünk valaki, aki beüzemeli a hajtóművet. Tudod, ez nem olyan, mint amikor egy mágnessel felhajítod a tetőre, hogy „taxi”. Ez, kérlek, hiperhajtómű. A te hajód konkrétan nem is alkalmas arra, hogy befogadja.
Telma semmit nem mondott. Azt utálta Robertben, hogy legtöbbször igaza volt. A férfi észrevette a beálló csendet, ezért gyorsan hozzátette:
— Még nem! De hamarosan az lesz. Ha megismered Gordon-t, neked sem lesz kétséged, hogy eljutunk az Eeva-ra.
Telma felsóhajtott.
— Tudom, hogy igazad van, Robert. Kell nekünk egy ember, aki ért a hajtóműhöz. Viszont ez nem befolyásolja azt a tényt, hogy én NEM megyek a 612-esre. Teljesen kizárt, hogy odarepüljek.

Egy sötét sikátorban tették le a hajót.
— Miért itt szálltunk le? Miért nem a tetőn? Szerinted itt biztonságosabb? — kérdezte Telma.
— Dehogyis, megőrültél? — Robert úgy nézett a nőre, mint egy zavarodottra. — Itt nem igazán biztonságos. De ne aggódj, a tető sem az. Valójában a 612-esen sehol sem biztonságos. De nem leszünk itt sokáig. Minden rendben lesz.
— Szívesebben parkolnék a tetőn — makacskodott Telma.
— Hidd el, hogy itt kell megállnunk. Gyere, menjünk már.
A pilótanőnek egyáltalán nem volt szimpatikus a környék. A 612-es műhold kisebb volt a többinél, de teljes felszereltséggel rendelkezett, elvileg teljesen normális holdnak kellett volna lennie, de valamiért itt történt a legtöbb bűntény. Most mindenesetre csend volt a lakótelepen, ahová jöttek. Robert tudta, hol kell leszállni, három percen belül odaértek egy fémszínű lépcsőház elé. A férfi végighúzta a kártyáját az ajtó előtt, s az kitárult.
— Ez is Space-net? — kérdezte Telma.
— Nem kérlek, ez egy egyszerű chip-kártya.
— Mennyire egyszerű?
— Hát, egy kicsit bele kellett piszkálnom. Menjünk már.
A földszintre mentek az egyik bal oldali lakáshoz. A 14-es volt az. A férfi megnyomta a csengőt.
Egy borostás férfi jelent meg a fali képernyőn.
— Helló. Mit akartok?
— Mi is az Eeva-ra megyünk — mondta Robert. — Van egy ajánlatunk.
Telma épp arra gondolt, hogy ide se fognak bejutni, amikor kattant az ajtó, és megjelent a férfi. Fehér atléta volt rajta, láthatóan nem készült vendégekre. Bár, ahogy beljebb mentek, Telma arra gondolt, itt hiába is próbálna meg rendet rakni. A „lakás” olyan volt, mint egy szerelőhangár, amelyet mesterien telezsúfoltak űrhajóalkatrészekkel. A férfi, akit valóban Gordonnak hívtak, hellyel kínálta volna őket, de azt nem talált, ezért csak a cigarettáját nyújtotta nekik. Robert boldogan elfogadta.
— Halljuk — mondta Gordon.
Robert keresztbe tette a lábát, és nagyot szívott a cigarettából.
— Az van, hogy sokan kaptak meghívót az Eeva-ra, de egyedül senki sem fog eljutni. Mi viszont ketten vagyunk, és el fogunk jutni. De kell nekünk valaki, aki ért a hiperhajtóműhöz.
A férfi felnevetett.
— És miért hozzám jöttök? Miért értenék pont én a hajtóművekhez? Én drónokat ellenőrzök egy étteremben, ember!
Most Robert nevetett fel, de aztán Telma sem tudta elfojtani a kacajt. Körbenézett a „szobában”. Ő nem értett nagyon hozzá, de arra gondolt, legalább tíz hajtóművet össze lehetne rakni ennyi alkatrészből.
— Illetve — tette hozzá a férfi kissé zavartan de kellően derűsen —, akár érthetek is hozzá. De miért akarnék ebbe belemenni? Nem is ismerlek titeket.
— Figyelj — mondta Telma Gordonnak, és jelentőségteljesen Robertre nézett. Aztán visszafordult Gordonhoz, és így folytatta. — Nem számít, hogy nem ismersz minket, de van, amit tudnod kell. A hajtómű a Flottától származik, nem túl törvényes úton. Vélhetően el akarják majd kapni, aki elhozta. Ugye, Robert?
— Honnan is tudhatnánk azt, nem igaz? — próbálta mosolyra húzni a száját a férfi. — Mostanában nem igazán tartják számon, mi van a raktáron, úgy tele vannak zsúfolva.
Most Telma nézett körül zavartan, s úgy tűnt, ha Gordon ezt mind meglovasította valahonnan, talán tényleg nem olyan nagy szám egy vacak hiperhajtómű prototípus. De aztán megrázta a fejét.
— Ugyan már, Robert! Tudod, hogy ez nem kis ügy.
— Tényleg elloptatok egy hiperhajtóművet a Flottától? — kérdezte hitetlenkedve Gordon.
— Én nem! — védekezett a nő. — Csak ő.
A férfi Roberthez lépett, és megrázta a kezét.
— Szép munka! Azt a mindenit. Na, akkor menjünk is.
Felkapott két hatalmas fémbőröndöt. Úgy emelte meg őket, mintha pehelyből volnának. De nem a férfi volt erős, a bőröndökben megbúvó alkatrészek súlya több száz kilót nyomott, meg sem tudta volna mozdítani. Azonban a bőröndök aljára légpárnákat szereltek, így azokat szinte csak irányítani kellett.
— Mivel menjünk?
Gordonnak is volt hajója, igen szépen felturbózva, de nem túl jó állapotban. De nem mentek fel a tetőre, hogy megnézzék. Robert azt mondta, most a Telma hajójával kell menniük. Azt elfelejtette mondani, hogy Gordon soha többé nem látja a régi űrhajóját.
Így hárman indultak tovább.

— A következő állomás? — kérdezte kissé félve Telma. Már egy órája felszálltak, néhány kisebb műhold között állomásoztak az űrben. A férfiak műszaki dolgokról diskuráltak végig, s Telma most tért vissza egy kávéval a kezében.
— A Föld — válaszolt Robert. Telma megkönnyebbülten sóhajtott fel. Szerette a Földet. És ott nem is igazán tudott volna elképzelni rosszabb helyet a 612-esnél.
— És a Földön hová?
— Európa.
— Azon belül? — Telmának az az érzése támadt, harapófogóval kell kihúzni Robertből a pontos úti célt.
— Ne aggódj, csak beugrunk a Flottához egy percre.
Telma nem aggódott. Magában gratulált Robertnek, mert mégiscsak sikerült rosszabbat találnia a 612-nél. Mert nem igazán adott esélyt annak, hogy beengednék őket a Flotta főhadiszállására. Ebből következett, hogy valahogyan be fognak lógni. De korábban, amikor a kabinjában gondolkodott, elhatározta, hogy miután megjárta a 612-es műholdat, már nem aggódik semmi miatt.
— Részleteket — rendelkezett végül.
Gordon ragadta meg a szót. Először megigazította vastag keretes szemüvegét. Legtöbbször ezt tette, mielőtt beszélni kezdett.
— Nos, Robert leírta nekem a hiperhajtóművet, amit elhozott. A legjobb, ami készült. Igazán jó választás volt. Sajnos azonban egy fontos egységet elfelejtett elhozni.
— Miféle fontos egységet?
— A vezérlőegységet. Mondjuk úgy, az agyat. A test remek, de nincs, ami irányítsa.
— Rendben, de azt nem ott tárolták — mentegetőzött Robert.
— Megoldás? — kérdezte a nő.
— Elhozzuk azt is! — felelte derűsen Robert, és kutatni kezdett a hűtőszekrényben.

A központi negyedben a lehető legközelebb parkoltak le a Flotta székházához. A székház hatalmas volt, pedig ami odakintről látszott, az csak a jéghegy csúcsa volt. Az épület kilencven százaléka a föld alatt rejtőzött. Itt folyt a tudományos munka, a gyártás, a harci kiképzés egy része, a védelmi rendszer felügyelete, és olyasmi is, amiről mindenki csak találgatni mert.
Robert elment. Azt mondta, szükségük lesz pár holmira. Amíg várták, Telma elképzelte, ahogy a férfi hamarosan megjön különleges mágneskártyákkal és kódokkal felszerelkezve, és ők majd szépen besétálnak a krómozott fémlapokkal kirakott épületbe. Csalódnia kellett. Robert csak néhány munkásruhát hozott magával. Kényszeredetten belebújtak. Az öltözék meglepően kényelmes volt, ami nem illet egy közönséges munkásruhához. Nem is az volt, de ezt csak Robert tudta. Mindenesetre egészen jól festettek a fekete kezeslábasokban.
Odakint taxiba szálltak, majd tíz perc után gyalog folytatták útjukat. Robert az áramszolgáltató egy szekrényéhez vezette őket, amit egy mozdulattal kinyitott, és betessékelte a többieket, majd ő is követte azokat. Gondosan bezárta maga mögött az ajtót.
Egy szerviz-folyosón találták magukat. Robert vezette őket. Hamarosan egy kisebb hangárhoz érkeztek, ahol járművek álltak, és emberek beszélgettek. Robert intett feléjük, majd az egyik autóhoz lépett és kinyitotta az ajtaját. A fejével intett társainak, hogy jöjjenek már.
Beszálltak, és Robert indított.
— Milyen személytelen itt minden — mondta Robert az autóban. — Ez persze nekünk csak a javunkra válik.
Hosszú utat tettek meg a föld alatt. Aztán Robert leparkolta az autót. Egy órási teremben álltak, kábelek és oszlopok között. A férfi újabb ajtót nyitott ki, és mindhárman beléptek egy szűk helyiségbe. Fényes létra vezetett felfelé.
Robert megnyomott valamit a ruháján, mire az ezüstszínűvé vált, s bonyolult kódok jelentek meg a mellkasán.
— Egy pillanat — mondta, s Telma és Gordon ruháján is aktiválta az új viseletet.
Telma pontosan emlékezett, hol látott utoljára ilyen ruhát. Az a két férfi viselt ilyet, akiket Robert hajójánál látott.

Egy sokkal elegánsabb szekrényből léptek ki pár emelettel feljebb. Fényes folyosóra érkeztek. Robert az órájára nézett, bár helyesebb lett volna órának látszó tárgynak nevezni azt, amit a férfi a csuklóján viselt. Telma meg sem próbálta kitalálni, milyen információkhoz lehet ott hozzáférni.
— Most maradjatok mellettem — szólt Robert, majd határozott lépésekkel megindult az egyik irányba. Szorosan a nyomában haladtak társai. Telma magában elmondott egy imát, hogy senkivel se találkozzanak. Mire a végére ért, egy mellékfolyosóról kilépő férfiba ütköztek.
— Maguk kicsodák? — kérdezte az meglepetten. Fehér köpenyt és szemüveget viselt, és kissé ijedtnek tűnt.
— Mit képzel, mondja? — támadt neki Robert arrogánsan. — Maga kicsoda?
— Én az L4-es osztály mérnöke vagyok. És mindenkit ismerek itt. Magukat viszont még sosem láttam.
— Na látja, ez a szerencséje. És ha nem cseszi el, később sem fog velünk találkozni. És most eljön velünk a 110-es lerakatba.
— De én oda nem mehetek be — hebegte riadtan a mérnök.
— Mi viszont igen, és magát is bevisszük. De igyekezzen, mert meg kell akadályoznunk valamit. Ha maga miatt ez nem sikerül, ez volt az utolsó napja a Flottánál.
— Rendben, magukkal megyek — egyezett bele amaz gyorsan.
— Akkor induljon ember, mire vár?
— Hogy utat nyissanak. A 110-es lerakat arra van — s elmutatott a válluk fölött.
Robert mosolygott, és félrelépett.
Három percen belül a lerakathoz értek. Senkivel sem találkoztak útközben, itt viszont két férfi őrizte az ajtót. Itt a mérnök félreállt, és így szólt a többiekhez.
— Én ezen az ajtón már nem mehetek be.
— Robert elnézően mosolygott, és megveregette a férfi vállát. — Jaj, dehogynem, édes fiam.
Aztán előrelépett a két őrhöz, és az óráját mutatta nekik:
— Ezt szkenneljétek be. A védelmi osztály kódja.
Amint azonban az őrök odaléptek, az órából alig látható ezüst villámok cikáztak fel, s az őrök összeestek.
— Nyugi, semmi bajuk — szólt hátra Robert megnyugtató hangon.
Telma cseppet sem nyugodott meg. Csak azért nem rohant el, mert nem volt hova.
Robert némi ügyködése után az őrök által egykor őrzött kapu kinyílt. Ezzel együtt a mögöttük lévő kapu bezárult. Robert nem lépett be még a folyosó további részére, ezért mindenki várt. A férfi a falhoz lépett. Nem látták, mit csinál, de egyszer csak elsötétült a folyosó, csupán halvány kék lámpák adtak némi fényt.
— Rendkívül takarékosan bánnak itt a tartalék energiával — jegyezte meg Robert vidáman, s elindult a folyosón. Néhány lépés után megfordult, és intett a többieknek.
— Gyertek már! Mindannyian!
Követték. Ehhez óvatosan át kellett lépniük az ajtóban heverő őröket. Egy igen nagy raktárhelyiségbe érkeztek. A falakat szekrények borították.
— Mit akarnak tulajdonképpen megakadályozni? — kérdezte félve a mérnök odabent.
Robert felnevetett. Egy szekrényhez lépett, s az pár másodpercen belül feltárult előtte. Robert egy kis ezüst dobozt húzott elő.
— Hogy ez itt maradjon. Azt kell megakadályoznunk. Köszönjük a közreműködését. Sajnos az előléptetésért nem kezeskedhetek. De velünk többet nem találkozik.
Aztán kisétált a helyiségből. A többiek követték.
— És most mi lesz? — kérdezte Gordon.
— Megyünk — felelte Robert, és kinyitott egy szekrényt a folyosón. Ő mászott be utoljára.
— És velem mi lesz? — kérdezte a mérnök.
— Ne aggódjon — tekintett órájára Robert. A mérnök riadtan lépett hátra, de Robert mosolyogva nézett rá. — Tizenkilenc perc múlva old fel az időzár. Akkor nagyon sokan jönnek majd. De már nincs mitől tartani, megmentettük a helyzetet — és becsukta az ajtót.
A mérnök leült a folyosón, és fogalma sem volt, mit gondoljon.

Egész gyorsan elérték a hajót, de azért több volt, mint tizenkilenc perc. Telma indítani akart, amikor cikázó fények lepték el az eget.
— Hohó! — kiáltott fel Robert. — Jó reggelt mindenkinek. Bár, ha még két percig alszotok, könnyebb dolgunk lett volna.
— Most mi lesz? — kérdezte Telma.
— Várunk.
— Hol van Gordon?
Valóban, a gépész sehol sem volt.
— Majd előkerül — nyugtatta meg Robert a nőt. — Itt van a hajón. Talán pisilnie kellett?
Telma nem tudott nevetni. Szerette volna már maga mögött hagyni a Földet.
Vártak. Robert úgy tippelte, egy óra múlva feloldják a razziát — de csak rosszabb lett a helyzet.
— Azt hiszem, most jött el az ideje, hogy kamatoztassuk a tehetséged — szólalt meg végül Robert.
— Mire gondolsz? — kérdezte a nő.
— Hát, ideje távoznunk.
— Nézd, Robert — Telma hangja nyugodtan csengett. — Nem rajtam múlik. Minden hajóban van nyomkövető. Anélkül nem engednének repülni. Nem tudunk felszívódni, amíg ezek el nem mennek.
— Ezek nem mennek el. Elkezdték módszeresen átkutatni a negyedet.
— Akkor is, minden hajóban van nyomkövető.
— A tiédben nincs! — mutatott fel Robert mosolyogva egy fémdobozt.
Telma megpördült a tengelye körül. Kinyitott egy szekrényt a falon. Egy ugyanolyan dobozt talált ott, de az fekete volt.
— Te kiszerelted a nyomkövetőt? De hát akkor nem működik semmi!
— Jaj, dehogyisnem. Minden megoldható.
Mellettük leszállt a Flotta egy hajója. Valakit ellenőriztek.
— Ideje indulni — jegyezte meg óvatosan Robert.
Telma a műszerfalhoz ült, de a fejét rázta.
— De Robert, nem lesz szükség nyomkövetőre. A nyakunkon vannak. A hajóm lassabb, mint az övék.
— Ne beszélj sületlenségeket — lépett be Gordon, kezében egy nagyobbacska panellal. A számítógéphez lépett, és egy üres slot-ba csatlakoztatta a panelt. Aztán pár mozdulattal elindított egy programot.
— Sokkal gyorsabb a hajód, mint az övék. Legalábbis rövidtávon. De az biztos, hogy sokkal fürgébb. Csak egy jó pilóta kell.
Telma látta a műszereket. Kezét az indítógombon nyugtatta. Érzékelte, hogy megváltozott több óra beosztása is. Ha a hajó úgy működik, ahogy az a kijelzőkön látszik, akkor háromszáz százalékos sebességnövekedést érhetnek el.
Ekkor reflektorfény irányult rájuk odakintről.
— Itt a Flotta — harsant egy éles hang. — Rutinellenőrzés. Nyitjuk az ajtókat.
Telma megbénult. Az ujjai tudták, mit kell tenni, de képtelen volt azokat megmozdítani.
Apró koppanások hallatszottak odakintről, ahogy a flotta rákapcsolta a hajójukra az első érzékelőket.
Ekkor Telma Robert kezét érezte az övén.
— Ebben az egyben jó vagyok — mondta Robert, és hozzányomta Telma ujját az indítógombhoz. A hajó felzümmögött. Aztán a férfi másik kezével a maximális állásba húzott három kart, és megnyomott még egy gombot.
A Flotta gépe megbillent, ahogy szelíden meglökték a szárnyát, amikor a magasba törtek. Fülsiketítő zajt hallottak, s néhány jármű húzott el közvetlen előttük.
— Na, innen átadom — szólt Robert, és becsatolta magát. Gordon is ott volt azonnal.
Akkor a hajó egy másodpercig egy helyben lebegett. Telma pedig, mint aki mély álomból ébredt, megragadta mindkét botkormányt. Megnyomott két gombot, és a hajó akkorát rántott rajtuk, amilyet Telma eddig nem tapasztalt. De a férfiak nem reklamáltak. Reflektorok fényébe kerültek, gépek közeledtek, sziréna hangja hasított a levegőbe.
Telma maximális sebességgel indult. Fentről azonban egyre többen jöttek. A forgalommal szemben száguldott a hajójuk, de Telma mindent kikerült. Sosem érzett még ekkora erőt a hajójában, és magában sem. De ez nem segített rajtuk. A rádiókapcsolatnál nem tudtak gyorsabban szállni. Nem volt hova menni, mert mindenhol ott voltak a Flotta gépei. Szorulni kezdett körülöttük a hurok, az ámokfutás nem tarthatott már soká.
— Gordon! Tudunk ennél gyorsabban menni? — kérdezte Telma.
— Egy percig. De az lesz az utolsó egy perc, utána lehalnak a turbó rakéták.
Telma ránézett, és bólintott.
Gordon elindította a túlhajtást vezérlő programot, aztán bólintott.
— Hadd szóljon.
Telma teljes erőből előretolta a botkormányt, és kiemelkedett a forgalmi sávból. A Flotta közelebb húzódott, de nem bírták a sebességet, hamarosan apró pontokká váltak. Ha szerencséjük van, végleg lerázzák őket. De ha az irányt képesek voltak pontosan bemérni, akkor hamarosan a Flotta újabb gépeibe szaladnak. Ezt mindannyian tudták.
De akkor Telma zuhanórepülésbe vitte a hajót. Odakint füst támadt, a turbó végleg elhallgatott, s amikor már azt hitték, a földbe csapódnak, Telma fékezett. A gyomruk a torkukba szaladt, s Telma alig érezhető billenéssel tette le a hajót. Egy erdőben voltak.
— Gratulálok — mondta Robert elismerően. — Na, látod, ezért választottalak téged.
— Szóval csak ezért — kérdezte Telma rosszallóan.
— Ezért is — tette hozzá Robert zavartan. — Hogy jutott eszedbe leszállni?
— Nem tudom — felelte a nő. — Arra gondoltam, fent mindenütt keresnek. De lent már nem. És most már fogalmuk sincs arról, hol vagyunk. Legalábbis nagyon remélem.
— Bízzunk benne. És ekkora területet már ők sem tudnak átfésülni. Zseniális vagy.
— És fáradt. Meghalok egy italért. Most úgysem mehetünk tovább. És át akarok öltözni — még mindig az ezüst színű ruhában voltak.
— Rendben van — hagyta jóvá Robert. — Megvárjuk, amíg hazarepülnek a madaraink.
A többiek egyetértettek ezzel. Még sötétben akartak továbbállni, de egy pár óra kellett Gordonnak is, hogy helyrepofozza a hajtóművet.

Robert és Telma a heverőn ültek.
— És innen hová megyünk? A hiperhajtóműért?
— Nem kell azzal annyira sietni. Az most biztonságban van. De még hárman is kevesen vagyunk ehhez az úthoz. Szükség van még valakire.
— Mégis, kire?
— Valakire, aki ért a fegyverekhez.
— Azt mondtad, nem ölünk meg senkit.
— Nem is ez a tervem. Mint ahogyan az sem, hogy minket nyírjanak ki. Amint látod, itt minden megeshet. De ne aggódj, én is jobban kedvelem a csendes meglepetéseket.
Egy darabig nem szóltak. Végül Robert szólalt meg.
— Nem kéne enni valamit?

Hogyan tovább?

Segíts folytatni a történetet!

Három kérdésben szavazhatsz.

1. Ki csatlakozzon még a csapathoz?

2. Mi legyen a következő úti cél?

3. Mi okozzon bonyodalmat?

About the author 

Tibi

A Mindennapi NLP alapítója, szerző, tréner, írásmániás, családapa. Ha meg akarod ismerni, olvasd el az írásait, kövesd a Twitteren: https://twitter.com/tibiszucs

  • Lehet egy kis játék? : )
    Aki pontosan eltalálja hány “De” található a törtétetben eddig, az olvashatja el elsőként a folytatást … ha nincs telitalálat akkor az aki a legközelebb van a helyes számhoz, jó vadászatot!

  • Nagyon tetszik izgalmas a történet nagyon várom a folytatást. Gratulálok nagyon jó irás.

  • Azt hiszem, ez már egy komplett könyv lesz! ?

    Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, már szavaztam…

    • Köszönöm, Judit! Igen, erre én is rájöttem, hogy hosszabb lesz, mint gondoltam. 🙂

  • {"email":"Email address invalid","url":"Website address invalid","required":"Required field missing"}
    >