Több mint 10 éves mulasztásomat pótolom most. 1998-tól szinte minden nyáron pár hetet töltöttem Winter Parkban. Ez a kisváros Denvertől két és fél órára van a Sziklás-hegységben, 3000 méter körüli tengerszint feletti magasságban. Még nyáron is virítanak a havas csúcsok. Inkább télen látogatják síelők ezrei. Nyáron nagy a nyugalom, csak a hegyi levegőt kedvelők és mountainbike-osok keresik fel. Már közel 20 éve tartja itt intenzív nyári NLP tanfolyamait a világ egyik leghíresebb NLP oktatással foglalkozó szervezete – az NLP Comprehensive.
Ezidő alatt sok enelpés sztori keletkezett, amelyeket szeretnék veletek megosztani. Még nem tudom, hogy hány részből fog állni ez a sorozat és, hogy mikor fogom megírni őket. Úgy döntöttem, hogy csepegtetem. Lehet, hogy időrendi sorrendben lesznek, lehet, hogy csemegézek. Lesznek saját történetek és lesznek olyanok, amelyeket én is másoktól hallottam.
1998-ban elvégeztem az NLP tanári tanfolyamot, mégis két ajánlólevélre volt szükségem, hogy bekerüljek a coachok csapatába. Akkoriban még nem volt közvetlen járat Frankfurt és Denver között, kétszer kellett átszállnom. Már sötét volt mire eljutottam a reptérről a buszpályaudvarra. Greyhound – a nagy szürke kutyáról elnevezett busztársaság vitt fel a hegyekbe. Zuhogott az eső, korom sötét volt. Egy kicsit aggódtam, hogy fogok odatalálni. Bőrig ázom és még a bőröndöm is cipelni kell.
Végre szólt a sofőr, hogy itt kell leszállnom. Kinyílik a busz ajtaja és egy bajuszos férfi áll ott esernyővel. Megkérdezi – te vagy Gergi? Körbenéztem, és miután csak én szálltam le, úgy döntöttem, hogy biztosan nekem szólt. Mondtam, hogy NLP-re jöttem. Ekkor elvette a bőröndömet és óvatosan a fejem fölé tartva az esernyőt elvezetett egy kisbuszig.
Kedvesen kérdezte, hogy utaztam és hogy először vagyok-e Amerikában. Mondta, hogy őt Jimnek hívják és ott dolgozik, ahol a szállásunk van. Ő szállít majd bennünket a tanfolyam színhelyére, mert az innen pár kilométerrel távolabb van. Beugrott a recepcióra a kulcsomért, aztán felbuszoztunk egy jó kis kaptatón.
Bőröndöstül kitett egy ajtó elé, ahol a fáradtságtól nem sikerült beletalálnom a kulcslyukba, ami egy gömbszerű fogantyú közepén volt. Már legalább 30 órája voltam talpon. Mosolygott és kinyitotta helyettem. Ott álltam egy hatalmas szoba közepén, eljutottam úticélom végállomásához. Még nem tudtam, hogy milyen kalandok várnak rám, de tele voltam izgalommal és kíváncsisággal.
Jimmel azóta is minden évben találkozom. Most is pontosan úgy mosolyog, mint azon az estén, és mindig van néhány kedves szava. Pár éve megkérdeztem tőle, hogy emlékszik-e hogyan találkoztunk először, amikor kinyílt a busz ajtaja, és ott állt esernyővel a nevemet szólítva. Még fényesebben mosolygott a szeme, és csak annyit válaszolt: akkor bizony még fiatalember voltam….
Dr. Stenger Györgyi
nlpakademia.hu
A folytatáshoz kattints ide.