Nézegetem a gyakorlatokat, amelyeket a mostani hétvégén csinálunk az alaptanfolyamon. A kizökkentésről jut eszembe még az amerikai enelpésekre sem túl jellemző eset. Bár hiszem szavát annak, akitől hallottam, és ismerem Charles Faulknert és a szóban forgó hölgyet is, mégis hihetetlennek tűnik.
Történt vala, hogy Charles igen belemerült egy bemutatóba, ami elég hosszú ideje tartott már. A csoport ebéd után volt. Jó nyári, fülledt délután. A hosszúra nyúló gyakorlat a csoport többségének kezdett unalmassá válni. Talán az első sorban akadtak, akik valamennyire tudták még követni.
Miért is ül az ember az első sorba? A résztvevők többségének figyelme azonban egyre lankadt, kezdték elveszteni a fonalat. Nem tudták, hogy Charles mit akar és hol is tart éppen. A hátsó sorokban néhányan bizony el is szundikáltak.
Charles oly mélyen benne volt a pillanatban, hogy minderről nem volt tudomása. Bizonyára valami véget nem érő stratégia lépéseit akarta kibogozni és elfeledkezett az időről, na meg a csoportról is. A coachok, akik a csoporttal szemben álltak, látták, hogy legalább a csoport felének sikerült átlépni az éber tudatállapotból más tudatszintekre, jelezték a koordinátornak (ő a coachok főnöke), hogy jó lenne valamit tenni, mielőtt valaki lezuhanna a székéről.
A koordinátor, egy telt idomú amerikai hölgy volt, felső testét csak egy pamutpóló fedte. Gondolt egyet és egy hirtelen mozdulattal felrántotta azt, és kibuggyantak keblei. A coachok felszisszentek és tágra nyílt szemmel figyelték, hogy mi fog történni. Charles egy pillanat alatt magához tért. Fennakadt a tekintete, szinte nem kapott levegőt. Azonnal szünetet rendelt. A résztvevők nem láthatták az egészet, mert a koordinátor a hátuk mögött a terem másik végében a trénerrel szemben állt, akkor már pólóját igazgatva.
A kizökkentést előidéző jelenet azóta már enelpés legendává vált.
Dr. Stenger Györgyi
nlpakademia.hu