Tom Dotz, az NLP Comprehensive igazgatója ezekkel a szavakkal vezette be a következő írást: “A megfelelő hozzáállás az egyik alapvető tétele az NLP-nek. Ebben a kedves történetben Steve Andreas elmondja, hogyan lehetséges a tapasztalatainkból és lehetőségeinkből a lehető legtöbbet kihozni a megfelelő hozzáállással és személyes szűrőink beállításával.“
És valóban, a saját nézőpontunk jelentősen formálja életünk, hiszen ez dönti el, hogy valamit lehetőségként vagy veszteségként, örömként vagy fájdalomként élünk meg. Kérlek, fogadd szeretettel a most következő rövid történetet!
Van egy történet egy öreg földművesről az 1860-as évekből, akinek a földje a nyugati út mentén feküdt a Közép-nyugaton, amelyen a bevándorlók is érkeztek. Mivel az útnak ezen a részén az öreg földműves birtokán átfolyó kicsiny patak volt az egyetlen vízforrás, a kivándorlók sokszor lefékezték poros szekereiket az öreg nyárfák alatt, hogy megitassák lovaikat, hogy hűsöljenek, és megpihenjenek egy ideig, felfrissüljenek a csörgedező patak hangjától, miközben a nyári bogarak szelíden zümmögtek a sűrű árnyékban. A későn érkezők gyakran tábort vertek éjszakára, mielőtt szekerükkel újra nyugat felé vették az irányt.
Mivel estére az öreg földműves végzett a munkájával, gyakran lesétált a mezőn a patakhoz, hogy meglátogassa a bevándorlókat. Szeretett velük beszélni, hallgatni az éjszaka hangjait és megnézni, vajon tudja-e könnyíteni valami aprósággal az utazók nyugatra tartó útját.
Az öreg lassú, megfontolt modora és lágy, mély hangja még az ijedt gyereket is rövid idő alatt megnyugtatta, és a legtöbb felnőtt is örömmel töltötte vele az időt. Mélyen barázdált arca a nyárfák kérgére emlékeztette őket, a szeme pedig úgy csillogott, mint amikor a patak megcsillan a napfényben, miközben átgördül egy kavicson vagy faágon. Legalább annyira a része volt a földnek, mint a zöld és sárga zuzmóba öltözött kövek a patak mellett, amelyeket 15 ezer évvel azelőtt hordtak ide a gleccserek.
Az öreg farmer gyakran beszélt a látogatóknak arról, amit a további útról tudott, kellemes helyeket ajánlott, ahol megpihenhetnek, és figyelmeztette őket a nehezebb útszakaszokra. Néha előhúzott pár szem mazsolát kopott kezeslábasa zsebéből, bütykös ujjaival gondosan megtisztította azokat, aztán odaadta egy-egy nyűgös gyereknek, hogy a fáradt anyja végre alhasson egy kicsit.
Máskor szeget, csavart, vagy egy darab bőrt húzott elő a zsebéből, és megjavított valamit az utazók szekerén. Néha cseresznyét vagy barackot hozott magával kis gyümölcsöséből, egy kevés friss zöldbabot a kertből, vagy más finomságot, amivel feldobhatta a többieket a nap végén.
Amikor úgy látta, az utazók a kétségbeesés szélén állnak, kezeslábasának első zsebébe nyúlt, előhúzott néhány rongyosra hajtogatott levelet, és lassan felolvasta azokat az olajlámpa remegő fényében. Korábbi utazók levelei voltak ezek, akik lelkesen számoltak be róla, hogyan leltek új otthonra a mérhetetlen vadonban, és milyen apró örömöket találtak, ahogy letelepedtek, és új életet kezdtek. A szavak úgy hullottak a fáradt utazókra, mint a tavaszi eső, frissítve és táplálva lelküket.
Volt, amikor egy-egy utazó arra gondolt, letelepedne a környéken, és a helybéli emberekről kérdezősködött. Ilyenkor az öreg mindig visszakérdezett: "Hát, ahonnan maga jött, ott milyenek az emberek?"
Néha ekkor az utazó vonásai megkeményedtek, főleg a szája körül, és azt mondta: "Ó, borzasztó volt ott. Senki sem jött ki senkivel. Az emberek kicsinyesek és pletykásak voltak, vádaskodók és önzők. Mindig volt valaki, aki a földről vitázott, vagy hogy kinek kell megcsinálni a kerítést; alig vártam, hogy megszabaduljak onnét, és végül szóltam a feleségemnek, hogy induljunk.”
Ezen szavak hallatán az öreg farmer kissé összevonta szemöldökét és azt mondta: "Hát, tudja, errefelé is ilyen emberekkel találkozhat. Talán jobb, ha holnap reggel tovább állnak."
Máskor egy-egy utazó, aki a letelepedést fontolgatta a környéken, szomorkás vágyódással felelte: "Ó, szerettünk otthon lenni. Annyi barátunk volt, mindenki segítette a másikat a nehezebb időkben. Az őszi betakarítás után egybegyűltünk, hogy felépítsük az istállót, és megosszuk egymással azt a keveset, amink volt. Mikor a szomszédunk egy tavasszal eltörte a lábát, egyszerre vetettük magunkat a munkába, és beültettük a földjét, amikor pedig az egyik évben teljesen kifogytunk, ő adott nekünk gabonát télire és kukoricát a következő tavaszra. Egy porcikánk sem kívánta a költözést, de a feleségemmel elkezdtünk gondolkozni a messzeségről és a lehetőségekről ott nyugaton, és az új barátokról, akiket ott lelhetünk, hát úgy döntöttünk, útra kelünk.”
Ezt hallva az öreg mosolya olyan szélesre húzódott, mint a kansasi napkelte nyáridőben, és azt mondta: "Hát, tudja, errefelé is ilyen emberekkel találkozhat. Miért nem pihennek egy napot vagy kettőt, és néznek szét a környéken az eladó telkek körül? Boldogan körbevezetem és bemutatom magukat."
Kivonat a szerző "Van-e élet a halál előtt?" című művéből (c) 1995
Fordította: Szűcs Tibor az NLP Comprehensive engedélyével