Mit ne mondj, és mit mondj, ha változást akarsz?

Az NLP középső bötűje (a lö) a lingvisztikára utal, ami a nyelvet jelenti. Ezt valahogyan úgy jó értelmezni, hogy a szavainknak súlya van. Egy szó súlya pár milligrammtól a 2,5 tonnáig terjed, attól függ, milyen komolyan mondjuk ki. Én ezt egyáltalán nem komolyan mondtam, csak képletesen szóltam. Mondhatni, hogy csupán metaforikusan fejeztem be magam. Illetve ki.

Nem új felfedezés, hogy a szavainknak mélyebb jelentése is van, és miközben nem értelmezzük szó szerint a metaforákat, tudat alatt mégis számít, hogy pontosan mit jelentenek a szavak. Erre jó példa, hogy a magyarok keresik a pénzt, az amerikaiak csinálják, a németek megszolgálják, a franciák nyerik, a kínaiak harcolnak érte, az olaszok valóra váltják, a mongolok meg találják. Szóval már ezen el lehetne mélázni, mert nem fura, hogy mi keressük a pénzt, erre a mongolok megtalálják?

Na mindegy. Nem erről akartam írni, hanem arról, hogy valahogy az elhatározásainkkal is hasonlóképpen van ez, és most maradhatunk a magyar nyelvnél. Így oda fogunk kilyukadni, hogy hogyan érdemes megfogalmazni a céljainkat.

Mielőtt kilyukadnék, induljunk el onnan, hogy  valamilyen szinten elégedettek vagyunk az életünkkel, ha optimistán gondolkodunk. Ha azonban pesszimistán, akkor valamilyen szinten elégedetlenek vagyunk vele. Mindegy is, mert a fontos kérdés ugyanaz:

Van-e igényed a változásra?

Itt jön be az első szint, hogy észrevesszük-e egyáltalán, hogy változásra van szükségünk. Mert ez egy előfeltevésem, hogy mindannyiunknak változásra és változtatásra van szüksége. A kettő nem azonos. Előbbi az utóbbi eredménye.

Nos, amíg csak szenvedünk és senyvedünk, amíg összeszorított foggal húzzuk az igát, amíg szemet hunyunk idióta embertásaink beszólásai felett, amíg szorgalmasan igyekszünk mindenkinek megfelelni, addig nem sok jót remélhetünk. Meg kell bennünk érnie ugyanis annak a gondolatnak, hogy ez így nem jó.

Ez az első lépcsőfoka a boldogságunknak. Észrevesszük, hogy ami van, az nem jó.

A következő szint az, ami a legnépszerűbb, itt vagyunk a legtöbben.

Kéne

Ez a “kellene”fázisa, becenevén “kéne”.

Kéne már egy új munkahely. Beszélni kéne a Dezsővel. Le kéne már fogyni úgy tíz kilót.

Ezen a szinten hosszú időt el lehet tölteni, akár egy teljes életet is. Innen nem könnyű továbblépni. Ez bizony a halogatás zsákutcája, ahonnan valahogyan ki kell tolatnunk. A legegyszerűbb, ha a kellenének a felét lefelejtjük, és akkor nem marad belőle csak a "kell".

Kell

A kell (tájjellegű verzióban "köll") sokkal erősebb, mint a kellene.

Kell most már egy új lakás. El kell menni futni. Meg kell javíttatni a kerítést.

A kell az bizony kényszer. Ebben az esetben szerencsésebb a felszólító mód a feltételesnél. Farkaszemet nézünk a valósággal, és ha elég kemények vagyunk, ő pislogja el magát hamarabb, az pedig már elvezet egy újabb szinthez, sőt, ez már egyesen szintlépés.

Akarok

Le akarok vizsgázni. El akarok menni a fogorvoshoz. Le akarok szokni a cigarettáról.

Ez már egy beismerő vallomás. Nem titkolhatom tovább, hogy én irányítom az életemet. Kőkemény szándékaim vannak.

Van ám ennek egy finomított, eludvariasított verziója, a “szeretnék.” De az egyrészt csak egy felesleges lépcsőfok, amit simán átlépünk, másrészt meg visszaránt minket a feltételes módba. Így a szeretnéket úgy hagytuk magunk mögött, hogy az csak bambán bámult utánuk a lépcsőfordulóban.

Szóval eljutottunk az akarásig, és onnan már csak jó nagy lendületet kell vennünk, s máris a csúcson vagyok, amit úgy hívnak.

CSINÁLOM

Vagyis cselekszem. Megvalósítom, valóra váltom, alkalmazom és véghezviszem.

Lecsukom a laptopom tetejét, felhúzom a futócipőmet, kimegyek akár az esőbe is, és futok öt kilométert.

Megírom a könyvemet. Jelentezem az egyetemre. Felépítem a házam.

Lerakom a cigarettát. Sőt, már le is raktam. Többet fel sem veszem.

Így fogalmazd meg a jól átgondolt céljaid: cselekvő módban: Csinálom.

Az a nagy igazság, hogy ha már alaposan átgondoltál mindent, hogy mi az, amit szeretnél, tehát megvan az irány, akkor a csinálással fogsz eredményeket elérni.

Talán már jó ideje csak azt érzed, hogy valami nem jó, és kellene és kéne tenni valamit, de… Nos, akkor nincsen semmi “de”. A “de” az, amire a legkevésbé van szükséged.

Mi akadályozott meg eddig abban, hogy cselekedj?

Csak azt nem mondd, hogy a körülmények. Ugye, meg sem fordult a fejedben?