iszonyú viszonyú

9 Hozzászólás

január 17, 2010

NLP, önismeret. személyiségfejlesztés, viszonyok, iszonyú-viszonyú

Mindig mindent viszonyítunk valamihez, és van, ami jó, meg van, ami nem. Mert pl. ma éreztem a nagy januári hideget, persze annyira nem is volt hideg, de már megszoktam a meleg telet. Aztán eszembe jutottak a régebbi telek, (ez persze úgy is helyes lenne, ha azt mondanám, hogy eszembe jutott a régebbi telek:) (de akkor teljesen másképpen kellene befejeznem ezt a mondatot) (most pl. fogalmam sincs még, mivel folytassam), na igen, a régebbi telek, amikor tényleg hideg volt, mínusz húsz, meg ilyesmi, kalapálták a vonatokat az állomáson vagy egy órán át, hogy el tudjunk indulni. És akkor (ma) rájöttem, hogy most nincs is hideg. Szóval ez jó, hiszen ez a viszonyítás abszolút hasznos. Fáztam, mert hideg volt. (Szóval mégis az volt.)

Nos, az ilyen viszonyok jó viszonyok. Ezek a dolgok jó viszonyúak egymáshoz, meg egymással is. De vannak csapnivalóan rossz viszonyú dolgok is, van, amelyik egyenesen iszonyú viszonyú.

Az pl. iszonyú viszonyú, hogy ha akarok valamilyen lenni, akkor folyton másokhoz hasonlítom magam. Tételezzük fel, hogy meg akarok tanulni két ujjal fütyülni, mert néha hasznos lehet egy hangos füttyentés, meg olyan vagány is, szóval… az olyan király volna. Ezért elkezdek gyakorolni. 2 hétig csak az ujjam rágom, de két hét után sikerül. Igaz, épphogy lehet hallani, de végre sikerült! Rettenetesen büszke vagyok magamra. Sőt, épp a Tóttal dumálok a lépcsőház előtt, amikor észrevesszük a Zolit vagy 50 méterre tőlünk. A Zoli épp lepisili az egyik parkoló autó kerekét. Ezért persze senki sem ítéli el, mert a Zoli alapvetően (meg amúgy is) kutya. Eszembe jut, hogy van nálam egy adag csont a Zolinak, ezért fütyülök neki egyet két ujjal. Túl halk, nem hallja meg – ellenben a Tót hirtelen akkorát füttyent, hogy a Zoli egyből felkapja a fejét, s már rohan is a csontért.

És akkor egyből arra gondolok, milyen jól csinálja a Tót, én meg milyen béna vagyok.

Na, ez az iszonyú viszonyú. Ezen a héten többször is találkoztam ezzel. Te szoktad magadat máshoz hasonlítgatni?

About the author 

Tibi

A Mindennapi NLP alapítója, szerző, tréner, írásmániás, családapa. Ha meg akarod ismerni, olvasd el az írásait, kövesd a Twitteren: https://twitter.com/tibiszucs

  • Szia Zsolt! Ezt nagyon szépen leírtad. Ha képesek vagyunk megfelelő módon hasonlítani magunkat másokhoz, akkor sokat fejlődhetünk a témában. Ha valaki valamiben profi, akkor modellezhetjük, ez erőforrás! És persze viszonyítanunk is kell hozzá. Önismeret, változás, modellezés – tényleg csodás játszma:)

  • Szia Tibi! Elnézést, de nem értem végéig a kommenteknek, de azért gondolatom lenne. Mindig van bennünk egy viszonyítás, csak az az érdekes, hogy a viszonyítás végén hogy viszonyólunk maga a viszonyítás alapjul szolgáló témához vagy személyhez. Milyen polaritással fordolunk hozzá, és számunkra milyen eredményt tudunk kihozni a végére. Fontos kérdés, hogy ha pl . valakihez viszonyítunk, akkor képesek vagyunk-e realitással viszgálni az Én-t és a Te-t, túlértékelünk-e részeket vagy alul értékeljük őket – ez egy csodás játszma, amely az önértékelés megfelelő vizsgálatáshoz hatékonyan hozzájárulhat. Sok esetben a viszonyítás egy adott állapothoz képesti helyzeted vizsgálatához segíthet, amely az eddig elért eredményeid, ismereteid, valamihez való viszonyaid, stb… való helyzeted értékelésében fontos szerepet játszhat, hisz a következő életed lépéseit is befolyásolhatják.Kissé közhelyesnek ható mondat: Mindig minden változásban van – még Mi is.A valamihez képesti vizsgálat életünk része, csak értékelés iránya és eredménye a kérdés.ÜdvözlettelSzabó Zsolt

  • Igen, ha a régi önmagunkra akarunk hasonlítani – egy bizonyos szinten – az jó, mert régebben általában csinosabbak, jóképűbbek, szebbek voltunk. Most pedig okosabbak, ügyesebbek tapasztaltabbak vagyunk. Jó a kettőt ötvözni :o)

  • Szia Tibi!Nagyon tetszik ez az iszonyú-viszonyú megközeitése a dolognak.Ha valaki igy szemléli a másik mondjuk jobb teljesitményét, ügyességét,ami nekem pl. abban nincs, amit ő éppen szuperül csinál;olyan "féltékeny vagyok a másikra" szinezete van,rossz értelemben.Lehet féltékenynek lenni más tudására, stb. jó értelemben is, ami arra való, hogy tanuljunk belőle, vagy csak egyszerüen örüljünk annak, hogy neki van hozzá adottsága és milyen jó, hogy ezt is tudja.Lehet, hogy én másban vagyok jó.Végül is, ha minden ember mindenben egyforma lenne, akkor olyan,mintha "klónok" lennénk.Ha mindenki másban jó, akkor segiteni is tudjuk egymást és a jó cselekedetek motiválják az embert a még jobbra,mert ebben benne van az ember szive is.A még jobbtól fejlődik a világ és MI, EMBEREK IS!Hasonlitgatni nem nagyon szoktam- igy konkrétan – magam másokhoz, legfeljebb vannak példaképeim,akiket nagyra becsülök a tudásáért, vagy más egyébért, ami természetesen "megfog",és szeretném, ha én is olyan lehetnék /itt tudósokról, vagy más hires emebrekre gondolok/,de tudom, hogy Einstein nem lehetek,ugy,hogy ezeken nem sokat variálok.Sokkal inkább szeretnék hétköznapibb, számomra megvalósithatóbb dolgokkal foglalkozni, mint pl. az ALAKFORMÁLÁS!Sajnos most hirtelen hiztam 8 kg-t és nagyon idegesit, mert a régi ruháim nem mennek rám.Vettem egy nagy levegőt és elkezdtem tornázni- napi 1 óra.Legutoljára a 1995-ben tornáztam rendszerese,aztán jött a RÁK és azóta semmi torna.Most viszont igyekszem betartani ezt a napi 1 órás tornát.Nem csak a fogyás miatt, hanem más eü.problémákra ill. megelőzésére is szükséges.Szóval lehet, hogy hülyeség,deÉN A RÉGI ÖNMAGAMHOZ AKAROK HASONLITANI!Köszi, hogy leirhattam.Trixi

  • Josinak: Igazad van, bizonyos esetekben nagyon hasznos, ha másokat veszünk példaként – igazából az egész enelpés modellezés erre épül. Ilyenkor persze fő cél a tanulás.Zsuzsa: Nagyon jó, amit leírtál. Ha valaki a másokkal való összehasonlítást nem kudarcként éli meg, hanem motivációként, akkor egy korlátból erőforrást csinál. Nagyon tanulságos!

  • Az, hogy hasonlítgani szoktam magam, enyhe túlzás, Azonban egy ilyen hasonlításnak köszönhetem, hogy lefogytam 60 kg-t. Férjemnek volt egy csinos, kedves, szeretetre méltó barátnője. Egy bajom volt csak vele, hogy vele ment sétálni, kirándulni, vele érezte jól magát. Egyszer megkérdeztem tőle, miért van szüksége erre a barátnőre, és azt felelte azért, mert ő olyan cisnos, hogy bárhova el lehet vele menni, bárhol meg lehet vele jelenni. Az akkori versenysúlyom 140 kg volt. Úgy döntöttem megmutatom, hogy vagyok olyan csinos nő, aki után megfordulnak a férfiak, akit elhívnak vacsorázni. Lefogytam 60 kg-t, éreztem a női ismerőseim szemében a féltékenységet, megfordultak utánam a férfiak, nagyon jó érzés így 50 évesen érezni, meghívtak vacsorázni. Ennek a mondatnak, mármint, hogy a barátnő azért kell, mert csinos, akivel bárhol meg lehet jelenni köszönhető, hogy elváltam. Mióta lefogytam, és elváltam, azóta eltünt a barátnő. Na, de ez már a volt férjem gondja.

  • Szia!Jó volt a hírlevél, megnevettettél.A válasz a kérdésedre:Ez természetes, hogy hasonlítom magam valakihez. (Gondolom én:)Miután ez a tanulási folyamat része, szerintem. (Javíts ki, ha tévedek!)Úgy gondolom, hogy az utánzás alapján tanulunk, mi emberek (meg az összes többi élőlény is). Ehhez pedig szükséges az összehasonlítás. Nem árt tudni, hogy az adott dologban milyen szinten állunk a többiekhez képest. Az már más kérdés, hogy magunkhoz képest hol állunk jelenleg. Illetve az is más tészta, hogy milyen mértékben hasonlítgatjuk magunkat össze másokkal, kórosan, vagy még az egészséges versenyszellem határain belül.A kórosra példaként azt tudom felhozni, ha azért veszünk valamiből újat, vagy nagyobbat, mert a Pistáék, a negyedikről is vettek, és nehogymá neki jobb legyen. 🙂

  • Szia Erzsi!Ez a megfelelős dolog is hasonló az iszonyú viszonyúhoz, mert minél több a gyerek, minél több ember számít rád, annál nehezebbnek érezhetjük a megfelelést. És akkor még azt is mondod, nincs időd szinte semmire. Ez egy érdekes dolog. Mert megint csak arról van szó, hogy az egyik dolgot a másikhoz kell viszonyítanunk, mert ha jól osztod be az idődet, akkor mindig a legfontosabbal foglalkozol. 3 gyerek, hát 3 gyereket nem lehet egymáshoz viszonyítani, mert mind a hármat egyformán szereti az ember, néha mégis muszáj, mert nem lehetünk egyszerre mind a hárommal, ugye, néha az a jó, ha valamelyikkel külön foglalkozunk… De ez egy igen bonyolult téma – pont ez jutott az eszembe arról, amit írtál.

  • Nos hát sokminden (vagy sok minden? Nem tudom, mindegy is talán.) Szóval annyi minden jut eszembe ezekről az elméncsségeidről, mint ez az "iszonyú viszonyú" is például. Ez is nagyon tetszik, csak sajnos nincs időm leíri a gondolataimat. Meg másra sincs időm, mert szinte semmire sincs időm!! A munkahelyemen szeretnék megfelelni, de nagyon, meg itthon is a családomnak is, akiket imádok, -életem értelme a 3 gyerekem, meg azért persze a férjem is-. És egyszerűen szakadok szét, mert egyik helyen sem tudok úgy megfelelni, ahogy szeretnék. Most is hajnali 1 óra múlt, és még nem készültem fel igazán lelkiismeretesen az összes órámra holnapra. (Tanár vagyok. Amit mellesleg szintén imádok, de tényleg!) Na mindegy. Szóval -ha szívem szerint szólnék az íráshoz és hozzád, akkor leírnám, hogy milyen szerintem az igazi kapcsolat, és kihez is hasonlítom én magamat folyton, és ennek kapcsán mitől is tartok állandóan, meg, hogy mennyire tetszik, amit a szerelem hatalmáról írtál, meg ilyesmi. Csak sajna nagyon fáradt vagyok, és reggel 3/4 6-kor kelek, és addig még aludni is kéne egy kicsit, úgyhogy:most elküldöm ezt a levelemet ilyen kuszán és fésületlenül. A hírlevél pedig -ahogy általában- most is remek volt! Gratula! Erzsi

  • {"email":"Email address invalid","url":"Website address invalid","required":"Required field missing"}
    >