Ez itt a Barbika a szökőkútnál.
Fantasztikus teremtés. Kész vagyok tőle.
Nemkülönben ideális hálótárs.
Puha, illatos és néha beszél hozzám éjszaka is.
Imádom.
Apa éjjel dolgozik. Vagyis a gépét nyüstöli vagy tollal firkál.
Csomó okos és jó dolgot csinálok, de tényleg. Például írok a kommunikációról, hogy hogyan mondjam el neked, amit nem lehet, és ilyenek.
És akkor a Barbika felül. Az arca mintás, haja az égnek áll, a badija gyűrött. A tekintete szemrehányó. Csak annyit mond: “Velem.”
És ebben minden benne van. Oda kell bújni hozzá, vagy megsimogatni a fejét, és azt mondani: “Itt vagyok veled. Minden rendben. Szeretlek.” És akkor szépen lefekszik, belefúrja s fejét szegény Bonifác gyomrába, s alszik tovább.
Nesze neked, kommunikáció. Tudja mit akar, és el is tudja mondani. Nem magyarázza agyon. Hát akkor én miért nem vagyok képes ugyanerre?
Ma éjjel ezután legalább két órát aludt. Aztán valami neszt hallottam. Látom, hogy felül. Maga elé néz, és azt mondja: “Nincs itt.”
De itt vagyok. Aludj már. Szeretlek.
De basszus, hogy lehet így dolgozni? Mit képzel ez magáról? A nők folyton ki akarják sajátítani a pasikat. Tiszta őrület!
