Bogarak - Mindennapi NLP - Személyiségfejlesztő tanfolyamok
5

Bogarak

Előző fejezet itt.

Az egész letöltése pdf-ben itt.

Szavazni a folytatásra később lehet.

- 10 -

Dr. Leslie Herbert a háza előtt állt. Különös volt nézni, ahogy mindent beborít a víz. Derékmagasságig fedte az utcákat és a házakat. Madarak ültek némán lámpaoszlopokon. Embereket nem látott, hangot nem hallott. Sokáig csak állt, s tűnődve nézte a vidéket. Körös-körül a házak és fák úgy álltak ki a vízből, mint leégett gyertyacsonkok egy különös szeánszot követően.
Akkor lemerült és úszni kezdett. A kristálytiszta víz hűvösen simult tar koponyájára. A házakig nem látott el a víz alatt, de a fákat, és a félig elmerült autókat meg tudta figyelni. A legtöbbet belülről is ellepte a víz, az egyik azonban ferdén megemelkedve lebegett, csak egy kereke érte a talajt. "Japán kocsi" — gondolta a férfi, miközben lassan tempózott a ház felé. Nem kellett a felszínre jönnie, hogy lélegzetet vegyen. Lassan haladt, s arra gondolt, vajon hol találja a családját. Talán a konyhában. Elképzelte, amint a kisfia a lábát lóbálja a konyhaasztalon, miközben a felesége kiveszi a friss kenyeret a kenyérsütő gépből. Mostanában maguknak sütötték a kenyeret. Az időt tekintve ez pazarlás volt, egyszerűbb lett volna készen rendelni az ilyesmit, mégis szerettek a konyhában együtt lisztet, langyos vizet, friss élesztőt tenni a gépbe, s aztán megvárni, amíg elkészül a kenyér. Ez néha két-három órába tellett, s talán pont ez volt benne a legjobb. Megvárni, amíg a konyhát lassan betölti a friss kenyér illata. John, a gyermekük közben játszott, sokszor az asztal alatt épített, vagy rajzolt, vagy egy darab tésztát kapott, amit kedvére formálhatott, hogy végül az elektromos sütőben süssék meg neki azt.
Hosszú ideje úszott, s látta, ahogy lomhán elmaradnak maga mögött a fák törzsei, a vízzel telt autók, egy kerékpár. Már azt gondolta, sosem éri el a házat, amikor megpillantotta a sárgára mázolt vaskaput. Arra gondolt, amikor odaér, fel kell majd állnia, hogy kulcsát a zárba illeszthesse, amely a víz fölött volt. Még néhány métert tett meg, s aztán megérintette a hideg vasat...

Halk ciripelés hatolt a csendbe, s dr. Herbert kinyitotta a szemét. Az álom úgy illant el, ahogy a gyufa füstje, amely csak pár pillanatig látható, de csípős szaga sokáig megmarad az ember orrában. Még emlékezett a vízre, és a sárga kapura, de hogy hogyan is került oda, nem tudta volna felidézni. A személyi hívója az asztalon villogott, s időről időre ciripelésbe kezdett. Felsóhajtott, mielőtt megmozdult volna, hogy a készülékért nyúljon. A zöld gombot nyomta meg. Az eligazítóba hívták. Tenyerével alaposan megdörzsölte arcát s kopasz fejét, fehér köpenyének zsebébe csúsztatta a személyi hívót, s elindult.
A kórház szinte kihalt, bár ezen a részen ez normálisnak volt mondható. Ide nem járhattak a "betegek". Dr. Herbertet mindig is zavarta a beteg szó. Ez itt a szülészet volt, s egy terhes nőt nem igazán találó betegnek nevezni.
A munkája nem volt túl izgalmas. Nem emlékezett már arra, mikor vezetett le egy szülést utoljára saját kezűleg. Pedig szerette ezt csinálni. Szívesen gondoskodott azokról az emberi lényekről, amelyek épp, hogy a világra jöttek. Jól értett a szülőkhöz is. Különbséget tudott tenni azok között, akiknek már volt gyermekük, és azok között, akikhez most érkezett meg először a legnagyobb csoda, egy új emberi lény, ami a legdrágább kincs lesz az apa és az anya életében. Legalábbis ő mindig így tekintett a fiára.
Az eligazítóban csak a technikai személyzet és egy kolléga tartózkodott.
— Te jó ég, jól vagy? Nagyon szarul nézel ki — nevetett a fiatal doktornő.
— Kösz, Rita — dr. Herbert egy mosollyal viszonozta a kedvességet, levette szemüvegét, és megdörzsölte az orrnyergét. — Minden rendben. Menj csak.
A szokásos rutin szerint kellett átvennie az ügyeletet. Beszkennelték a mágneskártyáikat.
— Jó pihenést, Les - búcsúzott a doktornő.
— Kösz, Rita. Neked is.
Amikor a doktornő elhagyta a szobát, dr. Herbert a technikai személyzethez fordult.
— Mi újság, Ivan?
— Unalom a köbön, doktor úr. Ahogy mindig.
— Három szülés — állapította meg a doktor a képernyőt böngészve. — Felmegyek az ötödikre.
— Gondoltam, hogy megteszi.
— Meg én — mosolygott az orvos. — A gépek csak gépek.
— A gépek nem hibáznak — felelte Ivan.
— Tudom. Nem is azért megyek. De maga mondta: unalom a köbön. Elalszom, ha nem csinálok valamit.
A doktor összegombolta köpenyét, és kilépett az ajtón. A lift felé vette az irányt.
"A gépek nem hibáznak" — gondolta. Valóban így volt. Egyetlen apró hiba is súlyos következményekkel járt volna. Gép sosem hibázik, hiszen mindig azt teszi, amit a programja előír számára. Ha az eredmény nem az elvárható célt szolgálja, akkor az nem hiba, csupán elégtelenül megírt szoftver. De bizonyos területeken ezt már rég kiküszöbölték. Volt erre egy elég egyszerű szabvány, amelyet ezeken a területeken - mint például az egészségügy, közlekedés, építőipar, ipari gyártás - szem előtt tartottak. Ez a szabvány a következőt mondta ki: Egy gép minden körülmények között - beleértve a szélsőséges eseteket is - zavartalanul kell működjön. Nincsenek balesetek. A gép vagy helyesen működik, vagy leáll.
Voltak azonban olyan műszerek, amelyekre ezt a szabványt nem alkalmazhatták. Ezeknél ugyanis a gép leállása végzetes következményekkel járt volna. Egy vasat daraboló gyártósor nem okozhatott kárt vagy balesetet - azonnal leállt a legkisebb (nem korrigálható) hiba esetén. Egy lélegeztetőgép azonban nem állhatott le.
Az ilyen rendszerekben a működés ellenőrzésére minden esetben egy külön egység felügyelt. Ezek önjavító rendszerek voltak. Minden chip-hez, lemezhez, áramkörhöz tartozott egy tartalék alkatrész, amely azonnal átvette a helyét a meghibásodott elemnek. Az újabb alkatrésznek szintén volt egy tartalék egysége. A komolyabb rendszerekben akár négy vagy öt egymásra kötött biztonsági alkatrészt is elhelyeztek, de természetesen a legapróbb hibát is jelezte a gép, s ilyenkor a karbantartó robot lecserélte a használhatatlan egységet. Gyakorlatilag száz százalékos hibatűréssel működtek a gépek.
Dr. Leslie Herbert volt azon az éjszakán az ügyeletes orvos. Neki ugyan nem kellett jelen lennie a szüléseknél, mert mindig rendelkezésre álltak segítők, akik nem voltak orvosok, de szemmel tudták tartani az eseményeket, s a megszületett gyermekről gondoskodtak. Ritka, nagyon ritka volt az az eset, amikor orvosra volt szükség. Az ultrahanggal és egyéb, mágneses hullámokkal végzett vizsgálatok már pontosan mutattak mindent, amire a szülés során számítani lehetett, s az egész folyamatot rendkívül érzékeny, intelligens gépek vezérelték — természetesen emberi felügyelet alatt. Komplikációkról, nem várt problémákról gyakorlatilag nem lehetett beszélni. Mivel a modern készülékek megbízhatóbban és pontosabban dolgoztak az embereknél, az eljárás megnyugtatóan jól működött. Akadtak ugyan páran, akik ragaszkodtak a "hagyományos" szüléshez, és ilyenkor ezt el is végezték, de Dr. Herbert évekkel ezelőtt találkozott utoljára ilyen esettel.
A lift elindult felfelé, s egy emelettel feljebb megállt, beszállt még egy utas. Kissé nehezen indult tovább. Többször meg kellett nyomni az ajtót záró gombot, s mikor végre a lift engedelmeskedett az akaratuknak, érdekes hangot hallatott. Mintha valami nagyon halkan kaparászta volna a falát kívülről. Dr. Herbert arra gondolt, valamelyik áramkör érintkezési hibás lehet. Elhatározta, hogy értesíti a technikusokat, hogy nézzenek rá.
Amikor az ötödiken kiszállt a liftből, rossz előérzete támadt. Ennek nem találta magyarázatát. Minden normálisnak tűnt, a folyosó közepén kialakított teremben mindenki a helyén volt. A számítógéphez lépett, s váltott pár szót az ügyeletessel. Három asszony várt szülésre. Mindhárom egy-egy külön szobában volt elhelyezve zárt ajtók mögött, de kamerákon át lehetett látni, hogy minden rendben van velük. Egyetlen gombnyomással tudtak egymással beszélni, s időnként személyesen is bementek hozzájuk, hogy váltsanak néhány szót. Lehetőség volt arra is, hogy egy hozzátartozó jelen legyen a szülésen, de ezúttal erre nem tartottak igényt. A három asszony békésen feküdt ágyában. Úgy tűnt, hogy ketten alszanak, a harmadik olvasott.
Az orvos rossz előérzete azonban nem múlt elt. Leolvasta a szobaszámokat, hogy mindhárom asszonyra személyesen is ránézzen, ám pont ekkor az egyik képernyő elsötétült.
— Jöjjön csak ide! Valami gond van a rendszerrel — fordult az adminisztrátorhoz. Egy szemüveges, fiatal, de már kopaszodó férfi lépett oda, és pár gyors mozdulattal ellenőrizte a rendszert.
— Nem értem, mi a gond. Itt minden működik. Talán a kamerával van valami. Rögtön jövök, doktor úr, megnézem.
— Magával megyek — felelte dr. Herbert.
Fél percen belül elérték a 14. szobát, ahol a meghibásodást észlelték. Azonban nem tudtak bemenni. Az ajtó zárva volt. Az adminisztrátor láthatóan zavarba jött.
— Ezt nem értem. Hívom a technikusokat. Nem tudom, kinyitni.
Dr. Herbert végighúzta a mágneskártyáját a scanner-en. Semmi sem történt. Ekkor vette észre az ajtó alatti résen kiszűrődő halványkék fényt.
— Ez micsoda? — kérdezte.
— Fogalmam sincs — felelte az adminisztrátor, aki épp ekkor érte el a technikusokat. — Kérem, küldjön valakit az ötödikre. A C folyosóra. Az egyik ajtó lezárt, nem tudjuk kinyitni. Sürgősen ki kell nyitni, a szobában fekszik egy betegünk.
Dr. Herbert ez alkalommal nem javította ki a technikust a "beteg" szó miatt. A rossz előérzete erősödött, s határozott mozdulattal bekopogott az ajtón.
— Asszonyom, kis hiba van az áramkörökkel, de már jönnek a technikusok. Szeretném tudni, hogy minden rendben van-e önnel?
Nem érkezett válasz.
— Asszonyom, jól van?
Odabentről ekkor halk, zümmögő hangot hallottak.
— Mi a csoda lehet ez? Volt ilyen máskor? — kérdezte az orvos?
— Soha — felelte az adminisztrátor. Addigra még egy férfi és egy nő is odaért hozzájuk.
A zümmögés hangosabbá vált odabent, s a kék fény erősödött, már nem csupán az ajtó alatt szűrődött ki. Az egész ajtó körvonala kékes fényben kezdett izzani.
— Mi az ördög folyik itt?
Dr. Herbert kezdte elveszíteni a türelmét. Dörömbölni kezdett az ajtón.
— Halló, asszonyom, kérem feleljen! Jól van? Kérem, válaszoljon. Dr. Herbert vagyok. Jól van?
Nem érkezett válasz.


- 11 -

Lana Marson nyugodtan feküdt az ágyán. Szemét lehunyta, de nem aludt. Úgy számolta, néhány órán belül megindul a szülés. Nem volt mitől tartania, állapotát szemmel kísérhette a képernyőn, még a fiát is láthatta. Az ajtó zárva volt, de így jobban érezte magát. Bármikor magához kérethette a kórházi segítőket, akik időnként maguktól is benéztek hozzá. Váltottak pár szót, kedvesek voltak.
Sajnálta, hogy a férje, Kodie, nem tudott eljönni ma. Most nem hagyhatta ott a munkáját, de már mindent előkészített az előző napok során. Lana látta a fényképeket a kiságyról, a gondosan összekészített fürdőeszközökről, és a konyhai dolgokról. Kodie kitett magáért. "Jó apa lesz" - gondolta a nő.
Lana nem remélte, hanem tudta, hogy minden rendben lesz. Számíthatott rá, hogy másnap már hazaengedik őket. Mivel a rendszeres vizsgálatok azt igazolták, hogy minden rendben van, pár óránál hosszabb időt nem kell a kórházban tölteniük a szülés után.
Halk koppanást hallott. Először arra gondolt, az újság esett le a földre, amelyet korábban olvasott. Óvatosan megfordult, de az újság mellette volt az ágyon. Egy újabb koppanás hangja érkezett, de most már felülről hallotta. Nem tulajdonított neki nagy jelentőséget.
Aztán több apró koppanás hangját hallotta felülről, a feje fölött lévő szellőző berendezés irányából. Lassan a koppanások halk zúgássá erősödtek. Lana úgy döntött, csak a szellőzővel lehet valami, és értesíteni akarta a személyzetet. Jó, ha ránéznek.
Megnyomta a kék színű gombot. Tudta, hogy szándékosan nem piros gombot használnak, hiszen az valamiféle veszélyt jelez, és ez negatívan érintené a bent fekvőket. A kék gomb azonban nem működött. Amikor megnyomta a gombot, annak világítania kellett volna, de most semmi sem történt. Jellemzően fél percen belül meg szokott érkezni a személyzet a hívást követően. Remélte, hogy most is így lesz. Nem akart felkelni, az orvos azt mondta, a hátralévő időt fekve kell eltölteni a baba miatt. Így biztonságos. Rendben van. Biztosan mindjárt odaérnek.
Ekkor kialudtak a fények, csak a kék színű tartalékvilágítás maradt égve. Ezzel együtt a szellőzőből érkező zúgás morajlássá erősödött. Úgy érezte, alatta remegni kezd az ágy. Már nem volt nyugodt. Aggódni kezdett, s ez nem volt jó. A babának nyugalomra van szüksége.
"Nyugodj meg, Lana Marson. Minden rendben lesz. Valószínűleg karbantartás, vagy valami műszaki hiba. Ezt odakint is látják, hiszen minden be van kamerázva." A kamerára pillantott a feje fölött, de amit látott, nem nyugtatta meg. Az apró fehér led nem világított. A kamera nem működött.
Fel akart kelni. "Inkább kimegyek. Nem akarok itt maradni." Felült, s óvatosan lekapcsolta magáról az apró érzékelőket, amelyek az állapotát monitorozták. Valami koppant a vállán, s a földre esett. Apró csavar volt az. Felnézett, s látta, amint a csavarok a szellőzőnyílás rácsán forognak odafent. Egyesével hulltak alá, s mint apró bogarak, élettelenül koppantak a padlón.
Lana megdermedt a félelemtől, bár nem tudta, pontosan mitől fél. A szellőző alumínium ajtaja tompa kattanással lenyílott a feje fölött. Ekkor csend lett. Visszatartotta a lélegzetét.
Azután elkezdődött. Először néhány apróbb fényes bogárszerű lényt látott berepülni a szobába. Bejöttek, s a falra telepedtek. Az egyik az ágyra szállt, nem messze a nőtől. Lana elsápadt, amikor közelebbről is látta a lényt. Apró, ezüstszínű bogár volt. Nem volt csúnya, fényes volt, lábai hajszálvékonyak, csápjai rövidek, páncélja ezüst. Szemei apró lámpásként kék fényben égtek, s alatta az ágy is kék fényben derengett. Ha nem ilyen körülmények között találkozik vele, csodálatosnak tartotta volna. De most már félt.
Újabb bogarak jöttek, a szoba falára szálltak, az ágyra, a képernyőre, a lámpákra, az ajtóra. Őt nem érintették. Százával, ezrével özönlöttek a szobába, a halk zsongás erősődő zúgássá nőtt. Lana sikoltani akart, de megbénította a félelem.
Aztán a bogárszerű lények mind a levegőbe emelkedtek, s a terem közepén, egy lépésnyire a nőtől zajos táncba kezdtek, hömpölygő áradatuk mintákba, spirálokba és körökbe rendeződött. Tömörülni kezdtek, s lassan emberszerű alakot öltöttek. De a lábak hosszabbak voltak, mint egy emberi lény lábai, s nem kettő volt belőlük, hanem négy. A gerinc meghajlott, a karok karmokká görbültek, két kisebb szárny nőtt a lény hátán, majd egy nagyobb páncélszerű szárny került rá. Végül egyetlen hatalmas, himbálózó kar jelent meg a lény tarkójából kinőve, melynek végén kék fényben izzó búraszerű képződmény csüngött.
Akkor elhalt a zaj. A lény megszületett, összeállt, s most hat izzó szemmel őt nézte. Ezüstben fénylő, sáskaszerű teste vészesen himbálózott, nyakán, s szárnyai tövében csövekben áramló kék színű folyadék keringett, s ahogy álltában aprókat mozdult, elektromos szikrák pattantak testéből.
Aztán a lény skorpió módjára előrelendítette a tarkójából kinőtt karját, s Lana fejére illesztette annak végét, mint egy búrát.
Nem érzett fájdalmat. Fényeket látott, képek peregtek a fejében, mindenféle képek. A kórház épületét látta felülről, aztán a folyosókat, képernyőket. Utcákat, a metrót belülről, az ablakban visszatükröződött saját arca. Egy iroda épületét, embereket, boltokat, autókat. Aztán az iskolát, gyerekeket, hintát, parkot és patakot. Az apja arcát látta, s érezte anyja kezének melegét. Fények villantak, a hangok mintha visszafelé szóltak volna, egyre gyorsabban, egyre halkabban, s aztán teljesen üressé vált a teste, tudata, lelke, csak tapogató csápokat érzett, amelyek valamit kerestek, kutattak. Végül a csend felerősödött, s mindent elöntött a fehérség.

Amikor rátaláltak, már nem élt. Az ágyon feküdt, az oldalára dőlve. A technikusok, adminisztrátorok, mindenki csak állt. Az ajtó magától nyílt ki, a kamera újra működött, a fények kigyulladtak és minden műszer ismét elindult. A rendszer újra életre kelt, csak Lana Marson nem mozdult többé.
Egyetlen ember volt csak, akit nem bénított meg a döbbenet. Dr. Herbert azonnal hordágyat hívatott, s az asszonyt a műtőbe szállíttatta.

A baba élt.


- 12 -

— Nézze, doktor úr. Mondjon el nekem mindent őszintén.
Doktor Herbert komolyan ült a székében. Igyekezett nem mutatni, mennyire összetörte az eset.
— Válaszolok, amire tudok, Marson úr. Úgy tudom, már mindenről tájékoztatták, és nem biztos, hogy minden kérdésére tudom a választ.
— Igen, elmondtak sok mindent. Tudom, hogy műszaki hiba történt, és a feleségem meghalt. És tudom, hogy Ön mentette meg a gyermekem.
Dr. Herbert nem számított hálára.
— Csak tettem, amit tudtam - felelte. - Hála az égnek, hogy a baba életben maradt. Bárcsak a feleségén is segíthettem volna.
Kodie Marson arcáról nem lehetett leolvasni érzelmet. A doktor nem csodálkozott ezen. A férfi nagyon jól tartotta magát. Nem is volt más választása. Ami történt, megtörtént. Így, hogy a gyerek életben maradt, nem engedhette el magát.
— Szeretném tudni, hogy mi történt. Miféle műszaki hiba okozhatja egy terhes asszony halálát egy kórházban? — kérdezte végül.
Az orvos tartott ettől a kérdéstől. Remélte, hogy nem neki kell válaszolni rá.
— Nézze, őszinte választ kért. Nem is tudok másképpen felelni. Kérem, vegye figyelembe, hogy ami történt, engem is megdöbbentett. Műszaki hiba következtében az ajtó lezárt. Legalább öt percig nem tudtunk bejutni a feleségéhez, s amikor végre kinyílt az ajtó, a felesége már nem élt. NEM TUDJUK, hogy mi történt. A gépek leálltak, és aztán újraindultak. De nem tartom valószínűnek, hogy a felesége halálát ez okozta.
Marson arca elsötétült.
— Ha nem ez, akkor mi? Talán beteg volt? Szívroham?
— Kizárt - rázta a fejét az orvos.
Marson mélyet lélegzett. Egy ideig nem szólalt meg. Az orvos halk szavai törték meg a csendet.
— Marson úr. Van egy nagyon fontos kérdésem. Élt a feljelentési jogával?
Marson nem válaszolt egyből.
— Még nem. Nem ez a legfontosabb ebben a percben. De azt gondolom, idővel muszáj lesz megtudnom, mi történt. Maga el tudná fogadni, hogy a felesége csak úgy meghal a kórházban, és fogalma sincs, mi okozta a halálát?
- Nem erről van szó - mondta az orvos. — Illetve tudom, ez nagyon fontos kérdés, de van itt valami, amiről tudnia kell — idegesen körbepillantott. — Kérem, valamit el kell mondanom önnek. De nem itt. Menjünk ki.

A kórházat övező park nagy volt, és sok apró ösvény hálózta be. Fák, padok, még szökőkút is állt egy helyen. Itt ült le a két férfi.
— Miről van szó?
Dr. Herbert körülnézett, mintha attól tartana, valaki kihallgatja őket. Senki sem volt ott.
— Nézze, miután a gyermeke megszületett, alaposan megvizsgáltam, természetesen. Magam sem tudom, miért, de nem a központi számítógépre kapcsolt műszerekkel végeztem el a vizsgálatokat. Talán nem bíztam abban a pillanatban a rendszerben. Van nekem egy saját, hordozható készülékem. Minden van rajta, EKG, EEG, ultrahang, stb.
— Beteg a fiam? — Marson hangja idegesen csengett, s az orvos ismét körbetekintett.
— Halkan! — intette csendre a férfit. — Nem beteg. Egyáltalán nem beteg. Ellenkezőleg. Nagyon is egészséges.
— Akkor mi van? Mit akar ezzel mondani? — Marson még mindig zaklatottnak tűnt, de már halkra fogta szavait.
— Nos, úgy gondolom, a gyermeke izomzata és csontozata az átlagosnál... Hogy is mondjam csak. Fejlettebb? Úgy tűnik, valami történt a magzattal. Ránézésre teljesen szokványos, teljesen normális a csontozat és izomzat formája, alakja, mérete. Gyönyörű gyermek.
Marson arca megenyhült.
— Folytassa.
— Nos, ami nem szokványos, az a csontváz és az izmok belső szerkezete. Egy újszülött nem ilyen. Higgye el nekem, rengeteg gyereket láttam már, és ilyet nem.
Doktor Herbert ekkor egészen közel hajolt a férfihoz. Hangját suttogóra fogta, de nagyon érthetően formálta a szavakat.
— Ezt nem volna szabad tudnia. A felesége halála után a Flotta emberei is itt voltak. Kérdezősködtek, s megvizsgálták a szobát. Megvizsgálták a felesége holttestét is, és a boncolásnál is jelen akarnak lenni. Megkérdezték azt is, mi van a gyermekkel. És én hazudtam nekik. Azt mondtam, teljesen egészséges, és nem tapasztaltam semmiféle rendellenességet. A vizsgálatnak nincs nyoma a központi rendszerben. Őszintén szólva meghamisítottam a központi adatokat egy másik gyermek vizsgálati eredményeivel.
Az orvos hátradőlt a padon. Láthatóan megkönnyebbült. A szökőkutat nézte. Egy arra sétáló beteg ráköszönt, és ő barátságosan biccentett felé.
Most Marson hajolt hozzá.
— Miért tette ezt? Mit akart a Flotta? Semmit sem értek.
— Nem kell értenie. Én sem tudom, mit akarnak. De az biztos, ha megtudják, hogy a gyermekkel valami történt, ráadásul valami szokatlan, többé nem alhatnak nyugodtan. Figyeljen rám. Ne tegyen feljelentést. Se most, se később. Menjenek haza. Figyeljen a fiára. Óvja a kíváncsi szemektől. És ha bármi szokatlant tapasztal, tartsák titokban. A Flotta lecsap a különleges emberekre. Ugye, nem akarja, hogy a fiát elvegyék magától? Nem akarja, hogy baja essék, igaz?
Marson nem akarta. Épp most veszítette el a feleségét. Nem maradt senkije, csak a fia. Vigyázni fog rá.


- 13 -

Kodie Marson élete teljesen átalakult. Kapott támogatást a felesége halála után, de az kevés volt ahhoz, hogy megéljenek belőle. A fiát Gordonnak nevezte el, ezt már akkor elhatározták, mielőtt Lana elment. Nem merte egyedül hagyni a gyermeket, nem akarta másra bízni. Kodie így otthagyta a munkahelyét, eladta a házát, és egy kisebbet vásárolt maguknak, amelyben tudott nyitni egy saját műhelyt. Szerelő volt. Nagyon jó szerelő. Kevesebb pénzük volt így, de együtt lehettek szinte egész nap.
Kodie-nak már nem éltek a szülei, de a feleségének az édesanyja igen. Ő nem tudott semmit a lánya halálának körülményeiről, sem arról, amit Gordonról mondott az orvos a kórházban. Ő volt az, aki gyakran segített Kodie-nak, és vigyázott a kis Gordonra, aki semmi jelét nem mutatta a születési rendellenességének. Az apja áldotta az eget, hogy ez így van, és remélte, a jövőben sem történik semmi. Így is volt - egy ideig.

Mire a kis Gordon három éves lett, az apja már egészen jól boldogult vele, a háztartással és a munkával is. A nagymama ekkora betegessé vált, s ritkábban tudott jönni. Gordon apja így több időt töltött a fiával. Néha a kiságyba rakta még, amikor nem tudott rá figyelni, nehogy valami baj érje.
Egy este is így tett, amikor a vacsorát készítette el a konyhában. Berakott a rácsos kiságyba néhány megtisztított alkatrészt. Gordon ezekkel szívesebben játszott, mint a rendes játékokkal. Épített belőlük, összekapcsolta őket, órákig képes volt velük foglalkozni. Most azonban félrelökte azokat.
— Gordon megy.
— Nem, ne gyere most, fiam! — felelte az apja. — Szeretnék nyugodtan főzni. Addig játssz!
— Gordon megy.
— Később — felelte az apja, és otthagyta. A gyerek nem sírt. Sosem sírt igazából.
Az apja a konyhában elővette a hozzávalókat. Miközben a krumplit vágta, arra gondolt, hogy milyen hálás azért, hogy a fia teljesen "normálisan" fejlődik. Nagyon vigyázott rá.
Felrakta a fazekat az elektromos tűzhelyre, amikor hangot hallott a háta mögül.
— Apa.
Kodie-val megfordult a világ. A fiára bámult.
— Hogy kerültél ide? Kimásztál?
— Apa.
Felkapta a gyereket, az átölte a nyakát. A szobába mentek.
Gordon nem mászott ki. Kitörte a kiságy rácsait.

Onnantól kezdve megváltoztak a dolgok. Másnap az apja levitte a fiút a műhelybe. Pár kimustrált kerék állt egymáson. Gordonnak kisebb asztalként is szolgált. Egy falapot rakott a kerekekre az apja, és ő szeretett ott építeni, amíg az apja dolgozott. Kodie pár nagyobb csavart adott a fiának.
— Építs valamit! — kérte. A fiú engedelmeskedett, körbe rakta a csavarokat. Akkor az apja elrakta azokat, és nagyobb vascsöveket adott a gyereknek. A kicsi elvette azokat is, és építeni kezdett belőlük.
— Na várj csak! — mondta az apja. Három szerszámosládát vett elő. Hat-nyolc kilósak voltak, mindegyik tele alkatrésszel.
— Építs, Gordon.
— A fiú úgy emelte fel a ládákat, mintha azok műanyag játékok volnának. Apja ámulattal nézte. "Vajon hol lehet a határ?" Egy kisebb motorblokkra esett a pillantása. Lehetetlennek tartotta a dolgot, de elhatározta, próbára teszi a fiát.
— Várjál Gordon! — szólt, és a motorblokkhoz ment. Az hetven kilogrammot nyomhatott. Kodie Marson jó erőben volt, de most nehezen találta meg a fogást a vason. Újra próbálta, de nem tudta megmozdítani. Akkor vette észre, hogy a blokk még rögzítve van egy alsó fémvázhoz. — Várj csak, fiam, hozok egy kulcsot. Addig építs.
A fiókhoz lépett, de nem találta a kulcsot. "Korábban nagyobb volt itt a rend", gondolta, s turkálni kezdett a szerszámok között. A kezébe akadt a megfelelő kulcs, de amikor megfordult, elejtette a kezéből.
A kis Gordon Marson ott állt előtte, kezében egy 150 kilogrammos vasdarabbal. Olyan könnyedén tartotta a levegőben, mint egy műanyag homokozólapátot.
— Apa — mondta a gyerek.

Gordon nem járt iskolába. Az apjával töltötte szinte minden idejét. Nyolcéves volt, amikor elveszítették a nagymamát, aki semmit sem tudott az unokája képességéről. Senki sem tudott semmit. Az apja megérttette vele, hogy nem szabad kitudódnia az erejének. Mire a fiú tízéves lett, már pontosan tudta, ezerszer is meghallgatta apjától: El kell kerülni, hogy a Flotta fülébe jusson a képessége.
Nem is vágyott erre. Zárkózott, csendes gyerek volt. Az ereje mindent felülmúlt, de ez nem látszott rajta. A testalkata, ha nem is vékony, de normálisnak volt mondható.
Volt még más is az erején kívül. Gordon nagyon gyors tudott lenni. Gyorsan futott, ha kellett, de minden mást is rendkívül sebesen el tudott végezni. A gyorsasága azonban nem volt olyan egyedülálló, mint az ereje, ráadásul fárasztotta is. Így nem igazán sietett legtöbbször, ha nem volt muszáj.
Nem hiányoztak neki a barátok. Időről időre vizsgát kellett tennie a megfelelő iskolában, és ez nem okozott neki gondot. Könnyen tanult, bár nem igazán érdekelte minden tantárgy. Egy dologban azonban nemcsak kiemelkedő volt, hanem szenvedélyes is. A szerelésben.
Az apjának segített a műhelyében. Legtöbbször autókat javítottak, és Gordon ereje jelentősen megkönnyítette a munkát. Hamarosan bővíthették a műhelyt. Jól ment nekik, kettőjüknek. Javarészt csak dolgoztak, de boldogok voltak közben.
Aztán kibéreltek egy hangárt, és hajtóműveket javítottak. Gordon képességei itt még nagyobb előnyt jelentettek. Ekkor a fiú ereje már-már természetfelettinek tűnt, miközben továbbra sem látszott semmi különös a testalkatán.
Egyre többen megismerték őket, s tele voltak munkával. Pár év alatt kisebb vagyonra tettek szert, de ez nem igazán izgatta őket. Aztán egy napon az apja így szólt.
— Egyszer veszünk egy saját hajót, és bejárjuk a Naprendszert! Mit szólsz?
— Hát persze, apa! — nevetett Gordon. Aztán az apjára nézett, és már nem mosolygott. — Komolyan beszélsz?
Apja nem válaszolt azonnal.
— Tudod, fiam, anyáddal ez volt az álmunk. Egy saját hajó. Bolygóközi utazás. Távoli álom volt csupán, de amikor tudtuk, hogy jössz, már úgy álmodtunk erről, hogy te is velünk leszel.
— Ezt eddig még sosem mesélted.
— Nem meséltem. Ez nem egy nagy terv volt, tudod. Csak egy álom. Nem tudom, anyád mennyire gondolta komolyan. De most úgy érzem, ha lát minket valahonnan fentről, és megpillant bennünket a saját hajónkban, nagyon büszke lesz ránk.
— Hát akkor legyen. Sőt, tegyük igazán büszkévé. Menjünk még messzebbre.
— Ezt hogy érted? — az apja furcsán nézett rá.
Gordon komolyan válaszolt.
— Hagyjuk el a Naprendszert.
Az apja felnevetett. Aztán megismételte a fia korábbi kérdését.
— Komolyan beszélsz?
A fia nem válaszolt akkor. Kodie Marson pedig tudta, hogy ez azt jelenti, hogy Gordon nagyon komolyan beszélt.

Gordon apja felkereste egyszer doktor Herbertet. Akkor a fiú már tizenhat éves volt. Nem a kórházban találkoztak. Köszönetet mondott neki azért, amit tett, és elmesélte, milyen ereje lett a fiának.
— Gondoltam, hogy így lesz, bár nem voltam biztos benne — mondta az orvos. — Tudnia kell, hogy ami az ön fiával történt, az egyfajta mutáció. A normálistól eltérően fejlődött, de ezek a tulajdonságok vagy képességek nem mindig kerülnek a felszínre. Ha azonban elkezdi használni, fejlődhetnek. Ha a fia most nagyon erős, számíthat rá, hogy hamarosan szuper-erős lesz. Ennek akár örülhetne is, de ne tegye. Ez a dolog veszélyes, nagyon veszélyes. Senki nem tudhatja meg. Soha.
— Tudom — felelte Kodie. — Nem fog kiderülni. Gordon tisztában van ezzel. És én vigyázok rá.
Az orvosnak derűs mosoly jelent meg az arcán.
— Vigyáz rá? Az jó. De hamarosan eljön majd az idő, amikor a fia fog vigyázni magára.
De nem így történt. Hazafelé ugyanis Kodie Marson autóbalesetben vesztette életét.

Gordon úgy érezte, mindennnek vége az apja halálával. Nem tudta, mit kezdjen magával. El akart bújni a világ elől. Volt pénze, s apja temetése után hónapokig bezárkózott a házukba. A műhelyt is bezárta.
Aztán, egy idő után arra gondolt, ha az anyja valóban látja őket odafentről, akkor most már ketten figyelik őt. Valamit kezdeni akart magával. Pontosan tudta már, mire vágyik, de nem tudott tovább otthon maradni. Eladta a műhelyt, a hangárt, és egy kisebb lakást vett a 612-es műholdon. Munkát vállalt egy nagyobb vállalatnál szerelőként. Gondosan ügyelt rá, hogy ne derüljön ki semmilyen képessége. Közönséges szerelő volt, semmi több.
Pár év múlva vett egy hajót. Megszerezte az engedélyeket, letette a szükséges vizsgákat. Aztán kisebb utazásokat tett az űrben. Néha napokat töltött odakint. A hajója olyan volt, mint ő maga. Többre volt képes, mint ami látszott rajta. Nagyobb távolságokat tett meg, és gyorsabban, mint a Flotta hajói. Ez örömöt okozott neki.
Hogy a Naprendszert hogyan fogja elhagyni, azt még tudta. De biztos volt benne, hogy megteszi.



- 14 -

Rövid ideig repültek, s a Földtől nem messze egy nagyobb műhold mellett állították meg a hajót. Hála Robert mesterkedésének, az Isten sem találhatta meg itt őket. A hajó bemérhetetlen volt.
Telma nem bánta, hogy egy időre megpihenhettek. Próbálta végiggondolni a történteket, de aztán rájött, hogy teljesen másra vágyik. Egy pohár viszkit öntött magának, és elnyúlt a heverőn a központi teremben. Robert természetesen evett.
— Lazítsunk egy kicsit — mondta a férfi. — Ránk fér a pihenés. — Az órájára nézett. — Tizenkét óra múlva indulnunk kell.
Telma nem kérdezte, hová. Ezek után már bármit el tudott képzelni. De nem akart most semmit sem elképzelni. Kivett egy szálat az asztalon heverő cigarettás dobozból. Robert készségesen adott neki tüzet.
Martha az ablaknál állt, és gondolkodott. Tudta, hogy soha többé nem mehet vissza a Flottához, és tisztában volt azzal is, mi történik, ha rátalálnak. De valahogyan ez nem riasztotta meg. Ellenkezőleg. Úgy érezte, már régóta erre vágyott. Még nem tudta, hogyan fognak eljutni az Eeva-ra, mégis azt érezte, most kezdődik az a kaland, amire már régóta vágyott. A fenébe a Flottával! Körülnézett, s az eszébe jutott Gordon. És amikor az eszébe jutott, csak azt a hatalmas ütést látta, amivel a férfi leterítette a Flotta ügynökét.

Gordont az egyik kabinban találta meg. Nyitva volt az ajtó, de Martha kopogott.
— Helló. Nem zavarok?
— Dehogy - felelte Gordon.
Martha belépett.
— Leülhetek?
— Nem kell mindent megkérdezni — nevetett a férfi. — Ez nem az én hajóm.
— Ebben nem vagyok olyan biztos. Úgy értem, ez most már mindannyiunk hajója. Mármint, egy csapat vagyunk.
— Hát, tulajdonképpen igen.
Kis csend után Martha feltette a kérdést, ami már egy ideje foglalkoztatta.
— Mondd csak, hogyan tudtad egyetlen ütéssel leteríteni a Flotta ügynökét?
Gordon megvonta a vállát.
— Hát, szerencsém volt? Jókor találtam el, jó helyen. Az az ügynök nem éppen volt a helyzet magaslatán.
— Az az ügynök a Flotta egy kiemelt embere volt. De a te ütésed elől nem tudott kitérni.
— A meglepetés ereje? — kérdezte Gordon.
— Nemcsak a meglepetésnek volt ereje. Az ütésnek is. Az az ügynök kirepült a hajóból.
Gordon nem szólt semmit. Martha is hallgatott. Aztán így szólt.
— Nos, ne feszegessük a témát. Csak gratulálni akartam a szép ütéshez.
Gordon bólintott. A lány pillantása a férfi kezében lévő tabletra tévedt.
— Mit olvasol?
— Semmi különös. Műszaki dolgok.
— Miről?
— Hajtóművekről.
— Azt gondoltam, te mindent tudsz a hajtóművekről.
— A régiekről igen — felelte a fiú. — De az újabb modellek mások. Egy jó szerelő mindig tanul.
— Be fogod tudni szerelni? — kérdezte a lány.
— Meglátjuk! — felelte Gordon. — Megteszem, amit tudok.
— Akkor nem is zavarok. Tanulmányozd csak az irodalmat. Valami azt súgja, nagy szükségünk lesz a tudásodra.
Gordon mosolyogva bólintott, és ez jó kedvre derítette Martha-t. Miközben a folyosón sétált vissza a központi terembe, rájött, hogy tetszik neki a férfi, és ettől egészen zavarba jött.

tibi
 

  • Ági szerint:

    Vártam már a folytatást, nagyon izgalmasan csavarodik!

  • Sarkadi Kriszta szerint:

    Ó, te jó ég, ez NAGYON izgalmas! Eddig nem követtem, de most elolvastam egy szuszra az egészet. Hogy fogom kibírni a következő részig!? 😂 Gratulálok, Tibi! 😊

  • >