Guruló szendvicsek

Folytatódik a sci-fi metafora. A korábbi szavazás eredménye alapján alakul a történet. Mivel azonban az ott eldőlt kérdések még nem leltek válaszra a történet jelen epizódjában, ezért azok a következő fejezetbe kerülnek csak be. Most így nem lesz még szavazás.

A korábbi eredmények:

A történet tehát lent folytatódik, a fenti szálakat később szövöm a mesébe.

Ha azt sem tudod, mi ez az egész, kérlek, kezdd az elején. Ha pedig szeretnéd az egész eddig sztorit PDF-ben letölteni, akkor ide.

Robert gyerekként is rendelkezett azzal a képességgel, hogy bizonyos helyzetekben nem gondolkodott, hanem azonnal cselekedett, és úgy emlékezett vissza ezekre az alkalmakra, amelyek legtöbbször jól sültek el.

Gyerekkorában páran azt gondolták róla, semmi sem köti le, mert váratlan helyzetekben képes volt felállni és elmenni, vagy belefogni valami olyasmibe, ami nem illett a helyzethez. De a fiút igenis lekötötte több minden, persze csak ideig-óráig. Ahogy cseperedni kezdett, a tanulás lett a mindene. Volt, hogy nyelvet tanult, máskor rajzot vagy épp elektronikát, de legjobban a számítástechnika kötötte le. A legtöbb dologban csak annyira merült el, hogy az alapokat megértse és bizonyos jártasságra tegyen szert, aztán továbblépett, de a számítástechnika teljesen magával ragadta. Tizenegy évesen olyan kártyát készített magának, amivel ingyen utazhatott a Föld minden létező tömegközlekedési járművén. Hat héten keresztül írta a programot, közben legalább száz alkalommal ellenőrizte a kártyáját egy-egy terminálon. Amikor végre egyszer azt látta, hogy 9999,99 egység van az egyenlegén, a szája mosolyra húzódott. Ez volt a maximum, amit egy kártyára lehetett tölteni, de ennyit senki sem rakott rá, mert egy vagyonban került volna. A metrón sem bírta abbahagyni a mosolygást, s az emberek messzebb ültek tőle, amikor észrevették.
Húsz perc múlva a metrókocsiban a fiú a kihelyezett mini-terminálhoz érintette a kártyáját, és leolvadt az arcáról a mosoly. Nem volt semmi baj. Ellenkezőleg. Még mindig 9999,99 egység volt az egyenlege. Pont ezt akarta, és számított is arra, hogy működni fog, de most LÁTTA is, megtapasztalta, hogy itt ül a Földi Globális Úthálózat járművén, amely minden megtett századik méter után csökkenti az egyenleget, de az ő kártyája érintetlen maradt. Még a jármű irányítói és teljes személyzete is csak szolgálati kártyával tudtak belépni, amely könyvelte a megtett utat, és még annak a kis fekete törpe Schnauzer-nek is lógott a nyakában egy utazási medál, aki a gazdája ölében utazott. Ha ez igaz, és ez a kártya tényleg működik, akkor neki, Robertnek nagyon jó élete lesz itt hamarosan. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a rendszer átverhető. Márpedig jó ideje minden a rendszer része volt.

Az utazási kártyán felbuzdulva Robert bankkártyát készített, de az nem működött. A bankrendszer sajnos egy többszintű kulcsot használt, amely nemcsak a kártyában volt, nem is a terminálban és nem a szoftverben, hanem egy föld alatti központi teremben. Minden kártyához tartozott egy egyedi elektronikus kulcs, amelynek bele kellett illenie a kártyán található kódolt zárba. Ezt még meg tudta volna oldani a fiú, csakhogy a bank folyamatosan változtatta a belső kódot, és ezzel együtt rádiókapcsolaton keresztül módosította a kártyán lévő mindössze 32 kB-os tárolóban található egyszerű szöveget is. A módosítást kétpercenként eszközölte a rendszer.
Robert hiába hozott létre új bankkártyát, és létező kártyát is hiába klónozott, a másolat halott maradt, mert annak senki sem frissítette a tartalmát, így a kulcs nem illeszkedett a zárba. Robert nem tudta a másolatot összekötni a központtal.
Aztán utánaolvasott, és szétnézett a Spacenet-en, és azt találta, hogy ez a típusú kódolás feltörhetetlen. Ez lázba hozta a fiút. Felhívásnak tekintette, hogy megoldja az ügyet. Semmi mással nem foglalkozott, csak ezzel. Abban az időben alig járt be az iskolába, mégsem csapták ki. Abban az időben ugyanis elektronikus úton tárolták a diákok adatait, és ezt a fiú készségesen kihasználta. A rendszerbe nem kerültek be a hiányzások, csupán néhány olyan értékelés, ami biztosította, hogy a fiú rendben „elvégezze” az iskolát.
Három hónapig dolgozott a banki rendszer feltörésén, de nem járt sikerrel. Aztán abbahagyta. Nem azért, mert feladta. Rájött, hogy semmi szüksége rá. Vannak egyszerűbb utak is, amelyek élvezetesebbek, kevesebb munkával járnak, és könnyebb sikert hoznak. Egy ideig pontgyűjtő kártyákat módosított. Aztán online áruházak rendszereiben változtatott meg pár adatot, így a szállítmányok jó része egy olyan fizikai postafiókba landolt, amelyhez a fiú fért hozzá. De nem az ő nevén volt, a fiókot egy idős úr bérelte korábban, aki jobblétre szenderült. Robert ismerte, és azt gondolta, neki már mit sem árt, ha egy ideig még használja a fiókját, ezért pár hónapig fizette helyette a bérleti díjat.
A banki rendszert tehát nem sikerült feltörnie, azonban viszonylag könnyedén fel tudta venni más emberek személyazonosságát.

Huszonkét éves korában Robertnek nem volt hatalmas felhalmozott pénzkészlete, de nem is igényelte. Amire szüksége volt, azt megszerezte, járt-kelt a világban, és rengeteg embert ismert. Bármit meg tudott hackelni online. A Spacenet-en keresztül képes volt bejutni számtalan olyan rendszerbe, ahol bármilyen terméket szolgáltatás, járművet, akár ingatlant is nevére írathatott - de legtöbbször nem tett ilyet. Gyakorlatilag bármit meg tudott szerezni, amire csak szüksége volt. De mindehhez a számítástechnikai tudása (amely ekkor már olyan szintű volt, hogy egy vagyont kereshetett volna vele egy komolyabb cégnél), kevés lett volna. Rendelkezett azonban két különleges képességgel, de inkább adottsággal, amelyek elrejtették és megvédték őt.

Az egyik az óvatossága volt. Nem nyúlt bele túl veszélyes dolgokba, mert nem volt rá szüksége. Kisebb rendszerekben turkált, aminek a védelmét is könnyen fel tudta törni, és azzal is tisztában volt, hogy nem indítanak utána nyomozást. Nem mintha megtalálhatták volna. Sehol sem hagyott semmilyen nyomot. Legtöbbször a Spacenet-re egy tisztán telepített laptoppal lépett fel egy közeli bank vagy áruházlánc nyilvános vagy zárt kapcsolatán keresztül. Onnan átlépett egy speciális szerverre, amelyet a világ másik pontján ő maga üzemeltetett. Ez a szerver Javier Raymundo-Montenegro nevén futott, aki ugyan elhunyt már, de erről a portugál szolgáltató mit sem tudott, mivel Javier úr halála után tíz évre átutalta a teljes szerver bérleti díját. Robert erről a szerverről titkosított csatornán átjelentkezett Svédországba egy bizonyos Monika Trest által üzemeltetett szerverre. Monika nem halt meg, élt és virult, és egy oktatási program keretében ingyen használhatta a szervert, amelyet általános iskolai osztályok tanítása során használtak. Az egyik gyermeket Bodil Boesennek hívták, de ő nem élt. Nem is halt meg, valójában sosem létezett, és az sem látszott a felhasználói listán, hogy Bodilnak szuperadmin jogai vannak a szerveren. Bodilt Robert teremtette a virtuális térben. De Bodil legtöbbször csak egy trójai programban lévő kódot futtatott, ami két funkciót látott el. Először is törölte a bejövő kapcsolatok közül a portugált, így ha valaki visszafelé lenyomozta volna a vonalat, az Dél-Afrikában kötött volna ki a Nemzetvédelmi Hivatal egyik kihelyezett irodájához. A trójai másik funkciója az volt, hogy a párizsi Burel kozmetikai cég szerverére vitte a kapcsolatot. Afrodille Burel részére Robert (akkor épp Mel Heys néven) javasolta egykor, hogy az üzlet sikeréhez hozzátartozik a saját szerver, mert egy nagyobb kereskedésnek már dukál egy külön gép. Segített is neki beállítani mindent, s a szerver azóta is nagyszerűen működött, csakúgy, mint a rajta elhelyezett program, amely látszólag a memória ellenőrzését és frissítését volt hivatott elvégezni, sőt, nem csupán látszólag, hanem valóban elvégezte ezt a feladatot. Ugyanakkor Robert ezen a programon keresztül kommunikált az összes számítógépes rendszerrel.
Robert észrevétlen és lenyomozhatatlan volt. Ha bármelyik rendszerben „idegenkezű” beavatkozás történt volna,a program a Robertnek küldött figyelmeztetés után leformázta volna a teljes adattárolót — de erre sosem került sor.

A másik adottsága Robertnek az a bizonyos gyors döntés volt, amelyet már említettünk. Váratlan helyzetekben azonnal cselekedett. De nemcsak váratlan helyzetekben. Néha hirtelen ötlettől vezérelve betért egy autószalonba, hogy tizenöt perc múlva egy többmilliós autóval hajtson ki, természetesen fizetés nélkül. Máskor különösebb megfontolás nélkül repülőgépre szállt, és hónapokra távozott egy másik kontinensre.
Néhány perc elég volt neki ahhoz, hogy bárkit az orránál fogva vezessen. Bár szívesebben töltötte idejét kettesben a laptopjával, kommunikációs képessége igen fejlett volt, különösen, ha mások befolyásolásáról volt szó. A gondosan felépített terveiben voltak homályosabb foltok. Amikor ezekhez a pontokhoz ért a megvalósítás során, improvizált, és ez szinte mindig bejött neki. Amikor mégsem, akkor egyszerűen elpárolgott. Nem volt még olyan szorult helyzet, amiből ne tudta volna magát kivágni.

Amikor kinyílt a lift ajtaja, az első, amit Robert megpillantott, a fekete-ezüst hajó volt, amint az épp landol a tetőn az ő hajójuk mellett. Azonnal tudta, hogy a Flotta jött el érte, de a többi információt ösztönösen kizárta a tudatából. Nem gondolkodott például azon, hogyan juthattak a nyomára, vajon hányan lehetnek, milyen gyors a hajójuk. Azonnal meghozta a döntést. El fog jutni a saját hajójukig.
A hirtelen jött elhatározás akár jó is lehetett volna, hiszen a távolság nem volt nagy, s a Flotta hajója még a levegőben volt. Pár másodperc elég lett volna ahhoz, hogy elérje a hajót, amelynek az ajtaja nyitva állt, s az ajtóban Telma és Gordon szemlélte megkövülten az eseményeket. Hogy azután hogyan másznak ki a csávából, arra Robert megint csak nem gondolt. Talán pont ezért is volt olyan jó abban, hogy megszorult helyzetből egy pillanat alatt kimásszon, mert mindig csak egy dologra összpontosított. Most például a futásra.
Volt azonban két tényező, amivel nem számolt. Az egyik a papírtálca volt, amelyet a kezében tartott. Ösztönösen el kellett volna dobnia azt menekülés előtt, de nem tette. Ez lett volna a kisebb baj. Ez csak lassította a futását, ami viszont hozzájárulhatott a második tényezőhöz.
Ez a bizonyos tényező Martha volt. Talán elméje egy rejtett memóriarekeszében helyett kapott a nő is, mint önállóan működő programrészlet. Valóban, Martha is meghozhatta volna a saját döntését, és elkezdhetett volna rohanni a férfival, de ő nem ezt tette.
Robert azonnal futni kezdett, de csak egy lépésre jutott, amikor hatalmas rúgást kapott a térdhajlatába. Ahogy elvágódott, látta, amint a szendvicsek szanaszét gurulnak a földön. A tálca alján lévő csokoládékészletben landolt, és ez felfogta az ütés erejét. Mielőtt átgondolhatta volna, mi történik, valaki keményen a hátára térdepelt, s egy fél másodperc múlva bilincs kattant hátul a csuklóján. Felemelte a fejét, amennyire tudta. Két fekete ruhás ügynököt látott kilépni a Flotta hajójából. Félelmetes is lehetett volna számára ez a jelent, hiszen pontosan tudta, hogy érte jönnek. A földön heverő tucatnyi szendvicset kerülgető ügynökök láttán azonban inkább nevetni támadt volna kedve, de ekkor hátulról megragadták, és felállították.
— Csak semmi hirtelen mozdulat — Martha pisztolyt fogott rá.
— Megőrültél? — kérdezte Robert, és úgy nézett rá, mint a gyerek, akinek szétszórták a kirakóját.
— Fordulj meg! Gyerünk, a falhoz! — Martha durván megragadta, és a falhoz lökte.
A V69-es és az X81-es fegyvert húzott, és tanácstalanul közeledtek. Martha látta, amint Gordon és Telma visszalépnek az ajtóból. Őket még nem vették észre az ügynökök.
— Elrakhatják a fegyvert. Amint látják, már nem lesz rá szükség rá — szólt Martha.
— Én ismerem magát — felelte a V69-es. — Maga Martha Zborowski. Maga oktatta a kung-fut.
— Úgy van, én vagyok az. Ha kicsit hamarabb jönnek, még akad tennivaló. De most már nincs magukra szükségem.
Az ügynökök zavartan egymásra néztek. Nem rakták el a fegyvert.
Az X81-es szólalt meg.
— De hát maga nincs is szolgálatban. Úgy tudom, egy éve kilépett.
— Nem lépett ki — felelte a társa. — Két év önálló képzésre kapott engedélyt.
— Bravó! — bólintott elismerően Martha. — Pontosan így van. De hamarabb visszatértem.
— Értem. És a célszemély miért viseli a Flotta ruháját?
— Ügyes húzásnak gondolta, de nem jött be — felelte Martha.
— Jó. Majd odabent elmeséli. És még sok mást is. Most bevisszük.
— Mindjárt vihetik. De van itt még valami, aminek örülni fognak, ha akarnak egy jó pontot szerezni odabent. Figyeljenek rá egy percre.
Martha a hajó felé indult, a két ügynök pedig kezében a fegyverrel Robert felé fordult.
— Forduljon meg! — mondta a V69-es. — Látni akarom az arcát.
Robert ekkor egy kisebb puffanást hallott, aztán valami tompán a földre zuhant. Megfordult. A két ügynök a földön hevert. Martha állt mögöttük. Vélhetően egyszerre intézte el őket. 
— Nyomás a hajóba! — adta ki az utasítást, de Robert megfordult.
— Előbb a bilincset.
— Majd a hajóban — mondta ellentmondást nem tűrő hangon Martha, és a hajó felé lökte Robertet. Az kelletlen elindult. Aztán futni kezdtek.
A hajóban Martha becsukta a kaput, majd megszabadított Robertet a bilincsektől. Az utastérből előlépett Gordon.
— Mi az isten volt ez? — kérdezte.
— Később — felelte Martha. — Induljunk. Az utastér felé indult.
A hajó felzümmögött, ahogy Telma a pilótaülésből beindította a gépeket.
Ekkor azonban halk szisszenést hallottak, s kinyílt a hajó ajtaja.
— Egy pillanat! — hallották Robert hangját, s a férfi kirohant a hajóból.
— Hová mész? Neked teljesen elment a józan eszed? — Martha nem tért magához a meglepetéstől. Gordon azonban szórakozottan támaszkodott az ajtónak.
— Hihetetlen ez a pasas.
— De hát hova megy?
— Szerintem nem nehéz kitalálni.
Robert elfutott a fekvő ügynökök mellett — kicsit bicegett még a Martha rúgása miatt —, és felkapta a tálcát, amelyet a nő dobott el a liftnél. Javarészt sértetlen volt, így Robert nem futott, csak kapkodta a lábait, nehogy elejtsen valamit. Felkapta a félig kilapított csokoládés tálcát is. Mire visszaért, olyan boldognak tűnt, mintha valami évezredes ősi ereklyét talált volna.
— Ebben a hajóban csak én szoktam enni?
— Most szórakozol velem? Zárni az ajtókat! — felelte ingerülten Martha, s Robert a zárógombra csapott.
— Na húzzunk innen - Martha a belső terem felé vette az irányt. Robert követte, kezében az élelmiszeres tálcával. Gordon egy kisebb helyiségbe lépett, hogy ellenőrizzen pár dolgot a berendezésen.
— Mehetünk végre? — hallatszott Telma hangja odabentről.
— Kérdezd meg Robertet! Talán még visszaküldhetnénk egy kávéért, nem? — Martha nehezen tudta magát túltenni Robert könnyelműségén, a férfi azonban eltöprengett a kérdésen.
— Nem, azt majd veszünk út közben. A fő, hogy megvan a szendvics. Most már tényleg mehetünk.
— Nem mennek sehová.
Nem vették észre, amikor az ajtó kinyílt. A V69-es állt ott, kezében fegyverrel, amelyet rájuk szegezett. A szemhéja felrepedt, és nagyon feldúltnak látszott.
— Gyerünk, kifelé! — kiáltotta. — Különben..
Ekkor hatalmas ütést kapott a kezére. Leejtette a pisztolyt. Felnézett, mert nem tudta, honnan érkezett a váratlan támadás. Gordon második ütése az állán érte. Többre nem is volt szükség, kizuhant az ajtón, s Gordon megnyomta a zárógombot.
— Ideje indulnunk — mondta a férfi, és bevonult a központi terembe.
Martha egy darabig még állt a folyosón. Nézte Gordont, aki cseppet sem tűnt harciasnak. Martha maga sem értette, hogyan tudott ekkorát ütni, és ilyen gyorsan leszerelni az ügynököt.
Robert bevonult a tálcájával, a hajó megremegett, és levegőbe emelkedett. Martha követte a többieket a központi terembe.

Az X86-os ügynök magához tért, amikor a hajó felszállt, de jó időbe telt, míg a társát is magához tudta téríteni. Mikor végre sikerült, az felült, és cigarettára gyújtott.
— Martha Zborowski - dünnyögte. — Egy szót sem értek az egészből. A Tábornok nem lesz boldog. De lesz mit mesélnünk.
Az X86-os nem szólt semmit. Arra gondolt, nem lesz egyszerű ez az ügy. Ha tudta volna, hogy mennyire nem lesz az.