A cikk előző részét itt olvashatod.
A célok, mint dolgok
Azt mondják, attól függ, hogy a társadalom mennyire tart értékesnek valamit , hogy mennyit hajlandó fizetni érte. Ezen az alapon a hivatásos sportolók (fizetésüket és szponzorálásukat tekintve) a legértékesebb emberek közé tartoznak a földön, a gyermekeink pedig (tekintettel az iskolákra) a legkevésbé értékesek között vannak. Elég elcsépelt már ez a téma ebben a választási évben. Sokkal érdekesebb felfedezni, hogy ez az egész egy cél (vagy több cél) orientációja miatt alakult ki.
A hivatásos sport célja a pénzszerzés. A győztes mérkőzések és játszmák másodlagos céloknak számítanak, mert így nagyobb tömegeket lehet vonzani vagy nagyobb média-visszhangot adni az ügynek – ez pedig még több pénzt eredményez. Mivel a játék és a pontozás nagyon egyedi, könnyen kalkulálható és számszerűen mérhető, könnyen maghatározhatóvá válik az egyes sportolók pontozás alapú jutalmazása, és ők is ennek megfelelően kérnek juttatásokat.
A sportolók doppingoznak, szexuális kalandokba keverednek, lenézően bánnak a rajongókkal, és nincsenek tekintettel azokra, akik kiesnek a körből – egészen addig, amíg működnek sportolói képességeik (a rács mögött nem működnek), és amíg megveszik a jegyeket.
Eközben a gyerekeink az iskolákban a sokkal kevésbé cél-orientált tanulással vannak elfoglalva. Az iskolák erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy cél-orientáltabbá tegyék a tanulást osztályzatokkal és általános tesztekkel, de van-e vajon egy nagy, irányadó céljuk? Hogy befejezzék az iskolát? Miért? Hogy jobbá tegyék a világot? Kinek? Hogy boldogabb életet éljenek? Erre nincs garancia. Mint társadalomnak, nem egyértelmű a számunkra, hogy mi a célja az iskolázott polgároknak – és ez meg is mutatkozik. Gyermekeink gondozásának és tanításának az eredménye ugyanis nem látható 90 perc elteltével, mert a tanévzárón búcsúbeszédet mondó diák, az iskola legértékesebb tanulója nem tesz eleget egyetlen olyan célnak sem, amelyet a társadalom jutalmazna, és ezt nem lehet összehasonlítani a hivatásos sporttal.
Nem meglepő, hogy a megoldások, amelyek jelenleg hivatottak korrigálni ezt a kiegyensúlyozatlanságot, mind a cél-orientáltságot szándékozzák behozni az iskolákba – megakadályozzák, hogy a diákok drogot fogyasszanak, speciális programokat hoznak létre a magatartásbeli problémákra és általános teszteket adnak minden osztálynak, és a tanároknak is. Az összes ilyen megoldásból hiányzik az a tudatosság, hogy az iskola csupán egy hely, egy környezet, ahol biztosítani kell a tanulás feltételeit. Mivel ez egy folyamat, és nem egy cél, ezt nem becsüli és nem értékeli a társadalom, csakúgy, mint a gyereknevelést, közösségépítést, önkéntes szolgálatot és számos egyéb, emberi kapcsolatokra épülő tevékenységet.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy néhányan az Egyesült Államokban nem lelkiismeretesen teszik a dolgukat, de ha összehasonlítjuk a fizetését egy szociális munkásnak és egy igazgatónak, vagy a tiszteletet, amely egy rendőrt alakító színészt övez, azzal, amit egy igazi rendőr kap, vagy a sport-ösztöndíjat vetjük össze a tanulmányi ösztöndíjjal, akkor az ellentmondás egyre erőteljesebben kirajzolódik.
Élet a célokon túl
Mindannyian szeretjük azt gondolni, hogy magunk választottuk az életünket, de legalábbis tudunk mondani egy olyan életet, amelyet választanánk, ha volna elég pénzünk, szabadságunk, képességünk, iskolázottságunk vagy bármink.
A célok korában élve már megtanultuk, hogyan tartsuk ezt titkos, vagy kevésbé titkos vágyunkat észben, hogyan szenteljünk rá figyelmet, és tápláljuk megerősítésekkel, vizualizációval és fontossági sorrendbe állítással. Naponta ráirányítjuk a figyelmünket, és a ruhánk méretével, a fizetésünkkel, a szexuális teljesítményünkkel vagy valami hasonlóval mérjük az életünkben a sikert, miközben az élet, a lélegzetvétel, a tovatűnő élet folyamatosan körbevesz bennünket.
Furcsa, hogy milyen kevesen veszik észre, hogy amit tapasztalnak az életben, az az életük. Minden egyes múló pillanattal múlik az élet. Mindannyiunk rendelkezik minden pillanatával. Annak ellenére, hogy milyen gyakran elmélkedünk a múlton vagy tervezgetjük a jövőt, mindig csak az adott pillanatot birtokoljuk.
Ha te ezeket a pillanatokat arra használod fel, hogy egy célra összpontosítod a figyelmed; akkor ez volt az életed, gondolkoztál a célon. Ha egész idő alatt csak azon keseregtél, hogy semmi sem olyan, amilyenek te akarod ("Hogy merészel az univerzum eltérni az én tervemtől?"), akkor pedig ez volt az életed. Ha minden pillanatban jelen vagy, válaszolva, örömmel eltelve és tanulva, akkor ez volt az életed. George Leonard Kiválóság című nagyszerű könyvében felhívja rá a figyelmünket, hogy a törtető a célra összpontosít, mialatt a mester a gyakorlatra koncentrál. Hogy metaforikusan fogalmazzunk: a törtető ember számára az élet egy úti cél, a mesternek pedig egy utazás. Te ítéled meg, melyik út lesz kifizetődőbb, vonzóbb vagy érdemesebb.
A célkitűzéssel üzletelők és az iskolák legérdekesebb, ki nem mondott, hepciás előfeltevése az, hogy az ő tudatos közbenjárásuk nélkül, amely könyvek, magnószalagok, naptárak, puska-cetlik és tévéreklámok formájában létezik, megfeledkeznél a céljaidról – mintha nem volnának vágyaid vagy álmaid!
Egyértelmű, hogy az ő emlékeztetőik nélkül megfeledkeznél az ő céljaikról. Nagyon egyedi, számszerű, és ütemezett célokról. Azokról, amelyek korlátozzák és csökkentik a lehetőségeinket. Olvasd el ezt figyelmesen! Nem azt mondom, hogy ez a fajta célkitűzés nem működik.
Inkább olyan nagyon jól működik, hogy a saját éles eszünktől elvakulva nem vesszük észre a mélyre ható eredményeket. Az iparosítás, az ő nagyon egyedi, számszerűen mérhető, ütemezett céljaival átformálta a Föld arcát (vasútvonalak, autópályák, elektromos hálózat, telefon-vezetékek, stb.). Ezen kívül lyukat ütöttek a Föld ózonrétegén (a mi életmentő bioszféra mezőnkön), akkora lyukat, mint egy kontinens.
Ez nem azt jelenti, hogy visszautasítjuk az iparosítást vagy a technikát. Ez az jelenti, hogy úgy látjuk a jelenlegi, nagyon egyedi, személyes és társadalmi céljainkat, mint egy nagyobb rendszer részét, amellyel el kell tudnunk számolni. E azt jelenti, hogy távolabbra nézünk, és rendszerelvűen gondolkodunk, és folyamatokban gondolkozunk. Ha nem így lesz, akkor egyenesen zsákutcába hajtunk.
Kanyarodjunk vissza W. Edward Deming-hez. Amikor tudatos, nagyon egyedi, számszerűen mérhető, ütemezett célokat alkotunk; fizetésemelés, lakásfelújítás, 5 éves terv, kapcsolati stratégiák, fogyás és a többi, skatulyákba pakoljuk az életünket, mint a karrier, a család, az egészség és a spiritualitás, s ezzel elfedjük eredendően rendszerszerű természetünket. Ez nem egy tudományos tétel.
A mi társadalmunkban, a karrierhajhászás gyakran a családot vagy az egészséget rombolja, a "családhajhászás" pedig gyakran gátat vet a pályafutásunknak vagy az egészségünk tekintetében (egy bizonyos határon túl) ártalmasnak mutatkozik. Gondolkozz el rajta, hogy hány olyan embert ismersz, akik nagyon akartak valamit, és te tudtad, hogy nem azt kapják majd tőle, amit akartak, és valóban nem azt kapták? Talán még figyelmeztetted is őket. Sőt, talán már téged is figyelmeztettek.
A titokzatos költő, Jalaludin Rumi ezt írta: "Ha szeretnél növekedni, növeld a szükségleted!" Itt az ideje, hogy szükségszerűen kitágítsuk jövőképünket és céljaink hatósugarát, hogy benne legyen minden tapasztalatunk, hogy benne legyen "a folyamat" a gondolkozásunkban csakúgy, mint a céljainkban.
Egy gondolat figyelmeztetésképp: Ahogy Deming rámutatott, egy folyamatból nem alkothatsz célt. Tökéletesítheted a folyamatot, és engedheted, hogy új célok, újabb szokások és lehetőségek bukkanjanak föl. Gondolhatsz erre úgy is, mint egy gyakorlatra, melynek során egy emberi karaktert alkotsz, aki élvezi az utazást és az úti célt is, aki emberi lényeknek érdemes, nagyobb célokat alkothat.
© 1994-2001 Charles Faulkner, Influential Communications,
Inc.
Fordította: Szűcs Tibor az NLP Comprehensive engedélyével.