Van még egy jó szimbólum, ami egy bizonyos szinten a változást jelenti, ez pedig a sín. A vonat gyorsan elvisz, és ha akarod, nagyon messzire is. A vonaton emberek vannak. A sínek előre le vannak téve. Néha elég egyetlen határozott döntés és pár bátor tett ahhoz, hogy egyszerűen felálljunk, és kilépjünk a jelenlegi helyzetből, és utána észrevegyük, hogy minden sokkal könnyebb volt, mint gondoltuk. Akkor pedig már sínen vagyunk. Ha ez nem tetszik, hát leszállunk.
Csak hát van, aki sose száll fel a vonatára. Olyan is van, akinek sose kéne. Nem az a baj, ha nem szállsz fel, hanem az, ha nem szállsz fel a vonatra, miközben hosszú ideje rostokolsz egy olyan állomáson, ahol nem is érzed magad olyan nagyon jól. Nos, ilyenkor valamit tenni kell.
Ez jut eszembe a sínekről, a képről pedig ez: Napsütéses délelőtt, utazás egy új állomásra, egyedül vagyok de emberek vesznek körül, új lehetőségek felé tartok, szabad vagyok, magam vagyok, sok új dolog van körülöttem, minden gyorsan változik.
Neked mi jut erről az eszedbe?
Szia Tibi!Nekem az jut eszembe,hogy egy itt egy nyíl egyenes út/ami tudjuk, hogy a legrövidebb/ amelyen már a végállomásig nagyon sokan végig mentek és így értek célba. Ez egy ragyogó lehetőség!Üdvözlettel, Ilona.
Márti, tényleg nagy baj akkor van, amikor azok a sínek már nem is párhuzamosak, hanem széttartanak… És nem csak átvitt értelemben… 🙂
Köszönöm Trixi, szépen leírtad, hogy mit jelent neked a vonat, a sínek. A legtöbbször nagyon-nagyon sok minden benne van egyetlen képben…
Szia Tibi!Itt is mondjuk?Nekem ez a kép GYÖNYÖRŰ! És Fennséges!Mindíg is csodálattal néztem az állomásról elegánsan kisikló vonatot.Felemelő érzés még ma is!Az egyenesen, szinte egybeforró, stabil szerelvény gyorsuló mozgása, távolodása számomra valamilyen "felszabadító" féle élményt nyújt és szinte ettől sírhatnékom van.Már sokszor kipotyogtak ilyenkor a könnyeim,de legalábbis könnyesek lettek a szemeim.A mozgás fennsége, a távolodás szép és mégis fájdalmas érzése szép és mégis valahol rossz, mert öröm, hogy valahova odaér a vonat, viszont rossz, hogy elmegy valahová a távolba (és itt a lényeg azt hiszem:hogy én oda nem mehetek, nem szállhattam fel a vonatra és nem érkezhetek meg ezzel a számomra fennséges járművel oda, ahova az megy)Mindegy hova, csak el, vigyen el, mert a vonattal biztonságban érzem magam!Nagyon fura érzés és magyarázat, nem is tudtam jól megfogalmazni, de a lényeg talán érthető! A sínek ugyanezt szimbolizálják, mert a vonat suhant rajta és most itt csillognak-villognak messze a távolba nyúlóan, legalább követhetik a vonat útját ( az én gondolataimban legalábbis!)Viszont az szomorú, hogy itt maradtak magányosan,vagy inkább én maradtam itt MAGÁNYOSAN!!! A picike fehér felhőpamacsok viszont a boldogságot, a vidámságot, a huncutságot varázsolják az ég kékjére és a szívembe! Közben rájöttem, hogy valójában az a bajom, azért lesz könnyes a szemem, mikor elmegy a vonat, mert én nem lehetek rajta, elviszi a LEHETŐSÉGEIMET, amiket nem használtam ki; a távolba, az ismeretlenbe, amit annyira szeretnék "meghódítani".Valójában azt hiszem ÖNMAGAMAT sajnálom, amikor könnyes lesz a szemem!!!Köszönöm, hogy elmondhattam:Trixi az NLP-ből
Jól van, na,láthatjuk persze úgy is, hogy előbb utóbb még a magányos sínek is egymásra találnak.Sőt: egész úton együtt haladnak, párhuzamosan, mégis mindegyik fél megőriz egy bizonyos fokú önállóságot….:-)
Ez igazán kedves hasonlat, Márti :^)
Nekem az jut eszembe, hogy a párhuzamosok olyanok mint némely párkapcsolat.Úgy tűnik,együtt vannak, valójában ez csak végtelen távolságból nézve igaz…