május 31

0 hozzászólás

Az ismeretlenben

május 31, 2021


Sziasztok!

Ez most nem a szokásos bejegyzés, hanem egy két évvel ezelőtt elkezdett történet folytatása. A történet egy metafora, amely az olvasói szavazatok alapján született.

Egy sci-fi adja a történet alapját, amelynek négy szereplője úgy dönt, kilép a megszokásokból, és veszélyes kalandra indul egy távoli bolygóra. Amint az kiderül, már az elején nem várt nehézségekbe ütköznek, és maguk sem tudják pontosan, mire vállalkoztak.

A történet előzményeit jelen bejegyzés alatt találhatjátok.

Az egész történet letöltése pdf-ben itt:

Hamarosan ismét szavazhattok a folytatásról!
Jó szórakozást!


- 28 -

Az utolsó, amit láttak, az ezüstös fény volt, mielőtt Telma ujja lenyomta az indítógombot. Abban a pillanatban a fény, amelynek a forrását nem tudták érzékelni, valahol a fejük felett mintha szétrobbant volna. Hangtalan volt ez a robbanás, amelyben mindannyian úgy érezték, a végtelen csend öleli át őket. Az idő megállt, és úgy tűnt, nincs kedve újra elindulni.

Martha izmai elernyedtek. “Itt nem lesz csata. Semmiféle csata…” - ez jutott az eszébe, és csak nézte a fényt. Olyasfajta nyugalom áradt szét az ereiben, amelyet még Kínában érzett sok-sok évvel azelőtt, amikor az öreg kung fu mester által vezetett meditációkon vett részt.

Gordon úgy érezte, mintha hirtelen szabaddá válna. Nem beszélt korábban a társainak arról a különös érzésről, amit jó pár napja érzett a testében. Mintha az izmaira köteleket rögzítettek volna, amelyeken keresztül valaki vagy valami szüntelen menne utána. Amikor a Flotta hajói körbevették őket, akkor vált különösen erőssé ez az érzés. Először akkor vette ezt észre, amikor a Lorenzo telephelyén ütöttek rajtuk a Flotta emberei, de most sokkal erősebb volt az érzés. Ahogyan azonban az ezüst fény rájuk hullott, mintha megszabadult volna a láthatatlan kötelektől. Azok lehullottak róla, s újra szabadnak érezte magát.

Robert arra gondolt, most biztosan lepereg majd a szeme előtt az élete, mert ez a vég. Beteljesedett a sorsa, és inkább volt kíváncsi, mint ijedt. Gyerekkori emlékekre számított, és pillanatképekre a legsikeresebb csalásai közül, de semmi ilyesmi nem történt. Nem jöttek belső képek, csak a fény, amelynek ezüstje helyenként már fehérbe ment át.

Telma volt az egyetlen, aki cselekedni tudott. Az első pillanatban ő is megdöbbenve nézte a fényt, és arra számított, most meg fogja bánni, hogy belement ebben az őrült kalandba, de mindennek ellenére inkább megnyugvást érzett ő is, és azt, hogy ez így helyes. De nem volt ideje mélyebben is elmerülni ebben a kellemes állapotban, mert ekkor kigyulladt az ujjai alatt a hiperhajtómű indítógombja, és ő gondolkodás nélkül cselekedett. A hüvelykujját erősen a gombra szorította, bár erre nem volt szükség. A gombot rendkívül könnyen le lehetett nyomni, De ő csak szorította, mert tudta, ez az egyetlen esélyük. Hiába szánták el magukat a nagy utazásra, hiába adták fel eddigi életüket, hogy egy új, ismeretlen útra induljanak, hiszen ha a Flotta behatol a hajóba, nekik nincs esélyük. Mert itt már nem segíthet Robert mindenre kiterjedő technikai tudása, sem Martha harci képességei, és Gordon, bármilyen zseniális szerelő is, nem szállhat szembe azzal a hatalommal, ami most minden áron meg akarja őket fékezni. Itt egyetlen lehetőségük maradt: a menekülés.

Akkor az ezüst fény mindent elöntött, s Telma már csak az ujjai alatt feszülő piros karikát látta, amely egy végtelennek tűnő pillanatra mozdulatlannak tűnt, de aztán azon is végigszaladt egy ezüst, csillogó fénysugár, és akkor meglódult velük a világ.

A hiperugrás - amelyet korábban még egyiküknek sem volt alkalmuk megtapasztalni - többnyire nem okozott elviselhetetlen terhelést az emberi szervezet számára. Igénybe vette a testet, okozhatott szédülést, megfeszülhettek az izmok, látási zavarok is felléphettek ideiglenesen, de ez az ugrás valahogyan más volt, mint amire számítottak. Mindannyian elveszítették az eszméletüket.

A GPS-nek nem adatott meg az eszmélet, ezt gondos tervezői kihagyták a szoftveréből, így ő mindvégig üzemben maradt. Mivel azonban érzelmeket tartalmazott a programja, miután leellenőrizte, hogy hol is vannak, az első dolog, amit betöltött a memóriájába, az az aggodalom volt. Ezt főként az váltotta ki, hogy fogalma sem volt, hova kerültek. Telma korábban egyértelműen a tudtára adta, hogy a cél a Eeva, és a GPS a távoli bolygó egész naprendszerének térképét le is töltötte. Ahol azonban most voltak, az egyáltalán nem hasonlított a Eeva-ra. 

Az első ijedtség után kapcsolódott a központi számítógéphez. Természetesen a hiperugrást nem neki kellett vezérelnie, erre nem is lett volna képes. Telma azonban a legkorszerűbb kommunikációs modulokkal egészítette őt ki, így gond nélkül képes volt információt szerezni mindarról, amit a hajón megtalálható számítógépes rendszerek tároltak. De itt sem talált arra vonatkozó információt, hogy hova kerültek. Ráadásul a legénység minden tagja öntudatlan állapotban volt.

A GPS nem szeretett beleavatkozni mindabba, amihez semmi köze sem volt, de mivel Telma jelentős időt töltött azzal, hogy mindenféle dologról elcsevegjen vele, most úgy érezte, valamit tenni kell.

Ekkor kezdett egy egyszerű, dallamos jel lejátszásába. Ez tulajdonképpen egy ébresztő volt. Bár a hajó sokkal kellemesebb és hatékonyabb ébresztő rendszerekkel is rendelkezett, Telma jobb szerette a GPS-t használni ébresztőóraként. Így hát most, ‘tí-dá-dú, tí-dá-dú”, kellemes hangszínnel, de kitartóan elkezdte leadni az ébresztő jelet.

Telma tudata a végtelen űrben járt éppen. Csillagokat látott lassan elsuhanni körben. Úgy érzékelte, a hajó lassan pörög. Körülbelül húsz másodpercenként egy zöld és kék színekben játszó bolygót látott elvonulni az ablakok előtt. “Ez nem a Föld”, gondolta. Aztán jöttek ismét a csillagok körben, amelyek nem voltak ismerősök. “Ez nem a Naprendszer”, gondolta Telma. Aztán ismét megjelent a bolygó, amely nem a Föld volt. Aztán megint a csillagok. A bolygó, a csillagok. “Ti-dá-dú, tí-dá-dú”… Ismerem ezt a hangot. A bolygó… “Ti-dá-dú, tí-dá-dú” A csillagok ““Ti-dá-dú, tí-dá-dú” A bolygó… Hol vagyok?

Kinyitotta a szemét. Felsóhajtott, és kezét a GPS-re rakta. Az elhallgatott.

Aztán körülnézett. Egy darabig zavart tekintettel próbálta felidézni, hol van, mi történt, s aztán sorra visszatértek az emlékek. Robert volt az első, aki az eszébe jutott. A férfi a műszerfalra dőlve feküdt. Hátrafordult, s megtalálta Martha-t, akinek nem volt ideje becsatolnia magát, s most ott feküdt a földön, mellette Gordon.

Kinézett az ablakon. Csillagokat látott, de nem volt neki ismerős a helyszín. A kezébe vette a GPS-t, és körbefordult a székével. Alaposan megfigyelte a csillagokat, de fogalma sem volt arról, hol is lehetnek valójában.

— Hol vagyunk? — kérdezte.

— Nem tudom — felelte a GPS. Telma ekkor felemelte, és úgy nézett rá, mintha a GPS-nek beégtek volna az áramkörei?

— Tessék? — kérdezte, mert a GPS még sose adott ilyen választ erre a kérdésre.

— Nem tudom, hogy hol vagyunk — vallotta be a GPS, s hangjában némi szégyenkezés bujkált. Azt tudom, hogy hol nem vagyunk. Nem a Naprendszerben vagyunk, és nem is a Eeva naprendszerében. Kapcsolódtam a központi számítógéphez, de ott sincs adat. Elindíthatok egy elemzést?

Telma felemelte a GPS-t, és pár mozdulattal megadta neki az engedélyt. Amaz halk zümmögéssel munkához látott. Telma Roberthez lépett. Közelebb hajolt hozzá, és megnyugodva konstatálta, hogy a férfi él. Először arra gondolt, óvatosan megrázza Robert vállát, de aztán inkább a tarkójára tette a kezét, majd lejjebb csúsztatta azt a férfi nyakára. Nem történt semmi, de Telma csak várt tovább. A férfi nyakát nagyon melegnek érezte. Végül, pár perc múlva Robert légzése megváltozott, s aztán a férfi kinyitotta a szemét. Telma a tenyerét még mindig a férfi nyakán pihentette.

— Azt álmodtam, jeges vízben úszok — nyögte a férfi. — Szörnyen hideg a kezed. — Megdörzsölte az arcát. — Oh, az enyém is hideg. Mi történt, lejegeltek bennünket?

Aztán körbenézett. A földön fekvő társaira esett a pillantása.

— Hát ezek? Mit csinálnak a padlón?

— Szerintem pont azt, amit te a műszerfalon az imént. Ébresszük fel őket.

De erre nem volt szükség. Gordon épp most ül fel, s első dolga az volt, hogy óvatosan megrázza Martha vállát. A lány is felült, és csodálkozva nézett a többiekre.

— Mi történt? — kérdezte, és óvatosan feltápászkodott Gordonnal együtt.

— Fogalmam sincs — felelte Telma. — Elindult a hiperhajtómű.

— És hol vagyunk? Az Eeva-nál?

— Fogalmam sincs.

Robert elindított egy programot a számítógépen.

— Nem igazán lehet megállapítani — felelte egy kis idő múltán.

Ekkor halk csippanás hallatszott. A GPS kék villogó fénnyel jelezte, hogy talált valamit. Telma a kezébe vette.

— Sikerült valamit kideríteni?

— Igen — válaszolt az apró gép. — Valahol félúton lehetünk a mi Naprendszerünk és a Eeva között. De a pontos koordinátákat nem tudtam kideríteni.

Egy darabig mindannyian csak álltak. Elsőként Robert tért magához.

— Nos, összefoglalom a tényeket. Csak a legfontosabbakat persze. Az első: Van kávénk és szendvicsünk, ez a legfontosabb. A második: Sikerült leráznunk a Flottát, és ez sem elhanyagolható. Végül: Fogalmunk sincs, hol a csudában vagyunk. Ez nem túl biztató, de összességében a helyzet még mindig pozitív. Azt javaslom, együnk valamit, és beszéljük meg, hogyan tovább.

Senkinek sem volt kedve vitába szállni vele. Tíz perc múlva szendvicsek és gőzölgő italok között ültek a központi teremben.

— Mi történt pontosan? — tette fel a kérdést Martha.

— Azt nem tudom, de egy hajszálon múlt, hogy nem kerültünk a Flotta kezébe. És ennek már önmagában nagyon örülök — felelte Robert.

— Mi volt az az ezüst fény? — kérdezte Martha. — Lehet köze a hiperugráshoz?

— Nem igazán — felelte Gordon. — Legalábbis ilyenről még nem hallottam. És nem is logikus. Amikor az az ezüst fény elárasztott mindent, a Flotta hajói leszakadtak rólunk. Ez volt az első, ami történt.

— A második pedig — vette át a szót Telma —, hogy végre megkaptam a vezérlést a hajtóműhöz.

Egy ideig senki sem szólt. Végül Robert kezdett el hangosan gondolkodni.

— Az biztos, hogy nem mi voltunk. Azt is tudjuk, hogy nem a hiperhajtómű okozta ezt a jelenséget. És abban sem volna logika, hogy a Flottánál sült el valami balul. Mit jelenthet ez?

— Minden jel arra utal — mondta lassan Martha —, hogy valaki… Vagy valami közbeszólt.

— Megmentettek minket? — kérdezte Robert.

— Nem tudom. De a jelek erre utalnak.

— Akkor ez megint csak pozitív. Viszont nem ártana kideríteni, hol a fenében vagyunk, mert én a magam részéről továbbra is szeretnék eljutni a Eeva-ra. Ez az úti célunk.

— Valóban. Ez az úti célunk — válaszolta Telma. — Engem valahogy mégis jobban izgat, hogy kinek köszönhetjük a menekülésünket.

Ekkor egy halk csipogást hallottak a vezérlőpult felől. Egyszerre kapták oda a fejüket.

— Ismeretlen hajó közeledik — ezt már a műszerfalra nézve állapította meg Telma.

Mindannyian ugyanarra gondoltak. Hogy nincs menekvés, itt is megtalálják őket, mint ahogy korábban is, Robert hiába szerelte ki a hajóból a nyomkövetőt, a Flotta mindannyiszor a nyomukra akadt. Márpedig a hiperhajtóművet most nem tudják beindítani, hiszen még le sem ellenőrizték a rendszert, azt sem tudják, hol vannak, és… És ez az elbukásukkal volna egyenlő. Mindannyiuk agyán átfutott ez a gondolat, kivéve a Gordonét. Ő még mindig ugyanazt a fajta szabadságot érezte a testében, amelyet a hiperugrás után. Ez nem a Flotta.

— Ez nem a Flotta — jegyezte meg hangosan.

— Honnan tudod? — kérdezte Martha.

— Nem tudom, csak gondolom.

— Egyedül jön — szólt Telma.

— Akkor talán tényleg nem a Flotta. Azok csapatostul közlekednek — erősítette meg Martha. — Nézzétek! — Mutatott a képernyőre.

Ott, egyelőre még a messzeségben egy ezüstös pont tűnt fel. Szótlanul álltak mindannyian, s nézték, amint az apró fényes pont lassan növekedni kezd, s ahogy egyre közelebb ér, még mindig ezüst fényben csillog. Aztán lassan kirajzolódik egy hajó. Egy olyan hajó, amelyet még sosem láttak. Kecses, hosszúkás, elöl és hátul is vékony szárnyakkal, mint valami hosszú tollú madár.

— Működik a védelmi rendszer? — kérdezte Martha.

— Nem hinném, hogy szükségünk volna rá — felelte Robert. — Bár sosem láttam még ezt a hajót, sőt, sosem láttam ilyen hajót, de valami azt súgja, örülhetünk neki, hogy itt van. S az sem kizárt, neki köszönhetjük, hogy mi magunk itt vagyunk.

A hajó lassan közeledett, s már látták, milyen hatalmas járműről van szó. Körülbelül ötvenszer akkor volt, mint az Ezüst Hold. Amikor már egészen közel volt, megállt. Egy kapu nyílott az oldalán, s kék színű fények futottak rajta körbe.

Egymásra néztek. Aztán megszólalt a rádió. Barátságos, női hangot hallottak.

— Köszöntjük az Ezüst Hold teljes legénységét. Kérem, jöjjenek át a cirkálóra.

Telma a többiekre nézett, s aztán megnyomott egy gombot.

— Mi a szándékuk, és kicsodák Önök?

— Választ adunk a kérdéseikre. Jó barátok vagyunk.

Összenéztek… Aztán sorban bólintottak. Telma a kezébe vette a botkormányt, Gordon melléült, és elindította a dokkoló programot.

Az Ezüst Hold lassan megindult a gigantikus hajó felé.


Folytatás hamarosan.

A korábbi epizódok itt olvashatók:

Melyik metaforát választod?
Az üzenet a Betha-tól
Pörkölt, sós földimogyoró
Álruhában
Kung fu
Guruló szendvicsek
Bogarak
Hiperugrás

Tibi

A szerzőről

A Mindennapi NLP alapítója, szerző, tréner, írásmániás, családapa. Ha meg akarod ismerni, olvasd el az írásait, kövesd a Twitteren!

Ez is érdekelhet:

NLP kezdőknek
7 hely a világban, ahol mindig nyugalomra lelhetsz
Instant megvalósítás a céljaidhoz
{"email":"Email address invalid","url":"Website address invalid","required":"Required field missing"}
>