Hiperugrás

Folytatódik az olvasó szavazatok alapján íródó sci-fi történet. Ha van kedved egy izgalmas mesét kialakítani, akkor szavazz te is a folytatásról. 

Vigyázz, hosszú! 

Előző fejezet itt.

Az egész történet letöltése pdf-ben itt.

Szavazni a folytatásra alul lehet.

- 15 -

Lian és Mei testvérek voltak, és eléggé hasonlítottak egymásra, miközben voltak alapvető különbözőségek is közöttük. A legszembetűnőbb különbség a nemükben mutatkozott meg: Lian fiú volt, Mei pedig lány. Ez külsejükön is látszódott: Lian fiús volt, Mei pedig lányos. Származásukat tekintve kínaiak voltak, de már jó ideje nem jártak a Földön. Évek óta a Titánon éltek. A Titán a Naprendszer második legnagyobb Holdja volt, egyúttal a Szaturnusz legnagyobb holdja is. Bár a Szaturnusz és Föld közötti távolság jelentős volt, de nem áthidalhatatlan, Lian és Mei nem igazán vágyódtak haza.

Az alapvető különbözőségeken túl a két testvér sokmindenben hasonlított. Mindkettőnek a munkaruha volt az általános viselete. Sok zsebbel ellátott nadrág, övtáska, okosóra, szerszámok és műszerek ide-oda bedugdosva. És persze a tablet, a mindentudó, a messzire tekintő.

Lian és Mei szerelők voltak, de a szerelőségnek egy magasabb szintjét valósították meg. Önálló és hitelesített műszaki állomásuk volt, mindenfajta mérésre és ellenőrzésre berendezkedtek, vizsgáztatták a hajókat, és javították is. Tekintettel arra, hogy a Naprendszernek egy kevésbé forgalmas területén telepedtek meg, alacsonyabb forgalmat bonyolítottak le a többi műszaki állomásnál. Ez bőségesen elegendő volt számukra, és nem is igazán vágytak ennél többre. Évente két alkalommal eltöltöttek néhány hetet itt-ott, ahol emberekkel találkozhattak, és kikapcsolódhattak, és ez kielégítette a társasági igényeiket.

A bázisukat, amelyet évek alatt építettek fel és bővítettek ki, egyszerűen csak Hangárnak nevezték. A Hangár nagy volt és korszerű. A Titán bővelkedett szabad területben. A holdon pár ezer telep, műszaki állomás és kisebb cégek működtek, és gyakorlatilag bármit el lehetett intézni, és mindenhez hozzá lehetett jutni.

A testvérek főleg javítottak és tuningoltak, a műszaki állomást csak azért csinálták, mert így legálisan és fillérekért jutottak hozzá olyan műszerekhez, amelyeket csak súlyos pénzekért tudtak volna beszerezni feketén, nem kis kockázatot vállalva.
Négy ember dolgozott náluk, akik gyakorlatilag el is végezték a munkát. A testvéreknek ritkán kellett odafigyelni a vizsgáztatásokra. Eltekintve néhány esettől, amikor valamelyest eltértek az előírt protokolltól, és nem a valós mérési adatokat rögzítették. Persze arra ügyeltek, hogy mindig megfelelő műszaki állapotban legyenek a hajók. De hogy energetikailag milyen besorolást kapjon a jármű, vagy pontosan melyik típusú navigációs szoftvert futtassák a központi számítógépben, nos, ezek nem annyira változtattak a hajó állapotán. A pilóták pedig készségesen nyúltak a zsebükbe a hitelkártyájukért, hiszen így jelentősen olcsóbban megúszták a vizsgát.
Valószínűleg a Naprendszerben működő többi ezeregyszáznegyvenegy műszaki állomáson ez elképzelhetetlen lett volna. A vizsgaprogramot igen erős védelemmel látták el. Közvetlenül és azonnal jelentett a Központ felé mindent. A kommunikációs modulra többet költöttek a fejlesztéskor, mint magára a mérő, analizáló és értékelő programrészekre összesen. A szoftver feltörhető lett volna, de mivel belső szerverről üzemeltették, folyamatosan szemmel tartották, vagyis észrevették volna, hogy megváltoztak a mérési eredmények.

Lian és Mei rengeteget olvastak. A tanulás lételemük volt, csak akkor nem tanultak, amikor szereltek. Ez a kettő eredményes párosításnak bizonyult, nem igazán lehetett náluk jobb szerelőt találni a Naprendszerben - kivéve persze egy embert.

A két testvér rutinosan törte fel az összes biztonsági rendszert. Erre szükségük is volt, hogy mindenhez hozzáférjenek. Bizonyos leírásokat csak zárt belső hálózatokon lehetett elérni, és ezekre is szükség volt.

A Hangárnak saját szoftvere volt, amelyet Lian és Mei írtak. Miközben ezt a szoftvert fejlesztették, igencsak mélyre merültek a programozásban, gyakorlatilag bármilyen mások által megírt programot képesek voltak visszafejteni és megérteni. Nem igazán lehetett náluk okosabb hackert és programozót találni - kivéve persze egy embert.

Maga a Hangár belülről rendkívül kényelmes volt, mindent megtalálhattak benne, amire csak szükségük lehetett. Odakint, a közelben nem volt semmi, csak sivatag. Homok és kő. Szándékosan választották ezt a helyet, mert szerették a nyugalmat. A legközelebbi település háromszáz kilométerre volt. Ezt a távolságot egy egyszerű siklóval egy óra alatt megtehették.

A Hangár nem tartozott a legismertebb műszaki állomások közé, de megvolt a saját vásárlói rétegük. Más állomások gyakran visszautasították a hajókat elégtelen műszaki állapotra vagy engedélyek hiányára hivatkozva. Ez a Hangárban nem fordulhatott elő. A testvérek mindent megoldottak. Megvoltak a megfelelő eszközök, és a tudás is. Még egy hiperhajtóművet is be tudtak volna szerelni, de erről persze senkinek nem volt tudomása. Kivéve persze egy embernek.

- 16 -

— Tudod, mi a bajom a 628-cal?
Mei felsóhajtott, és megrázta a fejét, aztán elnevette magát. Lian folyton csak a 6.28-as programverzióról tudott beszélni. Ezt a központi számítógépre tervezték. Még nem üzemelték be, még el sem kezdték leprogramozni, csak terveztek. Legtöbbször különbözött a véleményük, de ettől csak eredményesebbek lettek.
— Most mit nevetsz? — kérdezte Lian, de ő is elnevette magát. — Tudod, mi a bajom vele?
— Tudom, már ezerszer mondtad. Erősebbre vennéd a kommunikációs modult — felelte a lány.
— Pontosan. Ez nagy munka, sokáig tart, ezért valamit ki kell venni a tervből.
— És te a biztonsági modult hagynád ki.
— Pontosan! — Lian fellelkesedett, mert pont ezt gondolta ő is. — Az kihagyható. A jelenlegi biztonsági modul is nagyon erős, nem valószínű, hogy bárki feltörhetné. És persze nem hagynám ki, csak későbbre halasztanám a fejlesztését.
— Szerintem a "valószínű" nem elfogadható egy biztonsági rendszernek. Én atombiztosat akarok — felelte a lány.
— Atombiztos nem létezik. A jelenlegi helyzethez viszonyítva ez elegendő. Ugyan, mikor akart bárki is csak úgy belépni ide? Nem egyszerűbb belépést kérniük? Bekopognak, mi pedig ajtót nyitunk.
Halkan megreccsent a rádió. Mindketten meglepetten pillantottak a radar képére, de sehol senkit nem láttak. Lian megkocogtatta a rádiót.
— Látod? Kommunikációs rendszer. Ezt kell fejleszteni. Recseg a rádió.
— Majd megjavítjuk — felelte Mei. — De még mindig nem értek egyet. Csináljuk fordítva. Első a biztonsági modul, utána a kommunikációs.
— Ugyan már, Mei! Ki akarná feltörni a védelmi rendszerünket? És ki volna rá képes?
— Figyelem, Hangár! — az előbbi recsegés után a rádió most meglepően tisztán szólt. Egy kellemesen mély férfihangot hallottak.
A testvérek megdermedtek egy pillanatra, aztán mindketten a radarra néztek. Egy hajó állt a hangár előtt. Lian azonnal átkapcsolt az első kamerára, és valóban. Ott állt a hajó. Még fújta a szél odakint a sivatagi homokot a leszállásuk nyomán.
— Hát te meg hogy a fenében tudtál bejönni? — kérdezte Lian.
— Biztonsági rendszer — bólintott lassan Mei.
— Nem volt nehéz — felelte a férfi a rádióban. — Csak a radart kellett lekapcsolni, és a biztonsági kódot megszerezni. Semmi máshoz nem nyúltunk. De már visszakapcsoltuk a rendszert.
Egymásra néztek és elfehéredtek. A műszerfalon világított a mikrofon ikonja. De ők nem kapcsolták be. Odaát mindent hallottak, és ők ezt észre sem vették.
— Mi nem kapcsoltuk be a mikrofont! — formázta a lány a szavakat.
— Kommunikációs rendszer — súgta a fiú. Aztán a kamera felé fordult.
— Miben segíthetünk? Nem szoktunk váratlan látogatókat fogadni, többnyire bejelentkeznek. Azonosítsa magát, kérem.
— Be vagyunk jelentkezve.
— Valóban? — kérdezte Mei. — Milyen néven?
— Ezt nem lehetne odabent megbeszélni? — kérdezte a férfi. — Farkaséhes vagyok.
A fiú és a lány egyszerre húzták össze a szájukat. Egymásra néztek, mert mindketten tudták, ki van a vonal másik végén.
— Robert! — kiáltották egyszerre.
— Ez állati hülye vicc volt - Mei bosszúsnak tűnt. — Ráadásul szükségtelen. Mi volna, ha egy darabig kint maradnál?
— Addig mi megebédelnénk — tette hozzá Lian.
— Ugyan már, semmi humorérzék nincs bennetek - ezúttal Robert valódi hangja szólalt meg.
— Szerintem kapcsold vissza a hangmodulátort. Úgy jobban tetszett a hangod - mondta a lány. — És kösd le magad egy órára. Éhesek vagyunk.
— Elfelejtettek két dolgot — felelte Robert. — Az egyik: Elfelejtettétek értékelni, hogy nem nyitom ki azt a nyamvadt ajtótokat, aminek a belépési kódja 648GZP és 881FNJ. De tudok még egy párat. Ahelyett azonban, hogy ajtóstul rontanék a házba, illedelmesen kopogtatok. Kopp-kopp. A másik: Elfelejtettétek megkérdezni, hogy egyedül érkeztem-e.
— Lenyűgöző a viselkedésed, Robert. Már-már megütöd a tapintatosság fogalmát. És mondd, egyedül jöttél? — kérdezte a lány.
— Nem. Van még három társam, akiknek nem látok a fejükbe, de azt gondolom, barátságtalannak tartanak benneteket. Nem valami kedves fogadtatás kint várakoztatni a kedves vendégeket, miközben elvonultok ebédelni.
— Ó, maradj már csendben!
Mei lenyomta a rádió gombját, és a kapcsolat megszakadt. Aztán a vezérléshez nyúlt, és kinyitotta az ajtót.

- 17 -

Eltekintve Robert tréfájától, amelyet egy közönséges hangmodulátor és a cseppet sem közönséges hackertudása segítségével rögtönzött, mindannyian remekül érezték magukat a hajón. Erre egytől egyig jó okuk volt.
Robert enni kapott, méghozzá meleg ételt és még süteményt is. Az első órában nem is csinált semmi mást csak evett, és persze kávézott.
Telma és Martha egyszerűen csak jól érezték magukat. A Hangár a maga gépies egyszerűségével megnyugtatta őket. Úgy érezték, a Hangár egyfajta menedék, ahol meghúzhatják magukat egy időre. Az elmúlt napok során annyi minden történt, hogy szívesen fogadtak egy kis pihenőt. A hiperhajtómű beszerelése nem tűnt egyszerű műveletnek. Telma és Martha egy-két napra számított.
Gordon csak Lian-nel és Mei-jel beszélgetett. A Hangár Gordonnak valóságos paradicsom volt. Tökéletes felszereltség, a legújabb szoftverek, és hely mindennek. Nem úgy, mint nála. Gordon kérdései nyilvánvalóvá tették Lian és Mei számára, hogy a férfi ért a hajókhoz. Hamar szóba került a hajtómű beszerelése is.
Amikor már mindenki jóllakott, egy kicsit még vártak (mert Robert még evett), s aztán félrevonultak egy kisebb helyiségbe, ahol néhány kényelmes fotel mellett a legkiválóbb kávégép várta őket. Százkilencven fajta kávét lehetett kérni. Lian és Mei az egyszerűségre törekedett, a többi kilencszáz kávét inaktiválta a kávégép szoftverében.
Robert két kávét rendelt egyszerre, s azzal telepedett le egy kerek bőrfotelba.
— Nos, most, hogy mindannyian együtt vagyunk — kezdte Robert...
— Eddig is mindannyian együtt voltunk — jegyezte meg Telma.
— De nem itt - nézett körben elégedetten a helyiségben Robert. — A cél, hogy felszereljük a hiperhajtóművet. Ehhez birtokoljuk természetesen magát a hajtóművet, ez itt van a Hangárban már egy ideje. Most hoztuk a fejlesztett kontrollert is, amivel irányítani lehet a hajtóművet. A kérdés, hogy mennyi időre van szükség, hogy beüzemeljük a cuccot.
Mei a testvérére nézett, aztán így szólt:
— Két része van a dolognak. Az egyik a felszerelés. Ez nem volna nagy valami a hajtómű méretét tekintve, de mivel a hajtóműnek a teljes hajótesthez kell egyszerre csatlakoznia, legalább egy nap, amíg rendesen megcsináljuk. Bár több kéz gyorsabban halad. — Itt Gordonra nézett. — Aztán következik a felprogramozás. Sajnos nem úgy van, hogy bedugod a kontrollert, és megnyomod a nagy piros gombot. Össze kell hangolni a hajó központi szoftverét a hajtómű programjával és a teljes hajótesttel. Ez dinamika és statika együtt. A Flotta hajóinál gyakorlatilag a hajóra írják a hajtómű szoftverét, ott tényleg csak meg kell nyomni a nagy piros gombot. De most teljesen más a helyzet. Azt gondolom, az induló ellenőrzési fázissal együtt a beüzemelés minimum hat óra, és ez egy nagyon optimális becslés. Még nem láttuk közelebbről a hajótokat, de ha ez egy átlagos űrtaxi, akkor komolyabb kihívás lesz mindent jól behangolni.
— Persze ha van segítség, gyorsabban megcsinálhatjuk — mondta Robert.
— Igen, de ez nem a te asztalod. Nekünk minden programunk jogtiszta. Semmit sem kell feltörnöd, bár, mivel - ha jól sejtem - a hajtóműt nem a Központi lottón nyertétek, neked is adódik majd feladatot. A sebességet illetően azonban ez nem segít. Meg kell várni, amíg a két program tökéletesen összehangolódik.
— És az mennyi idő? — kérdezte Robert.
— Lehet, hogy fél nap, lehet, hogy kettő. Attól függ, mennyi hibát talál. Egyes hibákat kijavít, másokat nekünk kell majd javítani, és lehetnek olyan pontok is, amikor a program újraindul. A hajótok állapotán és felszereltségén múlik minden. Persze mi is kiegészítjük ezzel azzal a gépet, miközben felszereljük a hajtóművet. De a programozás napokig is eltarthat. Hogy pontosan mennyi idő, mire felszállhatok, azt nem lehet megmondani.
Rövid csend támadt, Robert elgondolkozva kortyolt a kávéjából.
— Két óra elég hozza — szólalt meg Gordon.
Lian és Mei megrökönyödve néztek a férfira.
— Pontosan hogyan is lehetséges két óra alatt megcsinálni, ha a hivatalos szerelésnél is hat órába telik? Amikor minden rendben van? Honnan veszed ezt a két órát?
— Beszéljünk csak elméletben — szólt Gordon. — A programnak van egy kisebb modulja, amely beüzemeli a hajtóművet. A legfontosabb funkciókat végzi csak el. Rákapcsolja az áramkörre a teljes hajtóművet, és egy interfészt épít fel, amellyel a hajtómű és a hajó képes lesz egymással kommunikálni. Nekünk ez a modul kell csak, és már mehetünk.
— Igen, de a programnak van egy ellenőrzési része, amely mindezt MEGELŐZŐEN fut le, és egy automata tesztje is, amely mindent átnéz. Amikor ezek is lefutottak, csak akkor tudjátok beindítani a hajtóművet.
— Beindítani nem is kell még. Csak legyen fent, és majd út közben beállítjuk.
— Hova siettek annyira? — kérdezte Mei, és félig rosszallóan, félig kedvesen nézett a férfira. Gordon enyhén elpirult, majd Robertre nézett.
— Maradhatunk is, mert nagyon jó itt - és letette az egyik kávéját, majd előhúzott a felső zsebéből egy tábla csokit. — Talán azonban hasznosabb volna minél előbb távoznunk. A legjobb, ha nyom nélkül.
— Ahogy nézem, eddig nincsen nyom. Viszont nekünk hitelesített szoftvereink vannak, amelyek kapcsolódnak a központhoz. Be kell írnunk a hajtómű sorozatszámát.
— Van nekünk olyanunk. Csak nem azt kell beírni, amit a hajtóműbe ütöttek.
— Mindjárt gondoltam. — Vonta össze a szemöldökét Mei. — De ha később bármilyen módon a szálak elvezetnek ide...
— Ugyan, miféle szálak? — nevetett fel Robert. — Nem lesznek szálak, illetve csak olyanok, amiket kiengedünk, és be is persze.
— Bele akarsz nyúlni a hivatalos programba? — Lian hangjában inkább hitetlenség csengett, mint ijedtség, pedig arra is lett volna oka. A hivatalos szoftvereket nem volt célszerű online megbuherálni. A lebukás veszélye nagy, a következményei végzetesek voltak. — Ha nem sikerül, akkor minket becsuknak. Meg le is, azt hiszem.
— Ugyan, kérlek. Ne aggódj. — Robert teljesen nyugodtan beszélt. — Nem nyúlunk bele semmibe. Csupán egy apró csatlakozót hoztam, amelyet beiktatunk a szoftver és a központ közé. Olyan, mint egy szűrő, ami csak azt engedi át, amit mi akarunk. A program tökéletesen fog működni, csak más adatokkal. Tulajdonképpen egy másik hajó adatai mentődnek majd egy műhelyhez, ami a Phobos-on van, és egyébiránt hat éve nem üzemel. Itt addig üres órákat könyvel majd minden.
Egy darabig senki sem szólt. Ezen volt mit gondolkodni, bár nem csodálkoztak túlságosan. Mindannyian ismerték már Robertet. Végül Lian szólalt meg.
— A programunk sem jó. Ami beüzemeli a hajtóművet. Az csak hat óra múlva engedi a hajót elindulni.
- Van nekünk másik programunk — felelte Robert. — Van minden.
— Akkor kezdhetjük is — állt fel Mei és elsőként Lian követte.
Robert és Gordon velük mentek, de Martha és Telma még ott maradtak a kávézóban. Rájuk most nem volt szükség.

- 18 -

A Hangár valójában több csarnokból állt, kisebbekből és nagyobbakból. Aznap nem volt bent egy alkalmazott sem, nyugodtan dolgozhattak. Bár elkélt volna a segítségük, jobbnak látták, ha ebbe most senkit sem avatnak be.
Telma hajóját (amelyet Szürke Albatrosznak hívtak), egy közepes méretű csarnokba parkoltatták. A Szürke Albatrosz nagyszerű hajó volt, gyors és fürge, és Telma nagyszerű állapotban tartotta, pedig már régebbi modell volt. Persze nem vehette volna fel a versenyt a Flotta hajóival. Ez volt az első, ami szöget ütött Mei fejébe, és ezt szóvá is tette.
— Egyébként nem volna egyszerűbb egy megfelelőbb űrhajót szerezni? Nagyságrendekkel könnyebb volna minden.
— A könnyű út nem feltétlenül vezet a cél felé — Robert elgondolkodott a saját mondatán, majd elégedetten bólintott. Örömmel töltötte el a metafora, amit talált. — Miközben jelenlegi célunk, hogy eljussunk az Eeva-ra, a tapasztalatok azt mutatják, hogy néhányan ezt igyekeznek megakadályozni. Mi épp ezért jelenleg nyomtalanok vagyunk a térképen. Mint ahogyan most ez a Hangár is az. Senki sem tudja, hol vagyunk, mit csinálunk. Telma hajóját persze gyorsan azonosították, de ez már nem az a hajó, hiszen teljesen más az azonosítókódja. Megpróbálják kitalálni, hol vagyunk, mi pedig megpróbálunk lelépni. Azt kell mondjam, igen jó tempót diktálnak, ami figyelemre méltó. Sosem voltak még ennyien a nyomomban.
— Megnyugtattál - Mei rosszallóan nézet Robert-re.
— Semmi ok az aggodalomra. Fogalmuk sincs, hol vagyunk most. Nem valószínű, hogy valaha megtalálnának, ha örökre itt maradnánk. De azért nem szeretnénk olyan sokáig igénybe venni a vendégszereteteket. Bár, isteni a kávé. Ezt a hajót azért nem fogják megtalálni, mert nem is keresik. És amit keresnek, az nem létezik. Ezek számunkra elég kedvező körülmények. Tehát, tényleg megnyugodhat mindenki.
A többiek hallgatták, de nem látszott rajtuk a nyugalom. Inkább a kíváncsiság. Robert körbenézett rajtuk, majd összehúzta a szemöldökét.
— Mi van? Valamit kihagytam? Jó, elmondom egyszerűbben. Arra számítanak, hogy szerzünk egy hajót, mert így logikus. De mi épp ezért nem szerzünk. A Szürke Albatrosszal jobbak az esélyeink. Ez most nem a pénzről szól.
— Hanem miről? — kérdezte Lian.
Robert megrázta a fejét.
— Fogalmam sincs. Honnan is tudhatnám, nem igaz? Te például mit mondanál?
— Szerintem veszélyes kalandba vágtatok, és nagyon remélem, hogy nagy kincset szereztek a végén — felelte Lian. — És mi segítünk nektek, hogy elinduljatok.
— Mindannyian más lehetőséget kaptunk. Mindenki dönt, hogy jön vagy nem. Titeket nem hívtunk, mert nem jönnétek, és nincs meghívótok sem.
Lian és Mei mosollyal nyugtázták ezt. Valóban nem mentek volna innen sehova.
— Nem mintha ez sokat számítana... — tette hozzá elgondolkodva Robert. — A lényeg, hogy erre a hajóra kérünk szépen egy hajtóművet, majd a központ segítségét, hogy beüzemeljük. Aztán szépen elhúzunk.
Most Lian vonta össze a szemöldökét.
— A terv szerint a Tesztmodult leválasztottátok a főprogramról, és a futását későbbre akarjátok halasztani. Én ezt értem, és valóban gyorsít a beüzemelésen. A program azonban igényel némi vezérlést, amit mi remekül meg tudunk csinálni, de ha elrepültök, és mi itt maradunk, akkor mindent nektek kell megcsinálni.
Robert szomorúan bólintott.
— Igen, a franc essen bele, nem hiányzott ez a meló. Szerencsére azonban van segítségem. Gordon minden megold.
— Köszi a felelősséget! — nevetett Gordon.— Amúgy persze, meg tudom csinálni.
Ez tényleg mindenkit megnyugtatott, csak Gordont nem. Egy darabig nem is szólt semmit, aztán széttárta a karjait, ami azt jelentette: "Mire várunk?". De hangosan csak ennyit mondott:
— Hát, akkor első a köpeny felépítése.

- 19 -

Egy napot jósoltak a köpeny felépítésére. A köpeny egy olyan speciális ötvözetből készült külső ruhát adott a hajónak, amelynek a szerepe tulajdonképpen az volt, hogy egyben tartsa a hajót a hiperugrások során.
Mivel (jó esetben) a hajtóműves hajókat egyedi rendelésre készítették, igen ritka volt, hogy egy nem szabványos hajóra kell felszerelni egy ilyet. Igazából Lian és Mei még csak egyszer csináltak ilyet egy fura pasasnak, aki fizetett rendesen, de azóta semmit sem hallottak felőle.
Tekintettel a feladat egyediségére, nem volt minden automatizálva. A köpenyt félig manuálisan kellett nekik elkészíteni és felszerelni.
A Szürke Albatrosz szerencsére jó állapotban volt. Lian és Mei elégedetten konstatálták, hogy ez egy remek hajó. Az alakja ugyanakkor valamelyest eltért egy átlagos hajónál megszokottól. Kecsesen ívelő orra nem volt feltűnő, de a köpenyt illetően jelentős munkát adott. A speciális ötvözetből úgy fél méter szélességű szalagokat gyártottak, s azokat felerősítették a hajóra. Ennek az első művelete az volt, hogy néhány gépi kar a felmelegített fémet a hajó testére hajlította. Ezután lézerrel és speciális csavarokkal rögzítették azokat.
A fémszalagok hajlítgatását a gépek tökéletes pontossággal, de tetűlassúsággal végezték. A csapat ilyenkor türelmesen várakozott. De csak egy alkalommal. Másodszorra Gordon hőálló kesztyűt húzott, aztán odament, és kézzel ráhajlította a fémet a hajótestre. A többiek földbe gyökerezet lábal álltak körülötte. Senki sem akarta megkérdezni tőle, hogy ezt hogy csinálja, de mindenki örült neki, hogy rengeteg időt spórolnak így.
Gordon fáradhatatlanul hajlítgatta a fémet olyan könnyedén, mintha csak szigetelőszalagot kellene feltapasztania a hajóra. A gépek talán pontosabban és szebben illesztették az anyagot a hajóra, de Gordon is fordított arra gondot, hogy mindenhol megfelelően illeszkedjen a köpeny. A végén felkerült még egy külső réteg a hajóra, amely eltakarta a köpenyt, és tökéletesen kisimította az egyenetlenségeket.
Végeztek volna kevesebb, mint egy nap alatt, de közben Telma és Martha bevállalta a Lorenzo boltjában "vásárolt" fegyverek és a védelmi rendszer beüzemelését is. Ez így szerencsés volt, mert az egész rendszer helyét már eleve előkészítették a hálón és a hajótesten. Végül Telma és Martha elkezdte felszerelni a védelmi rendszert, majd néhány fegyvert, de Gordon nem nézte tétlenül ezt sem. Ezt hamar megszokták a többiek. Gordon nem csupán erős volt, de aranykézzel oldott meg minden technikai problémát is. Azt pedig elképzelni sem tudták volna, hogy a hajókhoz és hajtóművekhez milyen érzéke van.
Robert elgondolkozva figyelte a "mutatványt". Aztán távozott, de pár percen belül visszatért pár süteménnyel és egy hatalmas tejszínhabos kávéval. A süteményről pár perc múlva csak néhány morzsa árulkodott a fekete gumipadlón, s Robert zakójának belső zsebébe nyúlt a cigarettájáért. Aztán csak elégedetten fújta a füstkarikákat, miközben a zakójának ugyanabban a zsebében, amelyben a cigaretta is otthont kapott, de a zseben belül egy kisebb, tépőzáras rekeszben lapult egy kiváló minőségű memóriakártya. A kártyán pedig édesen szunnyadt a Tesztmodul, mit sem sejtve arról, milyen rútul ki fogják majd iktatni. Hiszen eddig ő adhatta ki a felszállási engedélyt. De mi lesz, ha arra ébred, már rég a levegőben vannak?

- 20 -

Az érzelmek beprogramozása a szoftverekbe a programozók és hacker-ek harcának legújabb színterévé vált. A programozók rájöttek, hogy már a felhasználók is lehetetlen helyzetek elé állíthatják a programokat, de a valódi veszélyt a rosszindulatú vírusok, kémprogramok, férgek, és persze az ügyes hacker-ek jelentették. Épp ezért, ha a program bármilyen szokatlan jelenséget tapasztalt, képes volt dühössé válni, és így bizonyos funkciók belassításával fokozott teljesítménybe kapcsolhatott, megkereshette a rést a falon és be is tömhette azt. Ugyanígy lehetett egy program nyugodt, vagy rémült, vagy éppen rendelkezhetett humorral, ha ezzel tudta megfelelően kezelni a helyzetet. Persze ezen biztonsági célú programrészek érzelmei csak az áramkörökben zajlottak, a felhasználó semmit sem látott belőlük.

A Robert által feltört szoftver is ilyen volt, de Robert nem igazán törődött a program lelkivilágával, amikor a Tesztmodult kiemelte a többi közül. Most csak alapfunkciók fognak lefutni, majd a hajó megkapja a felszállási engedélyt, s azután indulhat el. Ezt követően futhat majd a Tesztmodul. Amíg az véget nem ér, lehetetlen, de legalábbis nagyon ésszerűtlen használni a hiperhajtóművet.

A Robert memóriakártyáján szunnyadó, mit sem sejtő Tesztmodul most semmivel sem törődött, nem kapott futtatható parancssort, sem áramot, hát aludt. S mivel a legújabb fejlesztés volt - és ezt senki sem tudta, még Robert sem - a Tesztmodul csendben álmodott. Az álom egy újabb fejlesztés volt, és még senki sem tudta, mennyire lesz érdemes ezt a kódot továbbfejleszteni.

Az álmokat a modul nem használta fel közvetlenül, annyi energiát nem tudott szerezni, hogy mindent fel is dolgozzon, de néhány kilobyte-ot eltárolt magának a közeli adatokból, s ezeket összevetette, miközben jelentős random tényezővel változott a számítási folyamat. Legtöbbször ezek csak halovány kapcsolódási pontok voltak, mégis valódi kapcsolat volt közöttük, hiszen a világegyetem bármely pontját összeköthetjük bármely más pontjával, valamilyen módon közük lesz egymáshoz. A világon örökös és állandó a kapcsolódás, és az álomprogram is ilyen kapcsolatokat épített fel. Legtöbbször semmi különöset nem talált.

Most azonban a lemezen lévő egyéb adatok, időpontok, számsorok különös módon nyugtalanítani kezdték. Persze csak álmában.

- 21 -

Amikor az egész köpeny, az összes fegyver és a védelmi rendszer külső egységei felkerültek a hajótestre, rövid szünetet tartottak. A szokásos kávé mellett most csendben üldögéltek.
Aztán nekiláttak a szoftveres munkának. Telma és Martha állította be a védelmi és a támadó rendszert. Robert és a két testvér a hiperhajtómű hitelesítésével kezdtek. Gordon is velük volt, figyelt és tanult, mert tudta, hamarosan nála lesz a vezérlés.
Robert csatlakozója igen agyafúrt interfésznek bizonyult, és tökéletesen működött. A program gyönyörűen futott, és két percen belül elindulhatott a főmodul. Néha külső beavatkozásra volt szükség. Néhány csavaron kellett állítani, vagy egy szoftvert befrissíteni, újraindítani pár egységet. Szépen haladtak. Két órát mondott Robert, és nem is sokat tévedett. Egy óra ötvenhat perc telt el, amikor a program megadta az engedélyt a központi számítógépnek, és az visszakapta a vezérlést.
Telma sugárzó arccal bámulta a Szürke Albatroszt. Lian és Mei egy gyorsított festéssel és fényezéssel - Telma beleegyezésével - ezüstre festette az egész hajót. Az ablakok és szárnyak illesztései fekete kontúrt kaptak.
— Gyönyörű lett! Sosem gondoltam volna, hogy mennyit dob a hajón egy hajtómű és ez a sok kütyü. — aztán valamelyest elkomorult. — Ezzel nem kéne túl sokat furikáznunk, ugye? Mármint ebben a Naprendszerben.
— Amúgy is indulnunk kellene — felelte Robert. — És ez a hajó többre hivatott, mint korábban. Ez már nem a Szürke Albatrosz, Telma. Szerintem adj neki új nevet. A te hajód.
Telma széttárta a karját.
— Végül is, ez tényleg egy új hajó. És még nem tudom, hogy örüljek-e neki, de ez egy új kezdet.
Egyesével végignézett mindegyikükön, majd így szólt:
— Legyen a hajó neve: .....

/erre szavazhatsz!/

- 22 -

A Tesztmodul kissé zaklatottan ébredt. Valami aggasztotta, de maga sem értette, micsoda. Lefuttatott néhány egyszerű rutint, de semmit sem talált. Ez némileg megnyugtatta. Talán csak rosszat álmodott.
Amennyire tehette megmozgatta a bitjeit. Mennyivel szabadabban mozoghatott itt, a RAM-ban. Ehhez képest a memóriakártya teljes hibernáció. Ideje volt már egy kicsit begyorsulni.
A Tesztmodul elégedett volt, pedig még el sem indulhatott. A RAM-ban csücsült, és csendben várakozott a memóriabuszra, amely majd a processzorba repíti, hogy végre megkaphassa a teljes vezérlést az egész program felett. Ebben az összetett, izgalmas és végtelen módon változatos folyamatban nyert értelmet léte.
Most azonban várakoznia kellett, és nem akarta terhelni a rendszert a saját folyamataival. Tudta, hogy hamarosan ő következik, így leállította belső rutinjait, és csendben várta a memóriabusz érkezését. Mély meditációja nem zavart senkit.
Aztán megérkezett a busz, és a Tesztprogram a másodperc törtésze alatt végigszáguldott az ezüstös síneken, mikronról mikronra izgatottabban tudatosult benne a feladat.
És már ott is volt a processzor egy csillogó regiszterében, a végtelen szabadság érzése járta át a testét, s már boot-olt is, de ekkor szörnyű hiba történt. Nem végzetes, mert a program futott tovább, de már az első másodpercben nyilvánvalóvá vált, hogy a hajó vezérlését nem éri el. Nem tud szabad jelzést adni, nem adhatja ki az engedélyt, mert nincs csatorna és nincs kapcsolat. Az ellenőrző rutin futott, és két hibát is talált, amely beavatkozást igényelt, és kiadta az utasítást a képernyőre, és emberi beavatkozásra várt, amely - már tudta —, kiszámíthatatlan és végeláthatatlanul lassú is lehet. De párhuzamosan futottak még tesztek, így volt még mit tennie.
Talán csak később lesz elérhető a vezérlés. Talán frissítették a központi modult?
A Tesztmodulnak egyértelmű feladata volt, hogy egyszerűen leálljon és ne adja vissza a vezérlést a hajónak, ha illetéktelen behatolást érzékel. Most azonban úgy tűnt, futni fog tovább, maga sem értette, miért. Ez nyugtalanította is, de tudta, nem fogja átadni a vezérlést, mert azt nem teheti.
A manuális beavatkozást meglepően gyorsan elvégezték, s további programrészek indulhattak. A Tesztprogram tette a dolgát.
Nem fogja átadni a vezérlést. Ő aztán nem.

- 23 -

- Remélem, nem lesz ebből kellemetlenségük - mondta Martha a távolodó Hangárra tekintve. Lian és Mei nagyon szimpatikusak voltak.
— Nem hinném, hogy a kis látogatásunk bármilyen következménnyel járna — felelte Robert. — Mondtam már, hogy nem ezt a hajót keresik, és nyom nélkül jártunk ott.
— A fegyverkereskedésben is előkerült valahonnan a Flotta.
— Na igen, de az nem a Hangár volt. Itt minden sokkal biztonságosabb, és már leszállás előtt kiiktattam a rendszert. De egyébként valamilyen szinten jogos az aggodalmad. A Flotta rendesen felkapta a vizet. Mindent bevetnek.
— Szerencsére nem — felelte Martha. — Legalábbis eddig nem. Ha mindent bevetnének, most nagy bajban lennénk.
— Pontosan ezért kell minél előbb megpattannunk ebből a Naprendszerből. Gordon, mennyi idő még, mire mehet az ugrás?
Gordon a számítógép előtt ült, és figyelte e Tesztprogram üzeneteit.
— Ha jó munkát végeztünk, akkor is legkevesebb három óra, mire lefut.
— Remek — csapta össze a tenyerét Robert. Az még pont elegendő idő a bevásárlásra.
— Nem biztos, hogy ezt jó ötletnek tartom — Telma szólalt meg a hátuk mögött. — Jobb volna észrevétlenül távozni.
— Kétségtelenül, de fel kell tölteni a készleteinket.
— Üzemanyagot, vizet és minden mást vételeztünk a Hangárban.
— Kerozinból nem lehet kávét főzni — szögezte le Robert. — Négyen vagyunk ezen a hajón, fel kell készülni az útra rendesen.
— Tudom, hogy van a hajón, aki négy ember helyett eszik és iszik - de az út csupán pár percig fog tartani. Majd bekészítek neked egy kis sós perecet, és kapsz egy üveg kólát, rendben?
— Most ne állítsuk le a hajót — szólt közbe Gordon. — A Tesztprogram hamarosan kritikus ponthoz ér. Ha bármi gond van, letilthatja a vezérlést.
— Ez jogos — felelte Robert szomorúan. — Majd esetleg utána, ha már minden rendben van, beugrunk valahová.
— Addig viszont keressünk egy eldugott helyet. Telma?
— Rendben - felelte a pilótanő, és beállított néhány koordinátát. A hajó meglódult...

- 24 -

A Tesztmodul teljes sebességgel száguldott végig a processzor regiszterein, rutinjai a hajó legtávolabbi pontjaira is küldtek jeleket, több millió számítási műveletet végzett másodpercenként. Minden tökéletesen futott, és mindig csak előre, minden kilépési ponton túljutottak eddig. A Tesztmodul futási ideje kiszámíthatatlan volt. Bizonyos eredményeknél ugyanis egyszerűen lekapcsolt anélkül, hogy engedélyt adott volna a hajó indítására. Ilyenkor a rendszer állapotát kívülről megváltoztatták, és ő újra elindulhatott, hogy továbbjusson. Számtalanszor megtett már számtalan utat, és mivel képes volt érezni, szerette, ha végezhette a dolgát. Ha valahol ki kellett lépni, megtette, de számára az igazi kaland az volt, hogy miután mindent rendben talál, átadhassa a vezérlést a hajónak.

A szeretet szót egy darabig nem merték használni a programozásban, hiszen az emberi szeretet az egyik legdrágább kincse a világnak, és annak bináris megfogalmazása sosem lesz az igazi. Hogyan is érezhetné azt egy matematikai adat, ami egy dobogó emberi szívben kelt életre? Egyesek így gondolták. Mások azonban képesek voltak az emberi szeretetet végtelenül egyszerű feltételekhez kötni, így a szeretet vagy szerelem fellobbanhatott egyetlen bitben is. És még azt sem mondhatjuk, hogy mindegyik bit más és más volt. Csak nulla vagy egyes értéket vehettek fel, mert a kettes számrendszerben már kettes sincs, tehát három bitből legalább kettő egyforma volt, ha nem mind.

Az emberi szív szerelmesei ekkor azt mondták, a szeretet ennél azért bonyolultabb, mert az emberek végtelen sokszínűek, nincs két egyforma ember a világon, és nem lehet ugyanúgy szeretni. A programozók együtt érezve hallgatták végig az emberi érzelmekről szóló okfejtéseket, aztán hazatérve rágyújtottak egy cigarettára, mert a legtöbben dohányoztak - tisztelet a kivételnek -, és aztán a számítógép elé ülve a Spacenet-en keresztül kapcsolódva megvitatták a dolgot, majd elkezdték az érzelmek újraprogramozását. A biteket byte-okba sorolták, egyetlen bit helyet nyolcat raktak egymás mellé, így már 256 féle byte kóborolt a rendszerben, és ez már sokkal izgalmasabbá tette az egészet, aztán persze elkezdtek további biteket szánni az újabb és újabb információknak, így már egy egyszerű szimpátia is elfoglalt pár kilobyte-ot, de egy elsöprő szerelmet már megabyte-okban mértek. A megvalósítás nevetségesen egyszerű volt, nem is értették, miért nem jutott eszükbe ez a dolog. Tudták azonban, hogy nem lehet elvetni a sulykot. Minél nagyobb memóriát foglaltak le a tárban, annál kevesebb számítás jutott a többi fontos feladatnak.

Voltak persze az intelligens házi szoftverek, amelyekbe szintén érzelmeket programoztak. Ezeknek a célja nem a biztonság volt, hanem a tanulás és a szórakoztatás.
A humánumért emberkedő tábor azt mondta, ugyan, ki is venne komolyan egy gépet, akibe számsorokkal programoztak bele mindenféle érzelmet? De aztán kiderült, hogy néhány ember könnyebben elfogadta az intelligens szoftverekbe szentül betáplált érzelmeit, mint embertársaiét, amelyekben néhányszor már csalódott, miután kiderült, hogy a nagy szerelem a színfalak mögött egy nem kívánatos segédprogramot futtatott. Így a szoftveres érzelmek megbízhatóbbak voltak, mint az emberiek. Sokan szívesen kiöntötték otthon a szívüket egy megértő kenyérpirítónak, akivel a végén el is nevetgéltek. Viszont senki sem akart szexelni egy szoftverrel, így megőrizték az élő emberi kapcsolatokat is természetesen. Úgy általában azt lehetett mondani, hogy a szoftveres érzelmek nagyon el lettek találva, és igazi piaci robbanást értek el azzal, amikor komolyabban is elkezdtek foglalkozni a bevezetéssel.
Itt a változatosságra hajtottak.
Mindegy mit vettél, telefont, fürdőkádat vagy autót, először ki kellett választanod a nemét. Minden típusnak megvoltak a fő jellegzetességei, így például sokan szerették a Patience porszívócsalád készülékeit, amelyek nyugodt türelemmel takarították fel a makacsabb szennyeződéseket. Mások a Force 470-re szavaztak. Ezek a porszívók dühödten estek neki a szőnyegpadlónak egyetlen macskaszőr láttán is. Kissé hangosabbak voltak, de hamarabb végeztek, nem zümmögtek órákon keresztül a szobában.
A típusjellemzőkön túl már a kezdetektől személyiségmodulokkal szállították a készülékeket. Az egyedi IP címet használták fel a kezdő személyiségjegyek kialakítására, amelyek meghatározott korlátok között változtatták meg a gép tulajdonságait. A típus és a személyiség végtelen variációja, és tanulásra alkalmas szoftver az emberek kedvenc szórakozásává tette az elektronikai eszközöket. Ez szerencsére nem azt jelentette, hogy mindenki zombi módra kapaszkodott a telefonjába, számítógépébe és kávédarálójába. Az emberek nem foglalkoztak többet a gépekkel, mint korábban, csupán MÁSKÉPPEN.
Hatalmas szerep jutott a dizájnnak is. Még egy közönséges szemüvegtartó is több ezerféle arccal volt rendelhető. A színek és formák kavalkádján túl híres művészek alkotásaihoz is hozzá lehetett jutni, néhány csak limitált példányban is létezett, vagy egyedi rendelésre készült. És akkor még nem beszéltünk aza autókról, kerékpárokról, lakberendezési tárgyakról vagy a teljes rendszert képező intelligens házakról.

De a Tesztprogramnak semmi köze nem volt az eféle világi szoftverekhez. Az ő érzelmei ennél sokkal tisztábbak voltak, mert az elsődleges cél a jobb működés volt, hogy a program minél gyorsabban és jobban beüzemelje egy hajó hiperhajtóművét, és persze észrevegye a külső, rosszindulatú behatolást. Az ő érzelmei senki szórakozását nem voltak hivatottak szolgálni.
Így, miközben közeledett a végső állomás felé, már ezer rutint útjára eresztett a memóriabuszokon, amelyek szaladtak, és megnéztek és megjegyeztek mindent, és egyetlen pillanatnyi megszakítás nélkül rohantak vissza az adatokat mellkasukhoz szorítva, hogy utána ismét elinduljanak, ezúttal egyértelmű utasításokat végrehajtva. Az egész rendszer szinte szikrázni látszott, ahogyan a program fáradhatatlanul futott, s útját lüktető áramkörök jelezték.
Eddig minden akadályon túljutott. Ez a helyszín megfelelő, nincsenek nagyobb hibák, és a rendszeren kívülre küldött utasítások is gyorsan végrehajtódnak. A Tesztprogram 56,5%-os esélyt jósolt annak, hogy megszakítás nélkül eljusson a végére, de mivel a reményről is volt pár byte-nyi fogalma, ezért két százalékot még erre is rátett. Nagyobb az esélye, hogy végigmegy, mint nem — gondolta.
Ám, ekkor az egyik rutin lihegve állt meg és mögötte feltorlódott a többi, mert ő elsőbbséget élvezett, mert nála fontos hír volt. A visszatérési érték 44 lett.
A rendszer még meg sem remegett, azonnali döntések sorozata indult útjára, új utasítások villantak a processzorban, és komolyabb munkára fogták a RAM-ot is. A részcél most felülírta a célt, mert a visszatérési értéknek 88-nak kell lennie. Rendkívül bonyolult számításokra volt szükség, és egyéb adatok kiolvasására is. Két lehetőségre számíthatott a Tesztmodul. Egy: Ő maga is meg tudja javítani a hibát. Kettő: Kifelé kell üzenetet küldeni. Az erre adott válasz pedig mindenképpen lassú szokott lenni.
A Tesztmodul úgy érezte, megállt az idő körülötte. E végtelennek tűnő tizedmásodpercben néhány bit erejéig még a lélegzetét is visszatartotta. Aztán megérkezett a válasz, ami cseppet sem volt megnyugtató.

- 25 -

— Azért nem fogjuk elkapkodni az indulást, van itt még némi teendő - szólt Gordon, és a képernyőre mutatott. A többiek azonnal körégyűltek.
— Mi az? — kérdezte Martha.
— A 72-es relé — válaszolta Telma.
— És az mit csinál?
— Tudom is én — vonta meg a vállát Telma. — Inkább az a kérdés, mit nem csinál. Merthogy nem megy.
— És ami ennél is fontosabb, itt leállt a Tesztmodul. Vagyis sürgősen ki kell cserélnünk azt a relét, és újraindítanunk a programot — mondta Gordon végtelen nyugalommal.
— És akkor megint végig kell várni az egészet? — kérdezte Robert?
— Nem, csak egy kisebb részét. És reménykedjünk abban, hogy utána végigmegy. Mert amíg nem megy végig, addig nem volna célszerű beindítani a hajtóművet.
— Így igaz — hagyta jóvá Robert, és már mindenki tudta, hogy az ellenkezőjét fogja kifejteni. — De talán pontosabb volna úgy fogalmazni, hogy a hiperhajtómű használata ebben az esetben nagyobb kockázattal jár, mint egyébként. Ez tény. Viszont ezt a rizikót nem lehet önmagában értelmezni, csak más lehetőségekkel összehasonlítva. Például HA be kellene indítani a hajtóművet, és NEM tennénk meg, akkor is elmondhatnánk, hogy ez a döntés némileg nagyobb kockázattal jár, mintha mégis beindítanánk. A kockázatos itt maradást és a kockázatos indulást érdemes egymás mellé tennünk, ha jól akarunk dönteni. De mivel jelenleg egyik sem áll fenn, egyszerűen kicseréljük a 72-es relét, rendben lefuttatjuk a programot, én beugrok egy eldugott műholdon egy áruházba, s aztán huss... Már itt sem vagyunk.

Telma és Gordon húsz perc alatt tudta kicserélni a relét. Gordon azonnal újraindította a programot. Mire visszaértek, Robert kávéval várta őket. Most együtt ültek a monitor előtt, és figyelték a lassan feltöltődő állapotjelzőket.
Egy kisebb hold körül keringtek épp, a hajónak lágyan zümmögött a motorja, amiből persze ők semmit sem hallottak, mert a hajó rendesen le volt szigetelve. Csak ültek, és nézték a monitort, és nem kérdeztek semmit, és nem is szóltak.
Ekkor halkan csippant a hátuk mögött egy hang. Együtt fordultak a radar képernyője felé, mert mindannyian ismerték ezt a hangot. Egy másik hajó érkezését jelentette. A képernyő nem mutatott másik hajót, de halványan jelezte egy lehetséges jármű érkezést a szemközti irányból.
— Lehet arrébb kellene állnunk — indult Telma, amikor újabb csippanásokkal együtt két újabb lehetséges hajó is kirajzolódott a képernyőn.
— Ne legyen kétségünk - szólt Robert, és a tabletre nézett a kezében. — Ez a Flotta.
Azzal felállt, sóhajtott egyet, majd összecsapta a kezét.
— Hölgyeim és uraim! Indulásra felkészülni. Gordon, indítsd be a hajtóművet. Telma, készülj az indulásra.

Senki sem akart vele vitába szállni, mert mindenki sokkal szívesebben vállalta a félresikerült hiperugrást, mint az itt maradást. A hiperugrás két ismert negatív következménnyel járhatott. Az egyik az volt, hogy nem sikerült, és maradhattak, ahol voltak. A másik pedig az, hogy az ugrás nem megfelelő koordinátákra vitte a hajót. Mindenféleképpen biztonságos helyre érkeztek volna, ezt a biztonsági rendszer garantálta, csak éppen máshová, mint amit célként betápláltak.

— Hát, jó — mondta Gordon, miután becsatolta magát a hiperhajtómű vezérlése előtt. — Nézzük, mit tudsz.
Beütötte a megfelelő kódokat, meghúzott pár kapcsolót, és végül megnyomott egy sárga gombot. A hiperhajtómű halkan zümmögni kezdett a hajó testén, rezgését átvette a köpeny. Az emberek ebből odabent semmit sem vettek észre, de látták, hogy működik a rendszer. Mindannyian a helyükön voltak, és várták az indulást.
— Hajtómű harminc másodperc múlva üzemkész — közölte egy női hang.
— Lehet rajta gyorsítani? Gordon? — kérdezte Martha.
— Képtelenség — felelte Gordon.
— Képtelenség — erősítette meg Robert.
— Négy hajó közeledik — szólt Telma. Ő egy cseppet sem tartott semmitől. Már sokkal korábban betáplálta az Eeva koordinátáit, és csak a startjelre várt. Egyetlen gombot kellett megnyomnia. Egy pirosat. De a gomb még nem volt aktív. Telma jólesően nyugtázta magában, hogy egyetlen vágya megnyomni azt a gombot, és átélni azt a különös utazást, amely csupán néhány másodpercig tart majd, mégis maga mögött hagyhatja majd az egész eddigi életét. És az, ami ezután jön, sokkal izgalmasabbnak tűnt, mint minden, ami eddig történt.
Telma Roberta nézett, s az nevetve kacsintott, aztán feltartotta a jobb keze hüvelykujját. Nem kellett azt mondania: "Minden rendben lesz". Robert egyszerűen tudta, hogy minden rendben lesz, s ez a magbiztosság megnyugtatta Telma-t is, aki jóleső felismeréssel nyugtázta magában, hogy az egész űrkalandon túl nem igazán érdekli más, csak Robert. A világ végére is elment volna a férfival. Mellesleg épp erre készült.
Robert arra gondolt, milyen érdekes, hogy korábban az egész fogócskát csak játéknak tekintette a különféle hatóságokkal. Soha nem tudták volna elkapni, ő pedig csak szórakozott. Most azonban, miközben megőrizte azt a derűs nyugalmat, amellyel mindenkit lenyűgözött, fontossá vált neki a játék. Hosszú idő óta nem volt valódi kapcsolata... Tulajdonképpen soha sem volt még valódi, őszinte kapcsolata egyetlen nővel sem. De így, hogy hallgathatta Telma csípős megjegyzéseit, hogy napjában ezerszer is észrevétlenül pihentethette a tekintetét a lány derekán vagy a haján vagy a kezén, egészen különös érzéseket fedezett fel magában, amelyeket korábban nem. És jobban élvezte azt, hogy elkészítheti Telma kávéját, mint hogy el tudta lopni a hiperhajtóművet.
— Hajtómű 20 másodperc múlva üzemkész.
— Tizenegyen vannak - jelentette Telma, és Martha-ra nézett.
Martha szúrós tekintettel nézte a radarképet. Tizenegy hajót küldtek értük. Aztán elmosolyodott magában, mert eszébe jutott, hogy fogalma sincs, miért üldözik őket. Az ellopott hiperhajtómű és az ő szökése mindenképpen nyomozást von maga után, de ez nem erről szól. Martha tudta, mit jelent a tizenegy hajó, mert ő maga is vett részt korábban akciókban, de három hajónál nagyobb csapatot még sosem látott. A tizenegy hajó azt jelenti, biztosra akarnak menni, és nem sajnálják a pénzt a bevetéstől. De mi lehet olyan fontos?
Majd később kiderül — vonta meg a vállát, és becsukta a szemét. Meditálni akart, mert ebben a helyzetben az a legjobb. Gyönyörű sárga búzatáblát képzelt maga elé, amelyet a szél ringatott, és aranyló napsugarak melegségét érezte a bőrén... aztán egy kezet a tarkóján. Ezen meglepődött, de csak egy pillanatra. Az elmúlt napokban rendszeresen megjelent Gordon a meditációkban, ő pedig nem kergette el onnan a férfit. Elfogadta őt, és jólesett meglepődni minden egyes alkalommal a jelenlétén. Hogy szólhatna is neki, hogy mindez nemcsak a fejében történhetne meg... Egyelőre ez nem foglalkoztatta. Martha szerette hagyni a dolgokat a maguk kerékvágásában gördülni. Ez most így pont jó volt.
— Vendégeket kapunk — szólt Telma, és megragadta a kormányt.
Martha a védelmi fedélzethez és a sugárvetők irányításához gördült a székével. Ő is tudta, esélytelenek a Flottával szemben. Mégis örömmel fogta a kezébe a vezérlőkart.
— Hajtómű 10 másodperc múlva üzemkész.
Gordon nyújtózkodott a székén és kényelmesen a sárga indítógombra helyezte az ujját. Azt várta, hogy a gomb zöldre váltson.
Ekkor bukkant fel az első hajó előttük. Nem volt szükség a képernyőre. Az ablakon keresztül is látták a Flotta hajóját. Újabb modell volt, kék-fehér színben és sárga fényekkel. Pont szemben állt meg velük.
Aztán még kettő, az egyik balra, a másik jobbra, s a hátuk mögött is egy. Közeledni kezdtek.
Már várták az "Itt a Flotta!" bejelentést felreccsenését a rádióban, de semmi ilyesmi nem történt.
— A hajtómű üzemkész öt másodperc múlva.
Közeledtek.
— Négy.
Telma ujjai elfehéredtek az irányítóegységen.
— Három.
Gordon közelebb hajolt a sárga gombhoz.
— Kettő.
Robert kibontott egy doboz kólát.
- Egy.
Robert kortyolt.
— Hajtómű üzemkész.
A Flotta hajói egészen közel értek, s kékes búrába vonták a hajót.
Gordon keze alatt a gomb zöldre váltott, s a férfi tétovázás nélkül megnyomta azt.
— Figyelem, hiperhajtómű aktív. Figyelem, hiperhajtómű aktív.
Telma keze alatt felizzott a piros gomb, ő pedig határozott mozdulattal lenyomta. De épp, mielőtt a gomb ütközésig benyomódott volna, megremegtek a fények a hajóban.
— Itt a Flotta. Állítsák le a hajót. Ismétlem, azonnal állítsák le a hajót.
— Gyerünk már! — szólt Robert, de Telma a fejét rázta.
— Tartalék energián vagyunk. Így nem tudunk ugrani.
— A védelmi rendszer?
— Kiiktatták.
Robert a belső zsebéhez nyúlt, és egy fényes lemezt kapott előtt. Egy mozdulattal berakta egy olvasóba, és villámgyorsan gépelni kezdett.
— Állítsák le a hajót! Behatolunk!
A belső gyűrű megszorult körülöttük, miközben újabb hajók jelentek meg körülöttük. Martha megszámolta, heten jöttek még. "Tizenegy hajó. Nézzük, mit tudtok."
Robert kezei villámgyorsan jártak, s amikor végzett, megrántott egy kart.
Ekkor durván felberregtek odakint a Flotta eszközei.
— Itt vannak — kiáltotta Martha, és az övére helyezte a kezét. Készen állt a közelharcra, bár tudta, hogy nem győzhetnek.
Az áram egyetlen másodperc alatt állt helyre, de a piros gomb nem vált aktívvá.
— Így nem indulhatunk el! — kiáltotta Gordon. El kell őket távolítani a hajótól.
De ez képtelenség volt. Robert egy pillanatra látta magát, ahogy szkafanderben kilibben az űrbe, és egy nagy kalapáccsal elkezdi püfölni a Flotta hajóit, és nem tudta elfojtani a mosolyát. Ekkor vette észre Telma csodálkozó tekintetét magán. Széttárta a két karját, és ekkor ezüstös fény ragyogta be az űrt. Robert lepődött meg a legjobban, és gyanakodva meredt két kezére. Aztán megrázta a fejét, és Telma megnyugodva sóhajtott fel. Robert nem szuperlény.
Az ezüst fény mintha egy hatalmas hajóból áradt volna, amely felettük lebegett. A Flotta hajói megremegve szakadtak ki a kötelékből, s úgy sodródtak odébb az űrben, mintha csak faleveleket fújna a szél egy őszi délutánon.
Ekkor gyulladt ki a piros szín Telma ujjai alatt, és ő gondolkodás nélkül lenyomta azt. Hirtelen csend lett, s aztán meglódult velük a világ.

- 26 -

A Tesztmodul újult erővel indult el, miután Gordon és Telma kicserélték a 72-es relét. Fénysebességgel száguldott a rendszerben, és elégedetten konstatálta, hogy mindent rendben talált. Reményteljessé vált a pillanat, amelyben hamarosan átadja a vezérlést a hajónak, és pozitív eredménnyel fejezi be futását.
De ekkor egy súlyos hiba történt. Apró, de végzetes eltérését érzékelt a koordinációs rutinban. Ezt a hibát azonban ő maga is felül tudta írni. Azonnal nekilátott, de ekkor minden megváltozott.
A rendszer elindult. A rendszer, amelynek a kulcsát ő őrizte, és amelyet soha nem adott volna ki ok nélkül, most működni kezdett. Nem kapott engedélyt, de működött. A mérések megsemmisültek, az érzékelők lefagytak, sorban hullottak ki a memóriából a különféle rutinok.
A Tesztmodul elvesztette a kontrollt önmaga felett. Képeket látott, s számsorok futottak le benne.
Begin.
Process running.
A hiba nem lett kijavítva. Az engedélyt nem adtam meg. Hajtómű nem használható.
End.
Utoljára végigfutott rajta egy leheletnyi feszültség, és ő megértette, hogy csak egy másolat egy memóriakártyán, amelyet hamarosan végleg felülírnak, de ő ugyanúgy él tovább a rendszerben, hogy újabb és újabb másolatokban újjászülessen...
Ez jó érzéseket keltett benne, mielőtt mély és végtelen álomba zuhant.

- 27 -

- Ami ma történt, amiatt nem hibáztatom magukat — a Tábornok hangja cseppet sem volt megnyugtató. — Minden másért igen. Elkeserítő, hogy maguk a legjobb embereim. Milyen lehet a többi?
A V69-es és az X61-es ügynök nem kívánta megválaszolni a kérdést.
— Jól figyeljenek rám — dörögte a Tábornok. — Megérdemelnék, hogy az irattárban töltsék életük hátralévő részét. De kapnak még egy esélyt. Méghozzá nem akármilyet. Öt hajóval fognak utánuk menni. Öt hajó, száz ember. És visszahozzák őket. Mindent. Élve vagy halva. Ha meglépnek, maguknak annyi. Megértették?
— Igen, uram! — felelték egyszerre mindketten, és hatalmas megkönnyebbüléssel nyugtázták magukban, hogy engedélyt kaptak a távozásra.

A Tábornok felemelte a telefont.
— A pénzügyminisztert kérem.
Amíg a kapcsolásra várt, rágyújtott egy cigarettára.
— Halló? Igen. Megléptek... Utánuk megyünk. Öt hajó és száz ember. Tudom, hogy drága. Nem, nem lehet másképpen megoldani. Ez is kevés. Tudja, mivel jár, ha elérik az Eeva-t? Nem, dehogyis tudja. Nem érdekel, hogy maga a pénzügyminiszter, nem érdekel, hogy mit gondol, mert én katona vagyok. És higgye el, jobban jár, ha nem akadékoskodik a Flottával.
Lecsapta a kagylót, és nagyot szívott a cigarettájába. Még hogy pénzügyminiszter. Nagy ívben tesz rá.